AZ ALÁBBI CIKK MEGJENÉSÉNEK HELYE, IDŐPONTJA:

Századok, 137. évfolyam 2003/3. szám 579-601. oldal

 

 

Botlik Richárd

 

 

AZ 1531. ÉVI KRAKKÓI ALKU

Titkos megállapodás az I. Ferdinánd párti erdélyi területek katonai utánpótlásának kérdéséről

 

 

            Az 1531. év jelentős változást hozott a két magyar király — I. (Habsburg) Ferdinánd (1526-1564) és Szapolyai János (1526-1540) —, s az alattvalóik közti viszony minőségében. A mohácsi csatát (1526.) követő országszakadás óta elsőként tudhattak eredményes tárgyalást maguk mögött a felek 1531 elején: miután lassan körvonalazódott az ellenséges felek erejének határa, és a lengyel diplomácia egyre hangsúlyozottabban követelte a megállapodást a Respublica Christianáért, I. Ferdinánd és I. János követei Visegrádon három hónapra szóló fegyverszüneti szerződést kötöttek egymással. Több szempontból is különleges volt ez a fegyverszünet: egyrészt mert a megállapodást követően továbbra sem hallgattak el a fegyverek; másrészt azért, mert ez volt az első olyan egyezmény, melyben mind Ferdinánd, mind János formálisan elismerte a másik fél hatalmának közjogi alapját (adószedés, bíráskodás tekintetében), vagyis az ország területi megosztásának tényét; harmadrészt azért, mert — a fegyvernyugvás zálogaként — az ellenséges felek a birtokukban lévő jelentős uradalmakból 2-2 erősséget átadtak volna a közvetítő fél, tehát a lengyel király, I. (Jagelló) Zsigmond (1506-1548) kezei felé (ez utóbbi csak részlegesen valósulhatott meg); negyedrészt azért, mert minden később keletkezett jogi megállapodás tárgyalási alapját a visegrádi fegyverszünet ténye hívta életre.

            1531 augusztusában — az eredményesnek tekinthető visegrádi fegyverszüneti tárgyalások, és azok meghosszabbítása után — I. Ferdinánd — János király korábban tanúsított, s a tanulmány keretében lentebb elemzendő magatartása alapján — az Erdélyben lakó, országrészétől elszigetelten élő, javarészt városokba tömörülő alattvalóiról, illetve azok és erősségeik katonai utánpótlásáról kívánt megegyezni ellenfelével. A lengyel király segítségével, titokban zajló krakkói alku — amely mindeddig ismeretlen volt a magyar történetírásban — sikeres volt. Bizonyára nem volt egyszerű a mindennapi élet azokban a városokban és erődítésekben, melyek talpon akartak maradni tágabb értelemben a Török Birodalomban, tág értelemben János Magyarországában, szűkebb értelemben Hieronim Łaski erdélyi vajdaságában. I. Ferdinánd nem volt könnyű helyzetben, mikor saját alattvalóinak igyekezett bizonyítani annak a látszatát, hogy uruk a messzi Bécsből sem felejtkezett meg sanyarú sorsukról. Ennek eredménye az 1531. évi krakkói alku, amely előszele az I. Ferdinánd és I. János közti béke szándékának, az 1538. évi váradi békének, sőt az 1549. évi nyírbátori egyezménynek is. Hiszen a krakkói alkuban került szóba először annak a lehetősége, hogy a Ferdinánd által Erdélybe szállítandó erősítést egy közös akció során a török csapatok ellen I. János felhasználhatná.

 

 

1. A Krakkóba vezető út. A lengyel diplomácia békekezdeményezései

 

            Az 1526. november 11-én magyar királlyá koronázott Szapolyai János helyzete korántsem volt stabil: a régóta áhított rangot egy olyan vesztett csatát követően tudta megszerezni, melyben maga nem vett részt, az elhagyott, szénné égett budai várból — amely Szülejmán szultán hadizsákmányát képezte — indult a koronázóvárosba. Tudta, hogy személyével szemben a Habsburg-ház tagjai ellenségesek, ráadásul családi szerződés alapján a házat illeti a magyar királyi cím. Csupán egyetlen partnerre számíthatott: egykori sógorára, a lengyel királyra, s a lengyelek kiterjedt diplomáciai kapcsolatára. Barta Gábor szerint a lengyel követek csupán 1526. november 10-én, Szapolyai János királlyá választásakor szembesülhettek a magyar nemesek egyik hányadának szándékával, ezért a lengyel fél sem reagált kedvezően a magyarországi kihívásokra.[1] Bárdossy László is azon a véleményen volt, hogy I. Zsigmond lengyel király „…Mohács után még szívesen vette volna, s el is várta, hogy neki ajánlják fel a [magyar] koronát.”[2] János koronázásának ügyén azonban éppen a lengyel király bizalma és támogatása lendített nagyot, hiszen ennek hiányában — mivel ekkor még nem esett szó a törökkel kötendő szövetségről — királysága minden oldalról fenyegetett területté vált volna. Miután azonban 1526. október közepén megtalálták I. Zsigmond unokaöccsét, II. Lajos magyar király holttestét, s a Szapolyai-család egyik kiemelkedő stratégiai pontján, Tokajban lezajlott a részországgyűlés — mely Jánosnak szavazott bizalmat —, a lengyel király nem állt útjába egykori sógora törekvéseinek. Az 1526. november 11-én kelt Szapolyai-levél pedig egyértelműen eloszlatta a lengyel diplomácia korábbi fenntartásait.[3] Minden jel arra mutat, hogy a tokaji gyűlés és a székesfehérvári koronázás közt eltelt csaknem egy hónap lefolyása alatt Szapolyai hívei többször is tájékoztathatták a lengyel udvart a hazai eseményekről. Zsigmond 1526. október 31-én — tehát János királlyá koronázása előtt —, Krakkóban kelt levelében üdvözölte János terveit: „Nagyságos úr, a mi legkedvesebb sógorunk stb. Most először viszonozzuk nagyságod leveleit, melyekben nekünk a napokban Tokaj várában lezajlott konvent végzését, egyszersmind az övéi iránt lelke egyedüli hajlandóságát deklarálja. Mindenekelőtt nem mindennapi köszönetünket küldjük, amiért annyira gondosan cselekszik — hazája és saját becsületére —, s a mi javunkra is gondol. […] Néhány követet küldtünk innen — vonakodás nélkül — magához, a székesfehérvári országgyűlésre.”[4]

Szintén október 31-én küldött Zsigmond egy általános üdvözlőlevelet Magyarország főnemesei, elöljárói és az erdélyi szabad királyi városok lakói számára, melyben elismerte a napokban lezajlott tokaji részországgyűlés vívmányait, és mindenkit felszólított a fehérvári napok közeljövőben bekövetkező jelentős eseményére.[5] Egyszersmind 1526. november 1-jén utasította követeit, Andrzej Krzycki Przemysl-i püspököt és Stanisław Sprowa biecki várnagyot, hogy maximális tisztelettel járjanak el az ügyben.[6] A Magyarország főrendjeinek címzett novemberi levelében minden támogatásáról biztosította a koronázáson résztvevőket, s — a protokollnak megfelelően — megnevezte a lengyel udvar — fent említett — követeit, akiket tehát — a korábbi feltételezésekkel ellentétben — nem érte meglepetésszerűen Szapolyai királlyá koronázása.[7] Zsigmond király levelei cáfolják azt a feltételezést, hogy a lengyel diplomácia és János között a koronázás körülménye miatt bármilyen konfliktus éleződött volna. Ehhez a nyugodt légkörhöz jelentősen hozzájárult az a körülmény, hogy János koronájának örökösét Zsigmond lengyel király fiában, — az 1529-től apja mellett társuralkodó — Zsigmond Ágostban jelölte meg. János ezzel a hatalmas lépéssel örökre megnyerte magának a lengyel uralkodó kegyét, ez a magyarázata annak, hogy a lengyel diplomácia miért volt János politikájával szemben sokszor elnéző, s hogy miért kezdeményezte oly gyakran a tárgyalásos megegyezést I. Ferdinánddal szemben. A sorsfordító ügyről a következőket jelentette a lengyel követpáros: „Különleges leveleket is íratott még az erdélyi vajda úr [azaz Szapolyai János, a frissen királlyá koronázott erdélyi vajda — B. R.], melyekben deklarálja, hogy mindabból, amit le fog írni, számadásból ő — legdrágább őfelsége [ti. II. Lajos, a mohácsi csatát követően tragikus halált halt magyar király — B. R.] szolgája — az adandó pompával megtartott [ti. II. Lajos temetése, amelyet szerény külsőségek közt Szapolyai János saját pénzéből rendezett — B. R.]. […]…a vajda úr lelkét az táplálta királlyá koronáztatásakor, hogy elszánta magát a Magyar Királyság és Lengyelország egyesítésére, és tiszteletreméltó őfelséged fiát a sok kedvezményért örökösévé tette meg…”[8]

            A koronázás hangulatát Mikołaj Nipszyc jelentése rontotta el. Nipszyc I. Zsigmondtól kapott megbízása szerint voltaképpen II. Lajos holttestének felkutatására indult — majdnem egy hónappal a már említett Krzycki és Sprowa követek előtt —, de a kis-lengyel főnemesség, s vezetőjük — Krzysztof Szydłowiecki kancellár — utasítására inkább a bécsi udvarban próbált puhatolózni a frissen cseh királlyá koronázott Ferdinánd magyarországi szándékairól. Nipszyc egy nappal később ért Székesfehérvárra, mint követtársai, s az egyenesen Bécsből érkező udvarnok igen sötét képet festett Magyarország jövőjéről. Nipszyc figyelmeztette két követtársát arra, hogy ne kötelezzék el magukat János királysága mellett, mert Ferdinánd már bejelentette igényét a magyar trónra. Piotr Tomicki alkancellár is rögtön mérsékletre utasította Krakkóból — az özvegy Habsburg Máriánál (az immáron eltemetett II. Lajos király feleségénél) tartózkodó Zoravinski pozsonyi beszámolóira utalva — Zsigmond I. János koronázásán résztvevő követeit: polgárháború kibontakozását vetítette elő, mivel Ferdinánd nem mondott le a magyar területről. Jövőbelátó levelét azzal zárta a lengyel kancellár, hogy Magyarországon olyan állapotok uralkodnak, mint amilyeneket Brodarics István kancellár, egykori szerémi püspök leveleiből már megismerhettek.[9]

            I. János uralkodása a kezdettől fogva túlcentralizált volt, sőt sok esetben öntörvényű. Krzycki 1526. december 4-i jelentésében a lehető legjobb szavakkal fogalmazta meg a frissen koronázott király működését: „…ő most minden…”[10] Lengyelország támogatását élvezte ugyan János király, mégis személye mellől — talán Werbőczy Istvánt kivéve — hiányoztak a kulcsemberek. Kormányzata hiányolta a nagy műveltségű, külföldön is tárgyalóképes főembereket, és a legtöbb főrend a választást követő esztendőben Ferdinándhoz pártolt.

Név	Cím	Irányvonal
1. Bánffy András	esztergomi prépost	U       S       S
2. Brodarics István	szerémi püspök, kancellár, pécsi püspök, váci püspök	U       F       S
3. Czibak Imre	váradi püspök, temesi ispán	U       S       S
4. Csaholi Ferenc	csanádi püspök	U       H      -
5. Erdődy Simon	zágrábi püspök, horvát-szlavón bán	U       F       S
6. Frangepán Ferenc	kalocsai érsek	U       F       S
7. Fráter György	sajóládi perjel, váradi püspök, kincstartó	-        -        S
8. Gosztonyi János	erdélyi püspök, kancellár (M)	M      M     H
9. Guthi Ország János	váci püspök	U       F       F
10. Josefics Ferenc	zenggi püspök	U       S       S
11. Kretschmer Lőrinc	fehérvári prépost	U       F       F
12. Macedoniai László	szerémi püspök, váradi püspök	U       F       F
13. Móré Fülöp	pécsi püspök	U       H       -
14. Paksi Balázs	győri püspök	U       H       -
15. Palisnay György	boszniai püspök	U       H       -
16. Perényi Ferenc	váradi püspök	U       H       -
17. Podmaniczky Imre	nyitrai püspök	U       S       F
18. Statileo János	erdélyi püspök	S        S       S
19. Sulyok György	pécsi püspök	U       F       F
20. Szalaházy Tamás	veszprémi püspök, kancellár, egri püspök	F        F       F
21. Szalkai László	esztergomi érsek	U       H       -
22. Tahy János	vránai perjel	U       F       S
23. Tomori Pál	kalocsai érsek	U       H       -
24. Várday Pál	egri püspök, esztergomi érsek, főkancellár, helytartó	S        S       F

 

1. Aczél István	pozsonyi alispán, királyi testőr	U      H       -
2. Athinai Simon	budai udvarbíró, budai várnagy	-         -        S
3. Ártándy Balázs	tokaji várkapitány	S        S       S
4. Ártándy Pál	udvari tanácsos	U       S       S
5. Batthyány Ferenc	horvát-szlavón bán	U       S       F
6. Bánffy János	verőcei ispán, pohárnok, nádor	U       S       S
7. Báthori András	tárnokmester, szatmári főispán	S        S       F
8. Báthori István	nádor, helytartó	U       F       F
9. Bebek Imrek	királyi titkár	U       S       S
10. Bebek János	egri ispán	U       S       S
11. Bekény Benedek	személynök	S        S       S
12. Bodó Ferenc	főhadparancsnok	S        S       H
13. Bornemissza János	budai várnagy, pozsonyi főispán	U      M       -
14. Dóczy János	kincstartó	U       S       S
15. Drágffy János	udvarbíró, országbíró	U       H       -
16. Forgách Ferenc	várkapitány	S        H       -
17. Frangepán Kristóf	horvát-szlavón-dalmát bán	F        F       S
18. Gerendy Miklós	kincstartó, királyi titkár, erdélyi püspök	U       F       F
19. Homonnai Ferenc	sárosi főispán, tárnokmester	-         S       S
20. Horváth Gáspár	étekfogó-mester, főkamarás	U       S       F
21. Horváth Simon	főpohárnok-mester	U       H       -
22. Jurisics Miklós	horvát főkapitány	U       M      F
23. Kállay Vitéz János	udvari tanácsos	U       S       S
24. Korlátkövi Péter	főajtónálló-mester	U       H       -
25. Lamberg Kristóf	fővadászmester, győri várkapitány	U       F       F
26. Marjai Lukács	szászsebesi kapitány	S        S       H
27. Nádasdy Tamás	királyi titkár, budai őrparancsnok, nádor, horvát-szlavón bán	U       F       F
28. Oláh Miklós	királyi titkár	U       F       S
29. Országh Ferenc	udvarmester	U       H       -
30. Perényi Ferenc	temesi ispán	U       S       F
31. Pöstyényi Gergely	országbíró	S        S       S
32. Ráskai Gáspár	udvari tanácsos	S        S       S
33. Sárkány Ambrus	pozsonyi ispán	F        H       -
34. Serédy Gáspár	várkapitány	U       M      F
35. Szalay János	pozsonyi ispán	U       F       F
36. Szapolyai György	szepesi ispán	S        H       -
37. Szerecsen János	udvari tanácsos	U       S       S
38. Thurzó Elek	tárnokmester, országbíró	U       F       F
39. Tornallyai Jakab	kincstartó	S        S       S
40. Török Bálint	kapitány	U       S       F
41. Várday Imre	udvari tanácsos	S        H       -
42. Werbőczy István	személynök, nádor, kancellár	S        S      S[11]

 

A fenti táblázatok a jelentősebb magyar egyházi- és világi méltóságok névsorát tartalmazza. Látható, hogy János — kormányalakítása idején — csak egyetlen „ütőképes” egyházi főméltóságra, Várday Pálra alapozhatott, aki ráadásul 1527-ben átpártolt Ferdinándhoz. Az erdélyi püspök, Giovanni Statileo nem képviselt komoly politikai erőt, Podmaniczky Imre pedig csupán a koronázás idejére támogatta Jánost, később ő is Ferdinándhoz csatlakozott. A további Szapolyai-párti egyházi főrendek egytől-egyig később nyerték el rangjaikat.

Ami a világi méltóságokat illeti, az egyházihoz hasonló körülményeket lehet tapasztalni. A komolyabb politikai erőt képviselő főrendek közül majdnem mindenki Ferdinánd bizalmasai közt található. Batthyány Ferenc 1527-ben átpártolt Ferdinándhoz, Frangepán Kristóf ugyan — szintén 1527-ben — Szapolyai oldalán található, de még ugyanebben az évben meghalt Varasd ostrománál, Nádasdy pedig csak később csatlakozott Jánoshoz. A többi méltóság nagyrészt köznemesi származású volt, vagy csak később kapaszkodott fel a ranglétrán (egyedüli kivétel Werbőczy volt).

            Ezért volt jelentős esemény, amikor I. János udvarához csatlakozott a nagy műveltségű Brodarics István, és a kiváló diplomata, Hieronim Łaski. Kettejük bizalma egyet jelentett az aktív jánosi külpolitika ugrásszerű javulásával (Szapolyai amúgy is szívesen alapozta külügyeit délszláv, vagy más idegen származású, több nyelvet beszélő hívére, mint Frangepánra, Joseficsre vagy Statileora). Mind Brodarics, mind Łaski a lengyel udvar nyomására vállalt szerepet János oldalán. Brodarics István ügyében személyesen I. Zsigmond lengyel király járt el János király Krakkóban tartózkodó követénél, Giovanni Statileonál. Brodarics — aki 1526 decembere után sem a bécsi udvarban, sem a pozsonyi Ferdinánd-hű főúri táborban nem jelent meg — emlékirata elkészítése után[12] megunta a krakkói tartózkodást, és örömmel csatlakozott Jánoshoz.[13]

Hieronim Łaskit, a gnieznói érsek, Jan Łaski unokaöccsét egészen más körülmények vonzották János táborába, mint Brodaricsot. Łaski — bár ismerte a magyar belpolitikát — korántsem vívódott annyit magával, mint az egykori szerémi püspök. A Syeradz-i vajda újabb trófeákra áhítozott, s ezeket János oldalán hadakozva kívánta megszerezni, vérbeli karrierista, vagy ahogyan Barta Gábor jellemezte őt, „kalandor-diplomata” volt.[14] Łaskit nem I. Zsigmond király ajánlotta Szapolyai figyelmébe, mint ahogyan azt Brodariccsal tette, hanem János egyszerűen magához hívatta 1527 elején az öt nyelvet beszélő lengyel diplomatát. Persze az ügy hátterében a gnieznói érsek vezette nagy-lengyel nemesség állt — mely Lengyelországban a Habsburg-ellenes erők jelentős részét alkotta.

            I. Zsigmond király követei részt vettek Habsburg Ferdinánd királlyá választásán,[15] de ez korántsem jelentette azt, hogy Szapolyai János uralmának jogszerűségét megkérdőjelezték volna Lengyelországban. 1527. április elején Zsigmond barátságos hangvételű levélben hívta fel János figyelmét arra, hogy az ellenségesnek vélt Ferdinánd is lehet jó tárgyalópartner akkor, mikor a kereszténység ügye forog kockán, s remélte, hogy a szembenálló felek meg tudnak egyezni egymással: „…a véleményünk, hogy a legkegyelmesebb király őfelségét, Ferdinándot időben értesíteni kell a megegyezésről…”[16]

Miközben Zsigmond megegyezést sürgetett Ferdinánddal, János 1527. április 26-án Budáról Nyugat-Európába küldte Łaskit, hogy tájékozódjon a nagyhatalmak Magyarországot érintő visszhangjáról. Hieronim Łaski nem egyedül készülődött a követjárásra, magával vitte testvérét, Stanisławot is. Łaskiék Velencét érintve eljutottak Franciaországba és Angliába, majd június végén Dánián és Lengyelországon keresztül tértek vissza Magyarországra. VIII. Henrik angol király nem ígért semmi konkrétumot (állítólag megsiratta a néhai II. Lajos magyar királyt, aki ifjúságát áldozta az országáért, és Magyarország lakóit, akik mindeddig hűségesen védték a kereszténységet), s a követek lényegében érdemi eredmény nélkül távoztak a szigetországból.[17] Ellenben a legkeresztényibb uralkodó, I. Ferenc francia király — aki harcban állt V. Károly német-római császárral, Ferdinánd bátyjával, tehát János tulajdonképpeni ellenfelével — nagy lehetőségeket kínált a követeknek. Teljes egyetértéssel tárgyaltak Magyarország ügyében, s a francia udvar megállapodási készségét mi sem mutatta jobban, mint hogy Antonio Rincón a Łaski-testvérekkel egy időben indult el Párizsból Budára. A lengyel diplomata párizsi tárgyalása mindenképpen sikeresnek bizonyult, hiszen nem a jánosi udvartartás erőltette a kapcsolat felvételének szükségességét. Łaski 1527. június 22-én Párizsból lelkendező levélben számolt be követi munkájának eredményességéről Miedzileskinek, a Kamieniec Podołski-i püspöknek: „Én, e legkegyelmesebb János uram, Magyarország királyának követe, az ő parancsára eddig a legkeresztényibb őfelségénél jártam. Negyed vagy ötöd napon hasonlóképpen Angliába fogok menni, hogy az én uram ügyeit jól előadhassam. És bárcsak annál a brit őfelségénél is ugyanolyan szerencsémet végezném, mint amilyet arról a részről [Franciaországra utal — B. R.] a jövőben nagyban remélek.”[18]

Az első remény: Olmütz

 

            Míg a Łaski-testvérek Nyugat-Európában próbáltak szövetséget kovácsolni János számára, addig Josefics Ferenc a pápánál időzött kihallgatáson, Magyarországon pedig —Zsigmond lengyel király nyomására — Brodarics István, Werbőczy István, Kenderessy János és Mesztegnyői Szerecsen János a Ferdinánddal folytatandó béketárgyalásokat készítették elő. Ez ügyben már április folyamán megkezdődött az érdemi egyeztetés a lengyel udvaron keresztül. János több levélben — és Giovanni Statileo követjárása kapcsán — is tolmácsolta Zsigmond felé a Ferdinánddal szemben elvárt békepontjait, s leginkább az egész kereszténység („toti Christianitati”) ügyének képviselőjeként kívánta magát feltüntetni a béketárgyaláson.[19]

            A béketárgyalást a lengyel fél szervezte, közelebbről Krzysztof Szydłowiecki kancellár és Andrzej Krzycki Płock-i püspök volt a csúcs fővédnöke. A szembenálló felek ellenséges hangulata miatt a tárgyalás helyszínéül — az ügy szempontjából semleges területet, a Morvaországban fekvő — Olmütz városát választották ki a rendezők. A lengyel király nagyon bízott a tárgyalások sikerében, annak ellenére, hogy a tárgyalás nem sok jóval kecsegtetett: János ugyanis nem akart lemondani a magyar királyi címről, sőt olyan tervek is születtek, hogy uralmát az özvegy királyné, (Habsburg) Mária kezénék megkérésével konszolidálná. 1527. május 22-én Krakkóban kelt levelében Zsigmond király minden feltételt tökéletesnek talált a keresztény fejedelmek közti konszenzushoz: „Bizonyosan a legpontosabban és eddig a leggondosabban illesztettük össze teendőinket, hogy minden igyekezettel és mértékkel mindenkit arra késztethessünk, hogy valami módon biztos békét lehessen lefektetni nagyságos őfelséged [ti. János király — B. R.] és legkegyelmesebb őfelsége, Ferdinánd király úr között.”[20]

            Az olmützi béketárgyalás Ferdinánd és János követei közt 1527. június 1-jén elkezdődött. A tárgyalás kimenetele a vártnál is rosszabb eredménnyel zárult: Ferdinánd követei — Leonhard von Harrach és Thurzó Elek — csupán arra kaptak felhatalmazást uruktól, hogy a magyar királyi méltóságról szóló lemondó nyilatkozatot kézbesítsék a Jánost képviselő — Frangepán Ferenc által vezetett — bizottságnak, vagyis nem volt tárgyalási alap az olmützi csúcson. Hiába üdvözölte tehát a békefolyamatot több száz kilométer távolságból Rotterdami Erasmus, hiába figyelmeztette V. Károly német-római császár öccsét, Ferdinándot arra, hogy próbáljon megegyezni a „vajdával”,[21] ne sodorja Szapolyait kényszerhelyzetbe, s kerülje a törökkel a felesleges konfliktushelyzetet,[22] ugyanúgy hatástalanok maradtak szavaik, mint Werbőczy István hangzatos nyitóbeszéde a keresztényi világbéke ügyében, vagy a csúcs szervezői által mutatott rugalmas magatartás. A kudarcba fulladt békét követően I. Ferdinánd — bátyja itáliai sikerein fellelkesülve — a német birodalmi gyűlésen 1526 augusztusában Magyarországnak megszavazott, de felhasználatlanul hagyott Romzug összegéből — tüstént megszervezte János ellen saját zsoldosseregét. Piotr Tomicki lengyel alkancellár aggódva figyelte az olmützi tárgyalás utáni napok fegyveres készülődését: „Ferdinánd királyt — hacsak minden ellenségeskedést be nem szüntetnek — semmi sem fogja visszatartani a háborútól, ahogy annak idején Erasmustól, a legkegyelmesebb király uramhoz írt leveleiből azt megtudhattuk”[23] — írta Werbőczy Istvánnak.

 

 

„Ha erőtlen vagy, […] kerüljed az ellenséget.”[24]

 

            1527 augusztusában I. János kiüríttette Buda várát, és Magyarország keleti felében keresett menedéket I. Ferdinánd támadó csapatai elől. Augusztus 20-án lényegében jelentős ellenállás híján Ferdinánd bevonult a fővárosba. Jóllehet Ferdinánd nem rendelkezett jelentős számú hadsereggel, mégis bízott a sikerben, s hadvezérei szüntelenül keresték az alkalmat, hogy János csapataival nyílt csatában ütközzenek meg. János számos korábbi híve elhagyta táborát, s csupán szűkebb környezete tartott ki személye mellett. 1527. szeptember 27-én János vereséget szenvedett Tokajnál, elvesztette 3000 főre becsült „seregének” nagy részét, és tüzérségét. A sereg maradéka a Tiszántúlra, s onnan Erdélybe menekült. I. Ferdinánd sem volt könnyebb helyzetben, mint János: győztes hadvezére, Niklas Graf zu Salm nem tudta tovább üldözni az ellenséget, mert elfogyott a háborúra fordítható zsold. „Csaknem egész seregemet el kellett bocsátanom, pedig szívesen együtt tartottam volna”[25] — írta csalódottan Ferdinánd a német-római császárnak. Ferdinánd fizetésképtelensége Jánost lélegzetvételnyi szünethez juttatta, így volt rá idő, hogy szűk klientúrájával újra átgondolja Magyarország jövőjének kérdését. Október közepén, a kolozsvári országgyűlésen elhatározta, hogy újabb sereget állít fel Ferdinánd ellen, ugyanakkor magához rendelte követdiplomatáját, Hieronim Łaskit, és október 18-án megbízta őt azzal a feladattal, hogy nyerje meg ügyének a fenséges Portát.

Miközben Łaski — 1527. december 22-étől — a töröknél, Brodarics István és Frangepán Ferenc Lengyelországban kerestek támogatást uruk számára. Brodarics tájékoztatta Zsigmond lengyel királyt Łaski újabb követjárásának lényegéről, és kérte az uralkodót, hogy járjon közben érdekükben a lengyel hadsereg fővezérénél, Jan Tarnowskinál. (Tarnowski hetmantól 1000 lovast és 500 gyalogost, Slupecki kapitánytól pedig 500 lövészt kértek a magyar követek.)[26] Zsigmond király intézkedett az ügyben, s engedélyezte, hogy nem hivatalosan (tehát nem lengyel harci lobogók alatt, hanem magyar viseletben) harcképes alakulatok jelentkezzenek János táborában. 1527. november 11-én így Brodarics István — a lengyel uralkodó támogatásával — ismét katonákat kért Tarnowski hetmantól: „Őfelsége [ti. I. Zsigmond király — B. R.] óhajtja, hogy számunk minél magasabbra szálljon, amit is ha lehetséges, már most 2000 lovast, 500 nyilast és 500 gyalogost küldjön uraságod. Miután azonban mindezek elég gyorsan meg nem érkezhetnek, fölötte kívánatos volna, hogy uraságod emberei az első összeütközésnél jelen lehessenek.”[27]

            1528. február 29-én Sztambulból hazaindult Łaski, zsebében a magyar-török szövetség szultán által hitelesített okmányával. A török „segítséget” azonban még fel sem használhatta János, mikor Ferdinánd újból sereggel tört rá. János mintegy 15 000 fős, lengyel csapatokkal kiegészített hadsereggel várhatta ellenfelét, de a győzelmet így sem sikerült kivívnia, és Hans Katzianer kiválóan képzett zsoldosaival az Abaúj vármegyei Szinánál 1528. március 6-án szétszórta csapatait. Brodarics István lengyel barátainak így számolt be az eseményről: „1528. március 6-án János, Magyarország királya, Ferdinánd király hadseregétől az övéi árulása miatt legyőzetett, és felajánlották, hogy Lengyelországba meneküljön; március második felében Kamieniec Podołski várához, a hegyeken túli földekre érkezett. Ezután övéit Tarnówhoz gyűjtötte, és ott tartózkodik most is. […] …Ferdinánd király könnyelműsége következményeit hosszan viselheti, ha felfogta, hogy János a töröktől számít segítségre.”[28]

Tarnów vára ideális búvóhelyéül szolgált Jánosnak és udvartartásának. Közel feküdt a magyar határhoz, ugyanakkor magas hegyek választották el attól, így ellenségre e területen nem lehetett számítani. Gyakorlatilag Lengyelországhoz tartozott az uradalom, viszont mégsem volt annyira szem előtt Szapolyai János, mintha a krakkói királyi udvarba költözött volna. Zsigmond így megannyiszor kicsúszhatott a Habsburg-diplomácia harapófogójából, s ráfoghatta Jan Tarnowskira az engedetlen, önkényeskedő lengyel hadúr szerepét, aki birtokán szállásolta el Jánost (annak nincs alapja, hogy Tarnów vára János öröksége lett volna).[29] 1528 május elején János udvartartása már bizonyosan berendezkedhetett a tarnówi várban, mert Brodarics István Piotr Tomickinak küldött levelében keltezés gyanánt a következőket írta a közeli Dobrawodából: „…scribam ex Tharnow (…írni fogok Tarnówból).”[30] I. Zsigmond számára napról-napra kezdett kínosabbá válni János lengyelországi tartózkodása, s bár nem akarta megsérteni rokonát, levélben tudakolta tőle, hogy az olmützi tárgyaláshoz hasonló megállapodást hajlandó lenne-e aláírni, sőt még a területcserétől sem zárkózott el.[31] János válasza egyértelmű elutasítást tartalmazott: Zsigmondnak írt válaszában újfent ecsetelte trónjának jogosságát, valamint beszámolt Łaski követi munkájának gyümölcséről, melynek eredményeként adófizetés nélkül sikerült a Portát megszelídíteni. „Azt pedig figyelembe kell vennie a felséges királynak — írta János Zsigmondnak —, és kezdettől figyelembe is kellett volna vennie, és meggyőződhetett volna róla, hogy a török sok okból sosem fogja tűrni Ferdinándot a szomszédságában.”[32]

            János időhúzási stratégiája bevált. 1528 augusztusában egy krakkói követ még arról számolt be a tarnówi udvartartást látván, hogy már János legközelebbi párthívei sem hisznek a sikeres országlásában.[33] Azonban éppen augusztus végén — mikor megérkezett a szultán rendelkezésével Łaski — ismét János javára billent a belpolitikai helyzet. Ferdinánd hívei közül sokak elégedetlenkedtek a fegyelmezetlen spanyol zsoldosok és landsknechtek pusztításai, a Habsburg udvar tekintélyelvű kormányzása miatt, másrészről azonban rettegtek a közeledő török veszedelemtől, és a Porta immáron első számú magyarországi elöljárójától, I. Jánostól. Kérdéses volt azonban, hogy János a török szövetséggel a háta mögött mennyire maradhat meg szuverén uralkodónak az országában — vagy ahogyan Brodarics a török szövetség kapcsán megfogalmazta — „…a keresztre feszítés középpontjában.”[34]

Oldal: A krakkói alku (1531) 1. rész
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat