MEGJELENÉS HELYE, IDŐPONTJA:

FŐISKOLAI SZAKDOLGOZAT, 2000. és KÚT, 4. évfolyam 2005/4. szám 29-54. oldal

Botlik Richárd

 

A mohácsi csatáról

 

Előhang

                                                     „Az éj mocskos méhén át két sereg

                                                                       Zsongása száll tábortól táborig,

                                                                       És a kijelölt őrök szinte hallják

                                                                       Az átelleni őrség suttogását;

                                                                       Tűz felel tűznek, s árnyában a két had

                                                                       Derengni látja ellenfele arcát;

                                                                       Mén mént fenyeget s döf éles nyerítést

                                                                       Az éj tompult fülébe; sátraikból

                                                                       Fegyverkovácsok buzgó kalapáccsal

                                                                       Lovagok páncélját szegecselve szörnyű

                                                                       Készület zaját kopogják az éjbe.”

                                               (William Shakespeare: V. Henrik. Vas István fordítása)

 

            1526. augusztus 29., délután — Mohács. Feszülten, halkan morajlik a magyar-német-cseh sereg. A keresztény katonák reggel óta teljes harci felszerelésben várakoznak, s közben beszélgetnek, hogy elüssék valamivel az őrjítő másodperceket. Senki nem meri kimondani, de szinte karnyújtásnyira van tőlük a félelmetes, hatalmas oszmán hadsereg. A lankák mögött már megcsillant néhány lándzsahegy, a szpáhik halálthozó fegyvere. Ha már így együtt van a keresztény sereg, miért ne próbálhatná meg a lehetetlent. Lehetetlent? De hiszen a Magyar Királyság nem bukhat el, félezer éven nem gázolhat át mezítlábas hitetlenek hada, nem söpörheti le a történelem palettájáról.

            Lám, milyen elszánt tekintettel figyel dél felé az országbíró, János úr — érckesztyűjének cizelláival görcsösen markolja a kereszténység védőbástyájának lobogóját. Finommívű lábvértjének végén ezúttal nem dalolnak a víg sarkantyúk — ő tudja, hogy a túloldalon, a dombon túl már várja valaki, aki elől nincs menekvése senkinek. Mégis, milyen nyugodt arckifejezéssel ragadja meg apródjától, s emeli fejére a tollas-forgós lábassisakot. Most már megnyugodhatott, a megjelentek közül elsőként készíttette el a végrendeletét. Tekintetével a büszke vezért, Pál urat keresi.

            Egy viseletes, sok harcot látott mellvérten jár táncot a délutánba hajló napsütés — a büszke vezér talán utoljára gyönyörködik a nehezen összeverbuvált vasasok fegyelmezett sorain, kezében kedvenc tollasbuzogányát tartva gondolkodik, hogy vajon mindent megtett-e a siker reményének érdekében. Vajon ez a rengeteg, őt vizslató szempár is bízik terveiben, hogy a hatalmas török hadsereget részenként verjék meg, ne egyben? Kételyek gyötrik, hogy mennyire lesznek neki engedelmesek bátor, de önfejű harcosai. Már nem kedveli ódivatú páncélját, legszívesebben szokásos viseletében, ócska kenderrel hurkolt darócában, Jézus nevét ordítva rontana egymaga a hitetlenekre. Valóban reménytelen a serege helyzete, mint ahogyan azt a váradi püspök úr jósolta? A fővezér Ferenc püspökre néz.

            A váradi püspök sziporkázó gondolatai tótágast állnak a fejében, a szellemes emberke újfent valami fekete humoron törheti az eszét? Tegnap vigyorogva már előadta a haditanácsban azt, amit mindenki sejtett és érzett, de senki nem mert kimondani: a csatában keresztény oldalon legalább tízezer vértanú lesz. Néhány számító főúr — mint a nádor — azonban szerencsésen meg fog menekülni. Mosolyog Ferenc úr, miközben arra gondol, hogy leánya esküvője miatt a nádor úr öt évvel ezelőtt nem szállt táborba a többi főrenddel. Perényi Ferenc meglátja István urat lova nyergében.

            A sánta nádor nem az első sorokban áll. Ezen a napon nem kellett a pohár fenekére néznie a saját felvidéki nedűjének utolsó cseppjeit keresve ahhoz, hogy tisztában legyen a számszerű tényekkel: itt az ország második legfontosabb emberének nincsen keresnivalója a többszörös túlerővel szemben. Megfordul a fejében, hogy egykori bajtársa, az erdélyi vajda, aki megmentette őt a Dózsa vezette parasztok csőcselékétől, vajon hol járhat?

            János úrnak nem sietős. Ellentétes értelmű parancsokat kapott a királytól, de mivel az országgyűlés nem is olyan rég határozatot hozott arra, hogy neki Erdély védelme a kötelessége, ezért egy pár napig még Kolozsvár környékén táborozik seregével, és lassan, az áradások miatt késlekedve érkezik Szegedre. Ki tudja, mi fog történni a csatában? Lehetséges, hogy a király, akinek gyámja akart lenni, akinek nővérét többször feleségül kérte, nem éli túl az ütközetet. És akkor ő, a koronaőr, akinek hatalmában áll a Szent Koronát kikérni, végre király lehet, ahogy azt szülei tervezték? Hirtelen tompa ágyúdörej hangja rázza meg a horizontot, amit még Szegednél is hallani. János úr összerázkódik, vajon bűnös gondolatai ellenére megmenekülhet-e a jobb sorsra érdemes ifjú király a mohácsi forgatagból?

            II. Lajostól az előbb még azt kérdezte a szakács, hogy mit főzzön neki, ha visszatért az ütközetből. Lajos válaszol, majd néma döbbenettel fogja fel, hogy hirtelen, pár nap alatt felnőtt lett belőle. Egy hete még a Budán maradt kutyácskái foglalkoztatták, kiknek gondját most hitvese, Mária királyné viseli. Réztrombiták hangja hallik a táborból. Mindenki megmozdul a király körül. A segédek rácsatolják fejére a csillogó ércet, arca elsápad a sisakrostély árnyékában — talán ez az utolsó alkalom arra, hogy hallja a sereg felett köröző pacsirta énekét. Iszonyú ágyúdörgés robaja rázkódtatja meg az ércpáncélját. Néhány másodperc elteltével ágyúgolyók sivítanak el a fejük fölött, és tompább, öblösebb dörgés válaszol a tüzérség kérdésére. Buzogányos kéz lendül, félelmetes nehézlovasság dübörög, a lovak patáinak lüktetése nyomán a felázott talajból sárral kevert fűcsomók repkednek felfelé. Másfél óra harc. Az országbírót rögtön kiütik nyergéből, a hétszer vágott magyar zászló kihullik a vassodronyos kezéből, s már lábak tapossák a laza mohácsi földbe, ahol a lobogó hamarosan három részre szakad.

 

Gondolatok a csatáról

A magyar sereg a vártnál is lassabban gyülekezett, II. Lajos még az utolsó pillanatokban is jelentős — Batthyány Ferenc, Frangepán Kristóf, Szapolyai János vezette — seregtestek érkezésére számított. Végül Tolnáról leereszkedett Lajos hadserege Mohácshoz, mivel az ún. „harcos tábor” azzal fenyegetőzött, hogy ha a király nem vállalja a harcot a szultán ellen, akkor saját bajtársaik ellen fordulnak. Azonban a harcedzett, sokat látott katonák nem Mohácsnál akartak csapást mérni a török seregre, hanem a Drávánál vagy a Karasicánál alakítottak volna ki hídfőállásokat. Tomori Pál kalocsai érsek „közvetített” a király tábora és a „harcos tábor” között, így született az a kompromisszum, hogy a két seregtest Mohács oppidum környékét válassza a döntő harc helyszínéül. Ez pedig végzetes hibának bizonyult, mivel e helyszín kiválasztása nemcsak a magyar király, hanem az egész magyar politikai elit életbenmaradásának esélyeit rontotta, mégpedig a következő okok folytán:

   1. A magyar hadsereg elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy a Drávánál egy időre feltartóztassa Szülejmán haderejének az átkelését.[1] Perjés Géza bizonyította, hogy „téves […] az az általánosnak mondható hiedelem, hogy a védelem sikerének esélyei a folyók mentén a legnagyobbak: amennyiben az ellenség erőfölénye nagy és megfelelő számú átkelő eszközzel és hídanyaggal rendelkezik, az erőszakos folyamátkelést nem lehet megakadályozni.”[2] Mind a korábbi, mind pedig a későbbi világtörténelmi példák igazolják a hadtörténész megállapítását: nem a folyók mentén a „legnagyobbak” a védekezés esélyei, azonban sok esetben nagyobbak, mint egy nyílt kimenetelű ütközetben. Általánosságban úgy fogalmazható meg a kérdéskör problematikája, hogy az átkelés sikere nagyban függ a haditervtől és a bevethető katonák számától.[3] Vajon miért szorgalmazta feleslegesen, és osztotta meg a magyar hadsereget az ún. „harcos tábor”, ha nem lett volna értelme a Drávánál egy időre feltartóztatni a szultáni sereg felvonulását? A török had augusztus 13-án ért Eszék alá, ahol tábort alakított ki, majd másnap el kezdett hidat verni a folyón. Reggeltől estig zavartalanul dolgoztak a hídon a mesterek, ami 6 nap alatt készült el. Újabb 4 nap volt, mire az egész sereg át tudott kelni a 2 rőf — kb.1,5 méter — széles alkalmatosságon.[4] Mivel a magyar hadsereg nemcsak magyar területekről, de külföldről is jelentős támogatásra számított, akár néhány napos akadályoztatás is jelentős előnyhöz vezetett volna. Ezt a tervet a Magyarországon tartózkodó pápai nuncius, Antonio Giovanni da Burgio is felvázolta: „Az egész hadsereg ezután Mohácsra megy, négy mérföldnyire Eszéktől, s megpróbálják megakadályozni a török átkelést a Dráván, ha ugyan még idejében érkeznek. Ha a török mégis átkelne a Dráván, akkor vagy meg kell vívniuk azonnal, vagy el kell menekülniük.”[5]

   2. A másik alternatíva a menekülésben, visszavonulásban rejlett. Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf is egyaránt azt üzente a főseregnek, hogy vonuljon vissza Buda felé. Perjés Géza annak ismeretében jutott arra a megállapítására, hogy e tanácsokat helyes volt elvetnie a harcra készülődő alakulatoknak, mert a török ekkor — véleménye szerint — már átkelt a Dráván, és a gyors lovascsapatok csapást mérhettek volna a visszavonuló magyar seregre.[6] Amikor augusztus 14-én a török mesterek el kezdték verni a hidat a folyón, II. Lajos tábora még csak Szekszárdnál volt, nem pedig Mohács környékén. Mivel a híd elkészítése csaknem egy hétig tartott, csupán kisebb katonai alakulatokkal lehetett volna megzavarni a visszavonulást. Másrészt a két hadsereg közti távolság ekkor légvonalban majdnem elérte a 100 kilométeres távolságot, és óráról órára növekedett volna a szervezett menekülés esetén.

   3. A magyar hadsereg vezetése a harmadik megoldás mellett döntött, vállalta a harcot. Annak ellenére, hogy a több hete tartó szakadatlan esőzés miatt felázott talajon — a Mohács környéki mocsarakkal a hátában — éppen a legütőképesebb fegyvernemmel, a nehézlovassággal nem tudott sikeres támadóalakzatot kialakítani.[7]

   4. Perjés Géza szerint azonban a mohácsi csatatérnél alkalmasabb terepet keresve sem lehetett találni.[8] Ezt a következtetést azzal a ténnyel szokás alátámasztani, hogy 1687-ben, a visszafoglaló háborúk során a II. mohácsi csatában a keresztény seregek súlyos csapást mértek a törökökre. Csakhogy 1687. augusztus 12-én Lotharingiai Károly Nagyharsánynál ütközött meg a szultáni hadakkal, vagyis 30 kilométerrel távolabb a Mohács előtt elterülő 16. századi csatatértől. A magyar hadsereg nem birtokolta a mohácsi csatamező előtt délre húzódó magaslatokat, ahogy Brodarics István visszaemlékezésében írta: „Velünk szemben színházi nézőtér formájára hosszan elnyúló domb húzódott, melyen túl a törökök császára ütötte fel táborát, a dombról kis falucska ereszkedett alá egy templommal, ennek Földvár a neve, ott helyezkedtek el az ellenséges lövegek.”[9] A csatát a nehézlovasságnak kellett eldöntenie, erre azonban a csatatér alkalmatlan volt. A Perjés Géza által említett lefektetett haditerv — amelynek szóbeli megállapodáson kívüli létezéséről nincs feljegyzés —, hogy a magyar hadsereg támadó stratégiával részenként veri meg az ellenséget, már a csata kezdeti fázisában megfeneklett. A török felderítők a magyar hadsereg felállását pontosan nyomon követhették a magaslatról, a kalocsai érsek ezzel szemben nem készült fel megfelelően a támadásra. A részenkénti megverés terve ellenére a fővezér ráadásul egész arcvonalas támadást rendelt el az első magyar harcrend részére. Egyedüli (rész)sikerét annak köszönhette Tomori, hogy támadásával meglepte a táborépítésre készülődő szultáni sereget.[10]

   5. Mindezek után a legsúlyosabb hiba azonban az volt, hogy a kalocsai érsek — látva az első magyar harcrend tempóveszteségét, és részleges széthullását — a visszavonulás helyett, „minden mindegy” alapon elrendelte a második magyar harcrend támadását. Ebben az alakzatban foglalt helyet II. Lajos, aki így nem kerülhette el szerencsétlenségét. A csata szemtanúja az ütközet hevében szem elől vesztette a királyt, ezért bizonytalan, hogy harcolt-e az uralkodó. „Akadnak, akik azt mondják, hogy saját oszlopának első soraiig előretörve, egészen a legelsőkig nyomult, és ott hősiesen küzdött az ellenséggel, amit én sem megerősíteni, sem kereken cáfolni nem merészkedem.”[11] A király agnoszkálása során fény derült arra, hogy II. Lajos — ugyan nem halálosan, de — megsebesült.[12]

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A mohácsi csatáról
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat