Haragos Patrik:

Szinán fővezér ténykedései

és az 1590-es évek közepe

 

(Kézirat, ELTE-BTK, 2014 májusa)

 

 

Az 1590-es évek Magyarországa korántsem tartozik a legkönnyebben értelmezhető történelmi korszakok közé. Mivel a dolgok világos átlátása egyáltalán nem egyszerű, ezért érdemes bevezetésként néhány tényezőt áttekinteni, mielőtt belevetnénk magunkat az események sűrű tengerébe.
          Ehhez az áttekintéshez nagy segítséget nyújthat Baranyai Decsi János műve [1], amelyről szintén érdemes egy-két gondolatot megfogalmazni „történelmi kalandozásunk” megkezdése előtt. A kor Magyarországának összefoglalását tartalmazó könyvhöz Kulcsár Péter [2] írt rövid bevezetőt. Így tehát betekintést nyerhetünk a szerző pályafutásába is, amely egyáltalán nem nevezhető elhanyagolhatónak, ha az egész átfogó képet szeretnénk látni. Baranyai Decsi János a korban szinte minden létező irodalmi műfajban kipróbálta magát (többek között a nevéhez fűződnek fordítások, versek, úti beszámolók, filozófiai disszertációk, jogi értekezések stb.), nyugodt szívvel kijelenthető tehát, hogy egy igencsak művelt, sokrétű tudással felfegyverzett úriemberről van szó. Ráadásul ezen művével arra készült, hogy megírja az egész addigi magyar történelmet, de korai halála [3] sajnos ebben megakadályozta. Így „csak” Erdély és a Királyi Magyarország eseményeire tudta fordítani vigyázó szemeit, ám históriás könyve természetesen így is kiemelkedő jelentőségűvé vált. További érdekesség, hogy írását eredetileg Báthory Zsigmondnak szánta, ugyanis az ő kegyeire pályázott (pedig ő maga református volt, a fejedelem pedig hithű katolikus). Legfőbb példaképe Mátyás király történetírója, Bonfini [4] volt, érthető tehát, hogy eredetileg művét ugyanúgy tizedekre szerette volna osztani, ahogy ezt az olasz mester tette annak idején. Szerencsétlenségére már erre sem maradt ideje, alkotása emiatt egy-két helyen hiányos, illetve néhol időzavarral is találkozhatunk (néhány helyen a dátumok nem stimmelnek, illetve előfordul, hogy nem pontosan kronologikus sorrendben követik egymást az események). Ettől eltekintve azonban csak pozitívumokat lehet felsorolni, a szerző ugyanis mindent elkövetett annak érdekében, hogy műve hitelesség tekintetében megkérdőjelezhetetlen legyen. Rendkívül sokat utazott, járt többek között Tolnán, Debrecenben, Kolozsváron, Franciaországban (Strasbourgban tanult), Olaszországban, és még sok más helyen is. Az utak során igyekezett anyagokat gyűjteni írásaihoz. Fontos megemlíteni azt is, hogy fő támaszai a kor szemtanúi voltak. Beszélt például Pethe Mártonnal [5], Napragyi Demeterrel [6], Miskolci Péterrel [7] és Pattantyús Lászlóval [8] is, sőt Mehmed béget [9] is felkereste, szintén információgyűjtés céljából. Újfent megállapíthatjuk tehát, hogy Baranyai Decsi János teljes hűségű munkát végzett. Ennek tényként való leszögezéséhez hozzátartozik még az is, hogy művében nem csak a fent említett emberekre hivatkozik, hanem figyelembe veszi még egyfajta pluszként a közbeszédet, illetve a kósza híreket is, és így próbál a sokféle anyagból „összegyúrni” egy teljes egészet. Az abszolút korrektségre való törekvése szinte példa nélküli.

          Rövid bevezetés után a negyedik könyv lapjait olvasva rögtön az 1594-es veszprémi ostrom „falainál” találjuk magunkat. Szinán fővezér [10] ugyanis „pusztítva végigvonul” Baranya és Tolna megyén, és igencsak gyorsan megérkezik Veszprém várához, amit habozás nélkül azonnal ostromgyűrűbe is fog. A török táborban azonban egy furcsa eset történik, Szinán sátrát ugyanis eltalálja egy várból kifelé tartó ágyúgolyó. Ezt a török természetesen baljós jelként fogták fel, hiszen érdekes módon ugyanez történet Szigetvárnál is, ahol Szolimán volt a szenvedő alany. A későbbiek során azonban bebizonyosodik majd, hogy itt a törökök szempontjából semmiféle negatív előjel nem akadályozta győzelmüket.
A veszprémieket sem kellett félteni, amint tudomást szereztek róla, hogy (ahogy a szerző fogalmaz) „a barbárok” már a vár közelében tartózkodnak, egyből kémeket küldtek közéjük, felderítendő a haderejüket, illetve felszereltségüket. Ezen kívül figyelmeztették Zammaro Ferencet, aki azonnal értesítette Hardegg Ferdinánd [11] grófot, ő azonban csak négyszáz német gyalogost és egy nagy adag élelmiszert küldött segítség gyanánt. Közben a török egyre szorosabbra fűzte az ostromgyűrűt a vár körül. A helyszínen tartózkodott ekkor Fekete Benedek is, aki az ostrom folyamán egy éjszaka merészet gondolt, és néhányadmagával kilovagolt a várból. Biztos rejtekhelyet találva elbújtak, majd hajnalban rajtaütést hajtottak végre a még álmosan kószáló török őrség tagjain. A támadás sikeres volt, bár gyakorlatilag komoly haszon nem származott belőle. Ennél az esetnél igazából csak a pszichológiai hadviselés módszere emelhető ki, hiszen a sikeres rajtaütés után a lovasok ujjongva vonultak vissza a vár védelmébe. Ezáltal egyfajta lélektani előnyre tudtak szert tenni. Természetesen a törökök sem vártak tovább ölbe tett kézzel, nemsokára két kecskeméti polgárt küldtek a várhoz, hogy adják át a védőknek üzenetüket. Az ajánlat úgy szólt, hogy ha megadják magukat, akkor nem fogják ágyúzni a várfalakat, és ráadásként még szabad elvonulást is engedélyeznek nekik. Persze a várvédők ezt nem fogadták el, aminek hallatára az amúgy sem nyugodt természetű Szinán agyát elöntötte a méreg, és parancsba adta, hogy ez esetben már másnap kezdjék meg az ágyúzást. Rögvest tizenkét kisebb ágyút hozattak, és 1594. május 22-én meg is kezdték az öt napon át tartó ágyútűzzel megspékelt ostromot. Az ötödik nap végén értelemszerűen már fennállt a veszély, hogy a fal hamarosan összeomlik, így érezni lehetett, hogy kevés idő van hátra a döntő ütközetig. Az éjszaka folyamán ötszáz török meg is kísérelte a betörést, de a keresztények ekkor még sikeresen fel tudták tartóztatni őket. A hatodik napon Szinán utasította övéit, hogy kezdeményezzenek közelharcot a várfal romjainál. Körülbelül négyszáz német és hatszáz magyar próbálta meg a támadó török útját állni, de ekkor már vereséget szenvedtek, csak nagyjából háromszázan tudtak megmenekülni. A többség vagy elesett, vagy fogságba esett (ahogy Ferdinánd várkapitány, vagy Miskolci Péter is).
          Szinán fővezér a sikeres ostrom után Palota felé vezette csapatait. Itt egy bizonyos Ormányi Péter volt a kapitány, de ő három nap után feladta a reményt, így a török könnyűszerrel elfoglalta ezt a várat is. Ennél a pontnál kisebb nézeteltérés támadt a törökök között, Szinán ugyanis szíve szerint Tata ostromára indult volna, de a katonái fellázadtak ellene, mondván, hogy már közel az ősz, az időjárás egyre cudarabb, ráadásul már így is sokkal többet teljesítettek az eredeti tervekhez képest. A fővezér persze nem volt az a fajta ember, akit szép szóval meg lehetett volna győzni, ezért a katonák összesereglettek a sátránál, és elvágták annak tartóköteleit. Ezzel a rendkívül kifejező módszerrel sikerült a tudtára adni, hogy márpedig ők nem hajlandóak az év hátralévő részében tovább harcokat vállalni.
Mindeközben a temesvári basa és Báthory Zsigmond érdekes „közjátékot” folytatott. A basa ugyanis segítséget kért a fejedelemtől, értesítette, hogy küldjön nekik seregeket a fent említett ostromok megsegítésére. Báthory azonban taktikusan húzta az időt, hiszen nyilvánvalóan nem akarta a török megsegítésére bocsátani csapatait, ugyanakkor ellenük sem akart harcba szállni. Tulajdonképpen minden kockázatot próbált elkerülni, de azért a segítségnyújtás minimális látszatát fenn kellett tartania, ezért hát Erdély határában, Váradnál állomásoztatta seregét, időhúzó jelleggel. A basa ezt nem vette jó néven, és igencsak dühös lett, aminek következményeként kémeket küldött Erdélybe, „a valódi szándékaik kiderítése végett”.
          Szinán közben (az említett lázadás miatt) kénytelen volt visszatérni Budára. Báthory követe itt felkereste őt, és azzal a kérdéssel fordult hozzá, hogy mi tegyenek a határon állomásozó erdélyi sereggel. A fővezér jóval elnézőbben felelt, mint a temesvári basa, megdicsérte a fejedelmet, tudósította sikereiről, és visszaküldette seregeit Erdélybe. Az indoklás az volt, hogy hamarosan jön a tél, és vele együtt a rossz időjárás, de tavasszal újra szükség lesz rájuk, „mihelyt a fák virágba borulnak”. Baranyai Decsi János itt megjegyzi, hogy elképzelhető az is, hogy Szinán csak azért cselekedett így, mert nem akart osztozni a sikerben senkivel sem. Báthory minden esetre visszavonta haderejét, és Kolozsvárról Gyulafehérvár felé vette az irányt.
Amíg a fejedelem Váradnál táborozott, felkereste őt Felső-Magyarország kapitányának [12] követe [13], és tudatta vele, hogy Rudolf császár hálás, amiért nem vonult ellen hadba. Mindemellett felhívást is intézett Báthoryhoz; célszerűbb lenne, ha összefognának, és együttes erővel szállnának harcba a törökkel szemben. A már szóba került kettős játszma jól látható elemei itt is felbukkannak, látható, hogy nem csak a fejedelem, hanem gyakorlatilag az összes harcban álló fél igyekezett a képzeletbeli sakktáblán a figurákat úgy tologatni, hogy az neki a legkedvezőbb legyen. A szerző meg is jegyzi, hogy Tieffenbach valószínűleg azért mondta ezeket Báthorynak, hogy a fejedelem még véletlenül se intézzen betörést a császár birtokaira.
          Ekkoriban a magyarok viszonylag sok várat veszítettek Szlavóniában, ezért követséget indítottak Rudolf császárhoz segítségkérés céljából. A követség többek között Nádasdy Ferenc [14] és Pálffy Miklós [15] nevével volt fémjelezve. A prágai tanácskozás során figyelmeztették Rudolfot, hogy amennyiben nem segít nekik, kénytelenek lesznek tárgyalásokat kezdeményezni a törökkel. Ebben a kijelentésben lehet érezni némi feszült fenyegetőzést is, de a kor helyzetét tekintve ezen meg sem lehet lepődni, hiszen a török elleni harcban a magyar fél korántsem állt a helyzet magaslatán. Mialatt a tárgyalás folyt, mindenki meg volt győződve arról, hogy a törökök ebben az évben már nem fognak hadjáratot indítani. Ezzel szemben viszont rossz hírek érkeztek, mégpedig az, hogy Szinán kipihent katonasággal már a határok felé siet. Rudolf császár a hír hallatán teljesen meghökkent, és megijedt, hogy a magyarok el fogják veszíteni az önbizalmukat, ezért gyakorlatilag fűt-fát megígért, csak hogy visszamenjenek és folytassák a védekezést. Írt egy levelet Mátyás főhercegnek is, Szinán azonban jóval gyorsabban cselekedett mindenkinél, és mire észbe kaptak volna, ő tulajdonképpen már le is zárta a hadjáratot. Ennek természetesen több oka is volt. Mátyás főherceg parancsára ugyanis a magyar hadak Győrnél gyülekeztek, itt azonban vita támadt azzal kapcsolatban, hogy ki legyen a sereg fővezére. Feltűnő, hogy a korban a magyar alakulatokon belül számolatlanul alakultak ilyen és ehhez hasonló vitás esetek (például várostromoknál is), és az ilyen nézeteltérések miatt rengeteg „akció” kudarcba fulladt. Holott egy kis engedékenységgel könnyedén vehettek volna jó néhány akadályt. Jelen szituációnál a két a vezető tisztségre két kiszemelt volt, nevezetesen Zrínyi György gróf [16] és Nádasdy Ferenc. Azonban a nevető harmadik Hardegg Ferdinánd lett, mivel akkoriban ő töltötte be a győri generális pozícióját, ennek köszönhetően pedig előjogai voltak. Baranyai Decsi szerint „a nagy hadvezérekkel fel nem érő parancsnokot választottak, aki testben és lélekben hitvány volt, ráadásul hűtlen, és áruló is”. Láthatjuk tehát, hogy a szerző nem volt jó véleménnyel Ferdinándról. Ez érthető is, főleg annak tükrében, hogy mivel ő lett a fővezér, de sokan mások is pályáztak volna a helyére, ezért a többség elzárkózott az együttműködéstől, ebből kifolyóan pedig „semmi sem ment rendben ebben a háborúban”.
          Mivel a tél már vészesen közeledett, ezért Szinán hazafelé indult csapataival. A keresztények szerették volna kihasználni a kínálkozó lehetőséget, rajtaütést akartak szervezni. Sikerült is meggyőzniük Hardegget, hogy legalább Székesfehérvár falai alá vonuljanak, és ott ütközzenek meg az eltávozó törökkel. Ez a külvárosnál meg is történt, a környéket a keresztények felgyújtották, szétdúlták, a törököket pedig beszorították a városba, vagy lekaszabolták. Az ostrom azonban elmaradt, mivel egyrészt nem rendelkeztek ágyúval, másrészt pedig a hideg télies időjárás egyre rosszabbra fordult, így jobbnak látták, ha inkább sietve hazaindulnak (újabb példa a kihagyott lehetőségre). A fehérvári török kapitány azonban értesítette a budai basát a történtekről, ekkora „gaztettet” nem hagyhattak megtorlatlanul, így tehát a basa odavonult, és a várostól körülbelül egymérföldnyire össze is találkoztak. A visszavonuló keresztények azonban eléggé kesze-kusza módon haladtak, nem rendeződtek sorokba, gyakorlatilag egy szedett-vedett társaság látszatát keltették, és a vezetőik sem álltak a helyzet magaslatán. Úgy tűnhetett tehát, hogy a törökök helyzeti előnyben vannak. Azonban a veteránok bátor buzdításának köszönhetően végül is a keresztények eszméltek előbb, viszonylag hamar hadrendbe szerveződtek, és meg is támadták a még kábultan álldogáló „barbárokat”. A csata sokáig kétséges kimenetelű volt, ám végül magyar győzelemmel zárult, sőt még maga a budai basa is megsebesült, állítólag emiatt nagyon meg is rémült, és ijedtében meg sem állt egészen Budáig. A magyarok, felbuzdulva a sikeren, rögvest visszatértek Székesfehérvárra, és követelték, hogy nyissák ki nekik a vár kapuját. A védők természetesen nem tettek ennek eleget, mondván, hogy az ostromlók még ágyúval sem rendelkeznek, mi okuk lenne hát a megadásra. Ekkor a seregben újabb vita támadt. Egyesek azt javasolták, hogy szerezzenek valahonnan ágyúkat, és kezdjék meg minél hamarabb az ostromot, mások viszont a továbbállás mellett tették le voksukat. Ez utóbbi társasághoz tartozott Hardegg Ferdinánd is, aki közölte, hogy neki a nem a várostromlás a feladata, hanem a területek megtisztítása. Így tehát egy újabb zátonyra futott magyar akció esetével gazdagodott a kor történelme. Érdekes módon azonban Rudolf császárhoz valamilyen oknál fogva olyan híresztelések jutottak el, hogy a magyarok elfoglalták Székesfehérvárt (mindenestül). A császár ennek értelemszerűen nagyon meg is örült, és azonnal közölte a jó hírt udvarával. Később, amikor kiderült, hogy a dolognak a fele sem igaz, nagyon megharagudott Hardeggra. Mindeközben a török vezérek e nem várt magyar sikerek miatt elkámpicsorodva szomorkodtak, Szinán például állítólag három napig nem volt hajlandó szóba állni senkivel sem, amíg Eszéknél táboroztak. Fő problémáját az okozta, hogy miképp igazolhatja majd magát a szultán előtt, hogyan bizonyíthatja majd be, hogy a vereségről nyilvánvalóan nem ő tehet. Minden esetre elküldte hozzá szolgáit, és egy adag arannyal próbálta jobb belátásra téríteni uralkodóját. Ezalatt a temesvári basa sem épp a legszebb napjait élte. Szarvas közelében ütött tábort, és rettegve üldögélt. Amikor megérkezett hozzá a hír, hogy a Fülek ostromának feloldására küldött sereget is megverték a magyarok, állítólag férfiemberhez nem méltó módon elkezdett sírdogálni.
          Ennél a pontnál a mű negyedik könyve véget is ér, és kezdetét veszi az ötödik, amely a magyarok sorozatos győzelmeinek folytatásával indul. A már említett Fülek után sikerült megszerezni Dévényt és Ajnácskőt is, nem csoda, hogy Szinán egyre idegesebb lett. Már-már valóságos követ-áradatot zúdított Báthory Zsigmondra, megemlítve, hogy az a hír jutott a fülébe, hogy a fejdelem az ellenséggel közös tervet forral, hát cáfolja ezt meg azzal, hogy seregeket küld neki. Mindeközben a magyarok sem tétlenkedtek, folytatták sikersorozatukat, és elfoglalták Somoskő, Kékkő, Hollókő, Buják és Szécsény városát is. Ennek hatására újabb levél érkezett a fejedelemhez, de ez már köszönőviszonyban sem volt az előzőekkel. Tele volt hízelgéssel, dicsérettel, és nyájas szavakkal, a törökök tehát taktikát váltva, így próbáltak meg Báthory kegyeibe férkőzni egy kis segítség reményében. Szécsény elfoglalása után újabb probléma merült fel a magyar sereg berkein belül, ugyanis nem tudták eldönteni, hogy merre induljanak tovább. „Szokás szerint” két tábor alakult ki. Az egyik Nógrád felé vette volna az irányt, míg a másik inkább Hatvan, Berény és Szolnok török őrsége felé. Végül salamoni döntést hozva megállapodtak abban, hogy egy időre felfüggesztik a háborúskodást, részben a járhatatlanul jeges utak miatt, de majd később folytatják.
          Szinán ezalatt Belgrádban időzött (téli szállására visszavonulva). Rudolf császár pedig Regensburgba összehívta a birodalmi gyűlést. A cél az volt, hogy megtárgyalják a fennálló háborús helyzetet, és végre egy ütőképes tervet dolgozzanak ki a török ellen. Ez azonban nem valósult meg, mivel a protestánsok és a katolikusok közötti hitviták ekkoriban igencsak erősek voltak, és ez rányomta a bélyegét erre a megbeszélésre is. Az összegyűlt emberek aztán „dolguk végezetlenül távoztak”.
Szinánról közben csupa kedvező hír érkezett, a magyarok úgy vélték, hogy a nagyvezér lelkileg teljesen összeomlott. Mátyás főherceg ezért kettéosztotta csapatait. Az egyik csoport, melynek élén ő maga állt, Hatvan ostromára indult. Köztük volt többek között Dobó Ferenc [17], Homonnai István [18], és Rákóczi Zsigmond is. A másik társaság pedig, amelynek tagja volt Hardegg Ferdinánd, Zrínyi György, Nádasdy Ferenc és Pállfy Miklós is, válogatott lovassággal Esztergomot vette ostrom alá. Mindezen nagy tervek ellenére azonban a hatvani csatán kívül gyakorlatilag semmi említésre méltó nem történt. A hatvani csata ugyan magyar győzelemmel zárult, de sok nemes elesett a harcban. A szerző közülük név szerint csak Losonci Bánffy Zsigmondot emeli ki, hihetetlen bátorsága miatt. Mondhatnánk, hogy „szokás szerint”, a hatvani vár ostromát már meg sem kezdték, mert a támadó csapatok között árulás gyanúja merült fel, így aztán szétbomlottak, és hazamentek. Körülbelül hasonló volt a helyzet Esztergomnál is, ahol elterjedt a hír, hogy Szinán egy nagyobb felmentő sereggel közeledik, és emiatt az ostromlók jobbnak látták, ha visszavonulnak Győrhöz. Esztergomnál külön érdekességként említhető még, hogy itt vesztette életét Balassi Bálint.
          Az 1590-es évek tehát igencsak eseménydús évtized volt a magyar-török harcok tekintetében (is). Gyakran előfordultak ötletszerű megmozdulások is: ilyen volt például a becskereki rácok felkelése, vagy a hajdúk ostroma Jenő váránál. Döntő csatát azonban senki sem tudott nyerni, és a „kiszorítósdi” jellegű hadműveletek jelentősen elszaporodtak a korszakban. Mivel azonban ez nem vezetett tulajdonképpeni eredményre, a döntés a 17. századra maradt, ahol már más „Szinánok” és „Hardeggek” mérték össze tudásukat. 

 

[1] – Baranyai Decsi János. Műfordító, főiskolai igazgató, a 16. század egyik legműveltebb írója. Legfőbb alkotása Magyar Históriája, amely az 1592 és 1598 közötti magyarországi eseményeket dolgozza fel. 

 

[2] – Kulcsár Péter. Baranyai Decsi János Magyar Históriájának fordítója, illetve a bevezető szöveg létrehozója.
[3] – Baranyai Decsi János 1601. május 15-én elhunyt, így már nem tudta eredeti tervének megfelelő formába rendezni írásait.
[4] – Antonio Bonfini, Mátyás király egykori történetírója, Baranyai Decsi János követendő példaként tekintett rá.
[5] – Pethe Márton, a szerző egyik informátora, a korszakban váradi püspök volt.
[6] – Napragyi Demeter, akkori egri prépost
[7] – Miskolci Péter, szintén fontos informátor, a korban veszprémi prédikátor volt.
[8] – Pattantyús Lászlóra is hivatkozik a szerző, hiszen ő személyesen is részese volt a csatáknak, lévén hogy egy végvári vitézről van szó.
[9] – Mehmed béget Baranyai Decsi egyenesen a tömlöcében keresi fel, ebből is látszik, hogy nem riadt vissza semmilyen kihívástól, ha információszerzésről volt szó.
[10] – Szinán fővezér. A kor meghatározó személyisége török oldalon, gyakorlatilag az ő nevéhez fűződik az 1590-es évek hadjáratainak többsége.
[11] – „Hardegg Ferdinánd gróf – Győr várának kapitánya.” Rudolf király 1593. október közepén nevezte ki. 1594-ben Szinán ostrom alá vette Győr várát, amelyet Hardegg viszonylag hamar feladott, ezért később Bécsben lefejezték.
[12] – Egy bizonyos „Tieffenbach” nevezetű személy volt ekkoriban Felső-Magyarország kapitánya.
[13] – Pacsolti Zsigmond
[14] – „Nádasdy Tamás nádor fia, Vas vármegye főispánja, királyi főlovászmester.”
[15] – „Császári tisztviselő, kiváló hadvezér, Pozsony, Komárom, Esztergom és Érsekújvár főkapitánya volt.”
[16] – „A szigetvári hős fia, korabeli hadvezér.”
[17] – Dobó István, az egri hős fia, barsi főispán.
[18] – Ung és Zemplén vármegyék főispánja.

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

 

• Baranyai Decsi János Magyar Históriája [1592–1598]

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Haragos Patrik: Szinán fővezér ténykedései
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat