AZ ALÁBBI CIKK MEGJENÉSÉNEK HELYE, IDŐPONTJA:

Századok, 137. évfolyam 2003/3. szám 579-601. oldal

Botlik Richárd

AZ 1531. ÉVI KRAKKÓI ALKU (2. rész)

Az erdélyi közjáték, a „tündéres” politika nyitánya

            1528. november 3-án János király a Porta által „visszaadott” Magyarországra megérkezett a „hegyeken túli területről”. A Lengyelországban toborzott katonákkal János jóformán ellenállás híján foglalta vissza azt a területet, melyet korábban Ferdinánd zsoldosai birtokoltak. November elején — miután az egész Tiszántúl, Duna-Tisza köze és a Felvidék keleti része behódolt — János — csapatai élén — Makóra vonult, hogy találkozzon a szendrői béggel, Mehmeddel. November 30-án fogadta a bég Jánost és néhány kísérőjét, s a magyar udvar a rövid tárgyalás után — 200 arany fejében — kiváltotta a fogságból aulikusait.[1] János itt értesült elsőként a szultán jövő évre tervezett hadjáratáról. A tárgyalást követően János Lippára vonult, hogy hadseregét átteleltesse. Időközben fejvesztett kapkodás vette kezdetét a bécsi udvarban, mert a követek egymás után jelentették Ferdinánd királynak, hogy a török Bécs ellen készülődik. I. Ferdinánd külhoni közvetítőket keresett, de munkáját hátráltatta az a körülmény, hogy a személyéhez hű moldvai vajdát meggyilkolták, a lengyel diplomácia pedig késve reagált a felkérésére. Így végül a délszláv származású Szalatnoki Habardanecz Jánost bízta meg a fegyverszünet kiharcolásának feladatával, de a követ már semmi hathatós diplomáciai eszközzel nem tudta visszatartani Szülejmán szultánt a hadjárattól.[2]

            János hadserege 1529 májusában megszervezte Lippa környékének és a Maros-vidékének igazgatását, de — annak ellenére, hogy már 1528 végén elvágta az erdélyi szászokat az utánpótlástól — Ferdinánd király zsoldosaival, és a Bécshez hű seregtestekkel nem vette fel a harcot. Az 1531. évi krakkói alku megléte nélkül arra lehetne következtetni, hogy ez nem tudatos harci cselekmény volt, hogy János esetleg tartott egy újabb vereségtől. Egészen más állt azonban az esemény hátterében: János az utolsó pillanatokig megpróbált kivárni, és legfőbb tanácsadójával, Fráter Györggyel az oldalán új tervekről gondolkodott. A Cognaci Liga elvesztette a háborút, tehát számoltak azzal a lehetőséggel, hogy 1529-re Ferdinánd — V. Károly keletre átcsoportosított seregeivel — akár le is győzheti a törököt. Szülejmánnak azonban esze ágában nem volt ellenséges csapatokkal a hátában hadakozni, így a halogató politikát folytató „szövetségese” helyett utasította az új — immár török-párti — moldvai vajdát, Rareş Pétert, hogy intézkedjen az ügyben. Valóban, a vajda 1529. június 22-én könnyűszerrel szétverte a János által érintetlenül hagyott Török Bálint Ferdinánd-hű csapatait Brassó közelében.[3]

            A merész tervből semmi sem lett, János augusztus 18-án tisztelgett Szülejmán mohácsi táborában a szultán előtt. Szeptember 8-án a török seregek 3 év után újra elfoglalták Buda várát, s átadták a Szent Koronát Jánosnak. János fél évig tartó erdélyi tétlenségét persze nem felejtette el a szultán, így — a velencei dózse törvénytelen fiát — Lodovico Grittit kinevezte a magyar király kincstartójának. Gritti — Ibrahim nagyvezír bizalmasaként — a Porta meghosszabbított keze és szeme lett, hiszen ezentúl ő intézte János pénzügyeit.

1529. október 25-én sikertelenül vonult vissza a fenséges török szultán hadserege Buda alól. János a török uralkodó által hátrahagyott 3000 fős katonai alakulattal kiegészülve rögtön nekilátott az értékes, és őrizetlenül hagyott felvidéki bányák elfoglalásához. Niklas Graf zu Salm ezúttal csak Esztergomig jutott zsoldosaival, mert az érseki városnál jelentős ellenállásba ütközött, és a tél is próbára tette csapatai mozgatását. János — saját és ellensége hadi cselekményei ellenére — továbbra is szorgalmazta a Ferdinánddal való megegyezést. I. Zsigmond 1529 karácsonyán kelt levelében üdvözölte János szándékát, hogy továbbra is meg akar egyezni ellenfelével: „Válaszolunk ugyanabból az okból őfelségednek, s ezt a legkegyelmesebb Ferdinánd királlyal is összeegyeztetném; ha ez megtörténne, más megbecsültek nyilvánosságát tudhatnád magadnak, és semmit sem hagynánk figyelmen kívül az ügyben, ami a költségeket és a munka részét illetné.”[4]

A második remény: Poznań

            Úgy tűnt, 1530-ban végre megvalósulhat az, amit korábban Magyarországon sokak reméltek: miután V. Károly császár sikeresen befejezte az itáliai háborút, a várakozásoknak és ígéreteknek megfelelően a birodalmi zsoldosokat bevetik a török ellen. Csakhogy a német-római császár több levélben is azt hangsúlyozta, hogy a birodalom erejét nem tartja megfelelőnek a törökkel szemben, s legjobb volna továbbra is inkább megegyezni a törökkel. Ahhoz pedig, hogy ez megvalósuljon, előbb Jánossal kellett valahogyan megbékélni.[5]

1530 februárjában ülést tartott a lengyel királyi tanács, melyen a főméltóságok elhatározták, hogy minden lehetséges eszközzel támogatják a Ferdinánd és János közti béke megvalósulását. A lengyel udvar Sebastian Opalińskit — krakkói kanonokat és poznańi várőrnagyot — küldte Magyarországra, hogy kipuhatolja János konkrét elképzeléseit a béke ügyében.[6] A lengyel diplomácia a béke ügyében felvette a kapcsolatot a szász herceggel is, hogy nagyobb nyomást gyakorolhasson Ferdinándra. „Követünk — írta Zsigmond a szász hercegnek, akit felkért a közvetítésre —, kit Magyarországba küldtünk, azon hírt hozta, hogy János király kész a békére és örvend az alkalomnak; követeket küld, de nem Boroszlóba vagy más Ferdinánd-párti helyre, hanem birodalmunkba [ti. Lengyelországba — B. R.] bárhova. Csak időt kért, hogy a török császárt értesíthesse, ezért Szent Jakab napját kéri kitűzetni. Fegyverszünetet most nem fogad el. Bírja reá Fenséged Ferdinánd királyt, hogy küldje Szent Jakabra szintén követeit birodalmunkba bárhova.”[7]

Opaliński időközben arról tudósította Zsigmondot, hogy János semmiképpen sem szeretne ismét olyan alárendelt helyzetben tárgyalni Ferdinánd követeivel, mint az 1527 júniusában megtartott olmützi tanácskozáson.[8] A szász herceg követei sikerrel jártak a bécsi udvarban, Ferdinánd beleegyezett a békekötés szükségességébe, s kikötötte, hogy nem fegyverszünetről kíván tanácskozni.[9] János ezért magához rendelte Łaskit, és a „kalandor-diplomatát” ismét azzal a feladattal bízta meg, hogy tárgyaljon a Portával — ezúttal — a Ferdinánddal kötendő béke ügyében. Łaski hosszú levélben értesítette Piotr Tomickit az újabb küldetéséről: „…jómagam Konstantinápolyba készülök utazni, hogy a császár az egyezséget megengedtesse…”[10]

            1530 júniusában már minden körülmény adott a megegyezés sikeréhez, Zsigmondnak egyedül a helyszín kérdésében nem sikerült még János álláspontját érvényesítenie. Frangepán Ferenc június 25-én informálta arról a krakkói udvart, hogy a biztonság érdekében a királyi tanács Franciaországba küldte Brodarics Istvánt: „A konvent helyéről mindenesetre éppúgy gondolkodik legkegyelmesebb király urunk, mint arról, hogy a felesleges vérontás elkerülendő — ahogyan a konventről késedelem nélkül a legkegyelmesebb lengyel király úr és őméltóságod is jelezték. […]…a méltóságos, eszes Brodarics urat a franciák királyához küldte [ti. János király — B. R.], aki — bízom benne, hogy — holnapra már annál a királynál leend.”[11]

1530. július 29-én Zsigmond üdvözölte, hogy Łaski erdélyi vajda lett, s tájékoztatta Jánost, hogy a megegyezés szervezése a legjobb irányban halad, Ferdinánd hajlandó Poznańba küldeni követeit.[12]

            Miközben a lengyel diplomácia gőzerővel munkálkodott a béketárgyalás kivitelezésén, a magyarországi színfalak mögött a békülendő felek egészen más arcukat mutatták: Ferdinánd Ausztriában készültségbe helyezte az itáliai harcmezők győztes spanyol gyalogságának töredékét, János invitálására pedig augusztus utolsó napjaiban magyar területen felbukkantak a szendrői bég csapatai. 1530. augusztus 2-án parancsot adott I. Ferdinánd Wilhelm von Roggendorfnak, hogy induljon Buda ellen (János fejére még vérdíjat is kitűzött). Ferdinánd döntését bizonyára az idézhette elő, hogy a Portáról — Jurisics Miklós vezetésével — üres kézzel tértek haza követei, s ebből arra következtetett, hogy János a szultán alattvalójaként semmiképpen sem köthet önmaga békét.[13]

János szeptember 5-én tájékoztatta Zsigmondot arról, hogy terveikkel elindította követeit Poznańba,[14] ugyanakkor a nyáron még gyengélkedő Petrovics Pétert Mehmed bég táborába küldte, hogy instrukciókat adjon a török portya János által tervezett morvaországi útvonaláról. A szendrői bég csapatai azonban — Thurzó Eleknek köszönhetően — a Vágnál nagy ellenállásba ütköztek, s így nem Ferdinánd, hanem János országrészét prédálták fel, majd távoztak az országból. János ismét magára maradt a támadó Roggendorf csapatai ellen.

Ilyen körülmények közt nyitotta meg kapuit Poznańban a béketárgyalás 1530. október 14-én.[15] A tárgyaláson — a lengyel-szász erőfeszítések ellenére — a felek nem tudtak elmozdulni az olmützi alapoktól, vagyis semmi kézzelfogható eredmény nem született, s a poznańi csúcs november 16-án bezárta kapuit. A felek ismét egymásra mutogattak: „Felhatalmazást adtunk követeinknek Poznańban a békekötésre, de lehetetlen volt elfogadni a vajda feltételeit” — írta I. Ferdinánd Augsburgból 1530. november 20-án Zsigmondnak.[16]

            1530. október 31-én I. Ferdinánd hadserege Wilhelm von Roggendorf vezetésével elfoglalta Esztergomot, Visegrádot, Vácot, és megkezdte Buda ostromát. János ismét a menekülését fontolgatta, de megérkezett Konstantinápolyból kincstartója, Lodovico Gritti, aki erős kézzel megszervezte a budai vár védelmét. Roggendorf a tél beállta, egyre fogyatkozó spanyoljai és a szendrői bég felmentő seregének hírére feladta az ostromot, és visszavonult. Ez a momentum egyet jelentett János uralmának gyors hanyatlásával, ugyanis a magyar király kénytelen volt kinevezni Buda „hős megmentőjét”, Grittit Magyarország kormányzójának.[17] A Roggendorfot meglepetésszerűen megleckéztető Gritti 1530. december 23-án levelet küldött V. Károlynak, melyben felhívta a császár figyelmét arra, hogy megszűnik a német területek háborgatása, ha Ferdinánd átengedi Magyarországot Jánosnak.[18]

2. A krakkói alku kapujában: a visegrádi fegyverszüneti tárgyalások

            Az ellenséges felek megbékélésére irányuló első jele, a jövőben kötendő békeszerződés záloga a visegrádi fegyverszünet volt. A fegyverek kényszerítették ki a fegyvernyugvást, a szembenálló felek hadseregei, az erejük határa mutatta meg a fegyverszünet szükségességét. Wilhelm von Roggendorf tájékoztatta urát, Ferdinánd királyt Buda heves ellenállásáról, mellyel szemben tehetetlen volt. Ezek után I. Ferdinánd utasította hadvezérét, hogy igyekezzen legalább a visszafoglalt területek jövőjéről gondoskodni, nehogy a védők — lelkesedésükben — ellentámadást intézzenek. Ilyen körülmények között — a sikertelen ostrom után szinte közvetlenül — találkozott Ferdinánd követe, Roggendorf (akinek „operátiói […] országunkban haszontalanul múltak el”)[19] és János követe, Hieronim Łaski. Kettejük közül az utóbbi a következőképpen számolt be Visegrádról, és az ott elért eredményekről a lengyel királynak, I. Zsigmondnak: „Szent őfelségének, a legkegyelmesebb úrnak [ti. Zsigmondnak — B. R.] stb. […] Mialatt [1531. — B. R.] január hónap 15. napján a tárgyalásból kifolyólag, ám magánemberként a tekintetes és nagyságos Wilhelm von Roggendorf úrral, a legkegyelmesebb római király [ti. az 1530-ban római királlyá koronázott I. Ferdinánd magyar és cseh király — B. R.] tanácsosával, udvari elöljárójával és kapitányával érintkeztem, következtetni lehetett egy bizonyos fegyverszünet szükségére, kiváltképpen olyasféle fegyverszünettel kapcsolatban, melytől hosszú béke is remélhető. Ugyanezzel a birtokát védő nagyságos Wilhelm úrral […] tárgyaltam, hogy akár hosszú békét, vagy akár fegyverszünetet, de legalább békét teremthessünk. Ahol azonban a sok és igen hosszú tárgyalás után semmi más utat nem láttunk, mint a fegyverszünetet, különösen mivel az én legkegyelmesebb király uram, János sehogy sem köthet hosszabb fegyverszünetet, mint amennyit a török szövetségessel együtt — övéi épségének érdekében — képes lépni. Ha csorbítatlanul tétlenkednek 3 hónapig mindkét részről a hadseregek, akkor az én király őfelségem — a Török Birodalom által támogatandó — hosszabb fegyverszünetről képes lenne tárgyalni, s ha ezt az éves fegyverszünetet be lehetne vezetni, akkor a legkegyelmesebb Ferdinánd király Esztergom és Alsó-Visegrád várakat, továbbá János király Eger és Késmárk várost őfelséged kezeihez, és a legkiválóbb György úr, a szász herceg kezeihez […] letétbe adnák…”[20] 1531. január 21-én — a fent idézett okok miatt csupán — 3 hónapra szóló fegyverszünetet kötött egymással a két király követe. Łaski — miközben már az újabb konstantinápolyi útjára készült — írt a lengyel kancellárnak is egy levelet, hogy távollétében próbálja tűzben tartani a Habsburg-házat a megegyezéssel kapcsolatban: „Voltam Esztergomban is kétszer, ahol ugyanezzel a Roggendorf úrral változatos dolgokról tárgyaltam és vitatkoztam, amiből kiszivárgott egy bizonyos kétségtelen összhangja, szikrája az egyetértésnek…”[21]

            I. Ferdinánd 1531. január 24-én kelt — Zsigmond királynak írott — levelében elismerte ugyan a fegyverszünet eredményét, de értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy ezt korábban, például a legutóbbi poznańi tárgyalás alkalmával miért nem lehetett kivitelezni.[22]

A három hónapra kötött fegyverszünetet követő hetek mindkét részről várakozással teltek. 1531. március 27-én levelet írt Ferdinánd a bátyjának, V. Károlynak, melyben tényként közli a német-római császárral, hogy tanácsára békét fog kötni a „vajdával”, vagyis Szapolyai Jánossal. Ferdinánd szerint a magyar urak — beleértve (sic) a János-pártiakat is — késznek mutatkoznak arra, hogy — a császár támogatása esetén — csatlakozzanak egy török-ellenes akcióhoz.[23]

            1531 áprilisában a lengyel udvaron keresztül ismét egyeztettek egymással a szembenálló felek. Március végén kelt levelében I. Ferdinánd király mindent megfelelőnek talált a fegyverszünet vagy békekötés kivitelezésére. A legjobban felkészített követeit küldte a tárgyalásra: Sigmund von Dietrichsteint, Sigmund Herbersteint és Leonhard Freiherr von Velst, a helyszínt pedig továbbra is Wilhelm von Roggendorf biztosította.[24] I. János király április 1-jén, Megyesről kelt levelében szintén úgy vélte, hogy a lehetőség adott a megállapodásra. Reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a megegyezést „…minden fullánkság és álnokság nélkül ratifikálni” tudják a megbízottai: Ráskai Gáspár udvari tanácsos, Frangepán Ferenc kalocsai érsek és Hieronim Łaski erdélyi vajda.[25] János követei április közepén értek Buda várába, Ferdinánd követei ekkor már javában készülődtek a tárgyalásra Esztergom várában. János király követeinek vezetője, Łaski Budáról 1531. április 16-án kelt levelében tájékoztatta Wilhelm von Roggendorfot, hogy készen állnak az egyeztetésre.[26]

            A fegyverszüneti tárgyalás Habsburg részről nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. I. Ferdinánd és követei arra számítottak, hogy a visegrádi fegyverszünettel megkezdett úton haladva esetleg békeszerződés is kivitelezhető a János-pártiakkal. Szapolyai hajlott is a hosszabb időre szóló béke tető alá hozására — hiszen már kezdetektől fogva támogatta a javaslatot —, de a török szövetség, és a frissen kinevezett kormányzó ténykedése miatt ez a lehetőség elúszott. I. Ferdinánd csalódott hangvételű levelekben tájékoztatta Prágából bátyját és a lengyel uralkodót. Úgy tűnik, ezúttal valóban mindent megtett a megbékélés érdekében, de csupán annyit sikerült elérnie követeinek a tárgyaláson, hogy a visegrádi fegyverszünetet 1531. május 18-án egy évre meghosszabbították.[27] Łaski Piotr Tomickinak és Krzysztof Szydłowieckinek küldött levelet a lengyel udvar számára sem érdektelen ügy fejleményeiről: „Megérkeztünk a napokban néhányadmagunkkal Visegrádra, hogy a legkegyelmesebb római király követeivel tárgyaljunk; jelen voltak nyilvánvalóan: Wilhelm von Roggendorf nagyságos elöljáró és generális kapitány, Leonhard Vels tiroli kapitány és marsall, Sigmund Herberstein tanácsos urak stb. Ott volnánk, és kölcsönösen tapogatózva tárgyalnánk, de semmi mást nem érnénk el, minthogy ezután éves fegyverszünet köttetik.”[28] Bár sok mindenről szó esett a korábbi, Roggendorffal zajló megbeszélések alkalmával, János ezzel az egy éves hosszabbítással is elégedett lehetett, hiszen maximálisan ki tudta használni a személyesen Ibrahim basától — Gritti fő támogatójától — Łaski útján kézbesített török feltételeket.

3. A krakkói alku, és annak utóélete

            Łaski úgy vélte, hogy a törökkel ideális körülmények közt akár a német-római császár is meg tudna egyezni. A további érdemi tárgyalás, valamint a János és Ferdinánd király közt létesítendő béke ügyében a „kalandor-diplomata” nyáron Krakkóba utazott, s a lengyel udvarból kért bebocsátást a Német-római Birodalom területére. Július 8-án két levelet küldött — egyet János királynak, egyet pedig Frangepán Ferenc kalocsai érseknek, Nádasdy Tamásnak és Brodarics Istvánnak — arról, hogy július 9-10-én Ferdinándnál lesz, s onnan V. Károly császárhoz fog menni.[29] Łaski azonban ezúttal elszámította magát: Ferdinánd — kémkedéstől tartva — nem engedte meg, hogy János király követe a Német-római Birodalom területére lépjen. Łaski krakkói tartózkodása azonban így sem ment kárba, mert Ferdinándtól követek érkeztek Krakkóba, akik a fegyverszünet sikerére hivatkozva folytatni akarták a tárgyalásokat a magyar királlyal. Miért éppen Krakkóban?

Valóban, látszólag adottak voltak a tárgyalási feltételek Magyarországon, hiszen a visegrádi fegyverszünet is létrejöhetett. Azonban ez a fegyverszünet — annak egy éves meghosszabbítása — a Porta által is kívánatos fegyvernyugvás részleteit tartalmazta. A krakkói alku részletei viszont titkosak voltak, és a tárgyalássorozat olyannyira a színfalak mögött zajlott, hogy arról még a Szapolyai-párti lengyel főurak is csak később értesülhettek. Szükséges volt ez az óvintézkedés, hiszen Grittin keresztül a török szultán majdhogynem napi rendszerességgel tájékozódhatott Magyarország ügyeiről.

            A krakkói tárgyalás 1531. július 25-én kezdődött meg I. Ferdinánd király követe, Sigmund Herberstein és I. János követe, Hieronim Łaski között, valamint a lengyel uralkodó részvételével. A titkos tárgyalás kedvezőtlenül indult, I. Zsigmond Krakkóból a következőképpen számolt be a nehéz kezdetről egykori sógorának, Jánosnak: „Féltettünk, mivelhogy nem terjedt más vélemény rólad, csak gyűlölség, s amire felkészültünk, hogy a létrehozandó megegyezéshez vezető utat elfojtják, különösen ebben az időben, mikor őfelsége és e szerencsétlen országrész jóakaratára szorulnánk, s a javasolandó és létrehozandó konkordátumban és békében így előrehaladhatnánk.”[30]

A nehéz kezdetet azonban feloldotta Ferdinánd király követének ajánlata, mely a krakkói titkos megbeszélés hallgatólagos alkujához vezetett. A ferdinándi ajánlat lényegéről elsőként Zsigmond I. Jánosnak írt leveléből lehet értesülni: „Sigmund Herberstein, a legkegyelmesebb római király úr [ti. I. Ferdinánd magyar és cseh király — B. R.] követe, mivel levelet írtatok hozzá — amiért is hozzánk küldetett —, találkozót kért tőlünk. Ezekben a levelekben, amiket őfelsége írt, valóban viszonozta a te leveleidet, s látván, hogy a Török Birodalom téged hatalmában tart, akkor kívánná, hogy Kolozsvárba és más helyekre területeidről — a közelben levő fellegvárba — muníció építtessék. Mert ez az ügy nyilván a fegyverszünet ellenében vezetne megegyezéshez, melyben őfelsége nem kevesebbet, mint magát a török ellenséget kívánná megtámadni, s ott gyülekezne. A követe azt jövendölte, hogy bízvást harcba bocsátkozna, és sürget minket, hogy az itt előadott ügyről őfelségedet tájékoztassuk. Mikor az urának hozzánk intézett mandátumáról és útjáról írattatott e levél, egyben tüzetesen kívánjuk, hogy ne a fegyverszünet által hozzánk csapott részekkel foglalatoskodjunk: sokkal többet kérünk őfelségedtől. Előre akarta látni [ti. Ferdinánd — B. R.], hogy a Török Birodalomnál és elöljáróinál mit intéztek, s hogy Kolozsvárott és más, a legkegyelmesebb római király őfelsége helyein nem ostromoltattad alattvalóit, idővel így nem fegyverszünetre, hanem paktumra fordíttatja figyelmét a közös ellenséggel szemben. Ebben őfelsége mint a keresztényi fejedelmek közti ügyben reménykedik…”[31]

E levél alapján rekonstruálni lehet az 1531. évi krakkói alku lényegét. Ismert az a tény, hogy Szapolyai János hatalomra kerülése óta számos levelet küldött mind Ferdinándnak, mind V. Károlynak és a német birodalmi gyűlés résztvevőinek. Ezekben a levelekben I. János megannyiszor a kényszerű török szövetségről és az általa is óhajtott béke feltételeiről számolt be. I. Ferdinánd akkor vette igazán komolyan a „vajda” szavait, mikor értesült az 1528-1529. évi erdélyi közjátékról, amelynek részleteit fentebb már ismertettem. Ez volt a kiindulási alapja a krakkói alkunak: a visegrádi fegyverszünetbe nem lehetett belefoglalni a János által birtokolt Ferdinánd-hű erdélyi részek katonai utánpótlásának részleteit, mert egyrészt ez már túlmutatott egy átlagos fegyverszüneten, másrészt a török bizonyosan eltávolította volna Jánost a hatalmából (ld. moldvai vajda fejcseréje). János a krakkói alkuval igen nagy veszélyt vállalt: nem lehetett bizonyos abban, hogy Ferdinánd zsoldosaival nem a saját erdélyi hatalmát kívánja felszámolni. Ferdinánd sem bízott meg Jánosban, és mindvégig gyanakvóan tekintett a „vajdára”, ahogyan — éppen 20 év múlva — Fráter György is áldozatául esett a bizalmatlanságának.

            I. Zsigmond lengyel király az idézett levél kézbesítésével legbensőbb udvari emberét bízta meg: „Amiért e bizonyos dolgoknak — amelyek őfelséged és az egész keresztény köztársaság közti számadásoknak — tüstént értelme van, nemes Jan Kłajskit, a mi hűséges és kedves udvaroncunkat küldjük hozzád, aki bizonyosan referáland őfelségednél az egyezségünk nevében.”[32] Zsigmond ugyanakkor Ferdinánd királynak is küldött több levelet, hogy megtudakolja tőle: vajon követe, Herberstein valós dolgokat állít, vagy csak nagyot mond, hogy Łaskit visszatartsa a német-római követjárásától?[33] Az is kiderül e levélből, és a bécsi udvarból érkező válaszokból, hogy az erdélyi várak és erősségek kérdéséről már Visegrádon, a fegyverszüneti tárgyalás alkalmával szó esett, de nem született megegyezés az utánpótlás kérdésében.

            A Krakkóban zajló tárgyalásról, és annak részleteiről csak 1531. augusztus elején értesült a lengyel udvar János-barát része. Piotr Tomicki alkancellár augusztus 3-án, a kalocsai érseknek írt levelében értetlenségének adott hangot, amiért mellőzték őt a krakkói alku kivitelezésénél: „Úgy vélem, már megérthette főtisztelendő méltóságod [ti. Frangepán Ferenc, a levél címzettje — B. R.] Lobocki úrtól, hogy ez az egyezség [ti. a krakkói alku — B. R.] nagy újság volt a napokban. Erről én miért nem tudhattam? Bizony remélhetőleg abból az okból hagyta figyelmen kívül nagyságos Jan Kłajski úr főtisztelendő méltóságodat, mint engem is; de azért gyámkodásodba és védelmedbe ajánlom őt. Ajánlom őt is és a magam szeretetét és jóakaratát főtisztelendő őméltóságodnak, aki Istentől hosszú és szép életet kapott stb.”[34]

Tomicki ugyanaznap Brodarics Istvánnak is írt levelet: „Legtiszteletreméltóbb atyának és úrnak a részére, legtiszteletreméltóbb testvéremnek és barátomnak stb. Mikor a minap Krakkóban volt nagyságos Hieronim Łaski úr, az erdélyi vajda, jelen lehetett a legkegyelmesebb római király úr követe, Sigismund Herberstein úr is a tárgyaláson, mellyel őfelsége az én uram foglalkozott a legtöbbet, hogy az éves fegyverszünet megtartandó jegyzékéhez képest a veszélyeztetett helyekre [ti. a Ferdinánd-hű erdélyi területekre — B. R.] és szükségletekre ügyeljenek. Puhatolózott a hosszabb megegyezésről is, hogy vajon az Erdélyben szükséges muníciókról — amelynek befejezése a három hónapos és éves fegyverszüneti tárgyalásokon félbeszakadt — a meghallgatott jelentésen kívül egymás közt hogyan lehetne intézkedni.”[35]

            A krakkói titkos alku ugyan egy hét lefolyása alatt létrejött I. Ferdinánd és I. János között, azonban ezután következett a dolog neheze, tudniillik a kölcsönös feltételek korrekt betartása. Ez — mint az a korábbi évek tapasztalata alapján állítható — korántsem volt egyszerű feladat. Három héttel az alku megkötését követően I. Ferdinánd — Linzből kelt levelében — arról panaszkodott I. Zsigmondnak, hogy János hadserege a fegyverszünet és az alku ellenében feldúlta egyes birtokait, és alattvalóit elűzte erdélyi területéről: „Értesültünk róla — írta Ferdinánd —, hogy a mi erdélyi birtokunkban fekvő Hunyadvár e fegyverszünet idejében Szapolyai Jánostól, vagy övéitől egészen sokáig, és nem másként, mint ostrom által elfoglaltatott […], magát a fellegvárat az ő kezeibe adták vissza. Újabb erősségekből hasonlóképpen kiszorította a mieinket […], és átengedte őket a töröknek, és a legtöbbjüket már most elvitték, mint hadifoglyokat…”[36]

Zsigmond 1531. szeptember 3-án válaszolt Ferdinándnak. Ekkor még úgy vélte, hogy a moldvai vajda csapatai törhettek be az erdélyi területekre, mert a lengyel katonák látták az ellenség mozgását.[37] Szeptember 14-én ismét levelet írt I. Ferdinándnak, melyben — követei informálódása után — értetlenségének adott hangot János viselkedésével kapcsolatban. A lengyel király újból megfogalmazta Hunyadvár ostromának sajnálatos eseményét, majd így folytatta levelét: „Valóban minden így történt, ezt nem szívesen halljuk és nagyon bánkódunk a sorsunk változásán, hogy amikor a legjobban elindulunk a lefektetendő béke útján, halljuk ezt a veszedelmet. Ezért írtuk őfelséged ellenfelének pontosan azokat a figyelmeztetéseket és tanácsokat, hogy ezeknek vessen gátat, hogy ezt az éves fegyverszünetet nemcsak hogy ne zavarja, hanem — amennyire a legjobban lehet — mozdítsa elő a dolgot, hogy (sic!) ne adjon alkalmat a háború kiújulására.”[38]

I. Ferdinánd 1531. október 3-án, Zsigmondnak írt válaszlevelében reményét fejezte ki a fegyverszünet megtarthatóságának kérdésében.[39] Egyben konkrétan felszólította a lengyel királyt, hogy követein keresztül tegyen meg mindent a fegyvernyugvás érdekében.

            1531. október 8-án kelt levelében I. János király tisztázta magát a vádak alól: „A legfenségesebb hercegnek, a mi legkedvesebb és legtiszteletreméltóbb sógorunknak és atyánknak [ti. I. Zsigmond lengyel királynak — B. R.]. Amiket őfelséged írt nekünk, megértettük. Azt is beláttuk, hogy a mi ellenfelünk őfelségedhez éppúgy írt Hunyadvár dolgában, mint a fosztogatás tényében, s hogy támadtunk Répás vára körül a törökök segítségével, és valóban óhajtanánk, hogy az igaz dolgokat adják elő a mi ellenfeleink, vagy az ő pártján álló emberek, és ne szolgáltassanak okot az egyezmények meggyalázására (sokak kárára). Ami ugyanis Hunyadvárat illeti — legyen bizonyos benne őfelséged —, ott semmi visszafoglalás nem történt, hanem szemmel tartjuk azokat a várnagyait [ti. Ferdinándét — B. R.], akik az éves fegyverszünet megkötése előtt a mi parancsnokainkat a várba bezárták. Ha pedig Répás körül a törökökön ezt a dolgot valamiképpen ismét végrehajtja, s elérik azt a vétket és bűnt az emberei, hogy közönséges lovakat és barmokat ragadnak el a töröktől — és most sem tartózkodnak a hasonló haszonszerzéstől —, akkor persze hogy ingerli azoknak a török tartományoknak az elöljáróit, akik őrájuk már egy ideje panaszkodnak. Lovakért és kecskékért remélhetőleg majd keresztényeket hurcolnak el. Ami nekünk nehéz, azt egyedül Isten tudja. […] Írtunk hasonlóképpen a legerősebb császárnak is, hogy az övéit az ilyen dolgoktól tartsa távol. Kérjük is őfelségedet, hogy hanyagolja el a közreműködését [ti. a béke ügyében — B. R.], nehogy még inkább a rosszra ingereljék azokat. Bizony számtalan rossz és sokszínű meggyalázását követték el a fegyverszünetnek, amit a követünkön keresztül jeleztünk is őfelségének. Ha majd elküldi valamely értő szolgáját, akkor belátja, hogy mi igazakat írtunk és a mi királyságunk így tépettetik szét az ellenség fegyverei által, és úgy, mintha a fegyverszünet semmis volna. Ha majd őfelsége gondoskodott a védelemről, mi is összevonjuk erőinket, hogy legalább az ellenfeleinknek ellenálljunk, ezeknek, akik már a fegyverszünet előtt megszállva tartottak minket. Hátra van még, hogy őfelségedet a legjobb egészségben és a leghűségesebben üdvözöljem stb.”[40]

            Szintén 1531. október 8-án írt egy másik, igen aggódó hangvételű levelet I. Zsigmondnak János. Tranquillus titkos kancellár ugyanis a napokban jelentette a Szapolyai-párti udvarnak Konstantinápolyból, hogy a török Boszniában már szandzsákokat csinált, és a területet tartományának tekinti. János annak a véleményének adott hangot, hogy ha a magyar ügyek akként fognak haladni, ahogy eddig, Magyarország könnyen Bosznia sorsára juthat. Úgy vélekedett, hogy a törököt irritálja a magyar helyzetük tisztátlansága, ezért őt, mint a Porta szövetségesét nagyon szorítja az idő.[41]

            János a fegyverszünetnél és a titkos alkunál komolyabb szerződést kívánt kötni Ferdinánddal. Nehéz helyzetben volt, hiszen napról-napra egyre kevesebb megbízható embere akadt az udvarban, a Habsburg-házzal szemben pedig mindig is fenntartásai voltak. Vajon mennyire hajlik Ferdinánd és környezete a békére, vagy akár a szövetségre? Lehetséges, hogy az egyezménnyel csak a Porta ellen akarná őt, és országrészét kijátszani? Nehéz kérdések voltak ezek János számára.

Sajnos még maga Ferdinánd sem döntötte el, hogy kivel is akarna megegyezni. Miközben János irányában láthatóan kimutatta lojalitását, követeket menesztett Szülejmán szultánhoz, s fogva tartotta János követét, Hieronim Łaskit. 1531. november 19-én Innsbruckból levélben számolt be bátyjának, V. Károlynak Łaski ügyéről. A lengyel származású diplomata Ferdinándnak annyit elárult küldetéséről, hogy János becsületes feltételekkel kíván békét kötni vele és a német-római császárral. Egyúttal menlevelet kért a birodalom területére, hogy a pápához, a francia és angol királyhoz utazhasson (nyilván nem akart igényt tartani a törökkel szövetséges Velence hajóira). V. Károly Tournai-ből üdvözölte Łaski elfogatását, s kifejtette öccsének, hogy semmiképpen sem szabad János követét a schmalkaldeni szövetség miatt megosztott birodalomba, vagy más külhoni területekre bebocsátani. Egyúttal kérte Ferdinándot, hogy próbáljon ismét megegyezni a törökkel, de az ügyben mellőzze a lengyel király közvetítését. Ugyanakkor javasolta, hogy a Jánossal kötött fegyverszünetet hosszabbítsa meg.[42]

            A Habsburg diplomácia konstantinápolyi követjárása sikertelen volt. Bebizonyosodott, hogy a török nem akar békét kötni, csak egyetlen feltétellel, nevezetesen ha I. Ferdinánd lemond a magyar koronáról.[43] Így nem maradt más hátra, mint a fegyverszünet meghosszabbítása. 1532 januárjában Ferdinánd a „vajda úr” követeit Passauba hívatta az ügyben.[44] Időközben János egy — az ügyben teljesen közömbös — lengyel követtel levelet küldött a német birodalmi rendek részére, melyben nyomatékosan hangsúlyozta, hogy békében kíván élni a birodalommal, s a fennálló fegyverszünetet mindenképpen békére kívánná felcserélni.[45] János levele meglepte a birodalmi gyűlés résztvevőit, akik eddig — a Habsburg-ház diplomáciájának köszönhetően — úgy hitték, hogy János az ellenségük a törökkel kapcsolatos ügyeikben.

            Miközben 1532. április 25-én elindult a török hadsereg Isztambulból Ferdinánd székhelye ellen, az egyezkedni próbáló Jánost — hátában a Ferdinánd-hű erdélyi csapatokkal — teljes bizonytalanságban hagyta a német birodalmi diplomácia. Brodarics István a bécsi udvar halogatása miatt felháborodott hangvételű levelet írt Tomicki alkancellárnak: „Ha szívből kívánná a császári felség és a felséges római király [ti. V. Károly és I. Ferdinánd — B. R.] ezt a békét, akkor előzőleg sem támasztottak volna nehézséget királyunk követeinek a császári felséghez való eljutása elé [ld. Łaski elfogatása — B. R.], s most sem vonakodnának attól, hogy tárgyaljunk róla felséges lengyel királyunk előtt…”[46]

            1532. május 23-án jelentették Erdélyből a német rendeknek a Ferdinánd-hű erők képviselői, hogy Grittit „…előreküldte a török a moldvaiakkal és vlachokkal Erdélybe, Szeben város megostromlására és egész Erdély elfoglalására. János vajda Lippa várában van katonáival…”[47] Beszámoltak nemcsak Szeben, hanem Visegrád ostromáról, s János tétlenségéről is. Az 1531-ben kötött krakkói titkos alkut betartotta János, ő maga távol maradt a harcoktól. Másfelől beengedte Erdélybe a katonai utánpótlást, és eltűrte az alkuban megnevezett erdélyi területeken fekvő várak megerősítését. Gritti és a moldvai vajda csapatai így a vártnál is keményebb ellenállásba ütköztek a spanyol zsoldosokkal védett erődöknél.

            Ezért mikor 1532-ben lényegében sikertelenül vonult el Kőszeg alól a török hadsereg, újból a békére lehetett irányítani a figyelmet. 1532. december 30-án megkezdődött az egyeztetés János és Ferdinánd követei közt, de a békére még 1538-ig kellett várni Magyarországon. Hat év alatt viharos esztendőket élt át János királysága. Brodarics István, a nagyszerű humanista és Erasmus hazai támogatója a következő, lakonikus sorokat írta Váradról, 1534 októberében lengyel barátjának, Tomickinak: „Ó, barátom, ó, Istenem, micsoda időket élünk ebben a legnyomorultabb és tönkretett királyságban. Jót reméltünk, és íme: nyugtalanságot kaptunk. Támogattuk a békét, de nem jövend.”[48]