Botlik Richárd:

A kettős királyválasztás története

(Megjelent: VIII. Henrik angol király magyar szövetségesei. Kaposvár, 2013.)

 

 

      A fennálló magyar szokásjog (ius consuetudinis) szerint az ország életben maradt főméltóságai Antoni Bonfini történetíró szavai alapján addig „nem dönthettek a következő uralkodó és az ország felől”, amíg az előző királyt megillető temetésről nem gondoskodtak. Egy ideig a lengyel király — a fiatalon meghalt II. Lajos nagybátyja —, I. Zsigmond is aspirált a magyar- és cseh trónra. Lépése azért meglepő, mert 1515-ben bátyja, az akkor már igen sok súlyos betegség következtében lebénult és döntésképtelen II. Ulászló helyett a lengyel király írta alá a Habsburg-Jagelló házassági előszerződést, melynek értelmében — a jelen helyzetben — Zsigmond számára egyértelmű lehetett volna, hogy nem őt, hanem Ferdinánd főherceget illetti a trón. Nyilván a lengyel király úgy vélte, hogy az örökösödési szerződésnek nem lesz komoly jogi ereje, ha kitudódik, hogy II. Ulászló királyi pecsétje ellenére nem a magyar- és cseh király — sem a kiskorú trónörökös II. Lajos herceg, aki koránál fogva nem lehetett jogosult e cselekedetre — hanem ő maga, tehát I. Zsigmond látta el kézjegyével a Jagelló országok jövőbeli sorsáról rendelkező okiratot. A Habsburg főherceg, akit időközben — II. Lajos halála okán — cseh királlyá választottak, számos fórumon igyekezett bizonyítani, hogy az 1515. évi családi szerződés értelmében a Magyar Királyságra örökségeként tekint. Ferdinánd a szerződést a célból mutatta meg Sir Wallopnak, hogy VIII. Henrik minél előbb elismerje őt magyar királynak, és ezzel jogosult legyen arra a váltóra, amit az angolok először II. Lajosnak, majd a helyzet alakulása után Szapolyainak szántak. Az örökösödési szerződést azonban még a cseh rendek sem ismerték el, és Szapolyai királlyá választása (november 10.) után Ferdinánd tanácsadói is amellett érveltek uruknak, hogy inkább szabad királyválasztással kellene lépést tartaniuk a vajdával, semmint az örökség kérdését tovább feszegetni. A cseh király beletörődött a tanácsadók javaslatába, de mindvégig kitartott álláspontja mellett, hogy a Magyar Királyság az öröksége, s mindezt Pozsonyban, királlyá választásakor (december 16-án) is felolvasták a megjelenteknek. VIII. Henrik 1526 novemberében az örökség tárgyában írt levelet spanyolországi követének Granadába. Az angol király szerint az a hír járja, hogy a francia király felettébb örvend annak, amiért a Habsburgok görcsösen ragaszkodnak az örökségük megszerzéséért, és I. Ferenc király alig várja az alkalmat, hogy V. Károly serege megízlelje Szülejmán szultán erejét. „Azt gondoljuk — írta az angol király —, hogy a császár főleg érintett a török kiűzésének ügyében, annak következtében, hogy igényt formált Magyarországra az utolsó magyar király utód nélküli elhalálozása okán, valamint azért is, mert a vele szomszédos öröksége az ország.” Az örökösödési szerződés érvényességének jogi szempontjából még érdekes kérdést vethet fel Habsburg Mária királyné közismert meddősége, illetve II. Lajos természetes fiának létezése (bizonyítva a fiatal király nemzőképességét Máriával szemben). E sokkoló képlet szerint II. Lajosnak Mária oldalán törvényes fiúutód nemzésére esélye sem nyílt, tehát a fennálló házassági szerződés értelmében a Cseh- és Magyar Királyság a mohácsi katasztrófa, a király korai halála nélkül is előbb vagy utóbb a Habsburg-család kezébe került volna.

Az ország szokásjoga rendelkezett arról, hogy a Magyar Királyság nem örökölhető, illetve a királyt szabad választással kell az ország élére helyezni, ezért a szerződés annyit ért, amennyit betartottak belőle az adott körülmények közt. Habár Szapolyai János az 1505-ben hozott rákosi végzésre, Habsburg Ferdinánd pedig a Jagellókkal kötött örökösödési szerződésekre (1491, 1506, 1515) hivatkozva próbált valamiféle jogalapot teremteni a maga számára a riválisával szemben, Pálffy Géza történész meggyőzően bizonyította, hogy mindez csupán a propaganda célját szolgálhatta a másik fél lejáratásának ilyenkor szokásos ügymenete során. E propagandához tartozott az is, hogy a Habsburg fivérek érdekeit szolgáló diplomaták a külföldi udvarokban törökbarátként, a szultánnal titkos kapcsolatban álló főúrként igyekeztek befeketíteni az erdélyi vajdát, amelynek kézenfekvő bizonyítéka az lett, hogy Szapolyai emiatt nem vett részt a mohácsi csatában. Szapolyai György, és a Szapolyai-család jó hírnevét utólag — egy nem létező királyi káplán homályos beszámolójára hivatkozva — az idős korában Bécsben „tanuló” Szerémi György történetíró feketítette be. Szerémi a művében közvetetten a vajdát, közvetlenül a vajda öccsét vádolta II. Lajos király meggyilkolásával, amit szerinte Szapolyai György egy háromélű cseh karddal követett el. (Szerémi művében e háromélű cseh kard visszatérő motívum volt: a szerző Hunyadi Mátyást is hasonló fegyverrel ölette meg, és abban az esetben is természetesen a vajda apjának, Szapolyai Istvánnak az utasítására történt a politikai gyilkosság.) Mindennek londoni lenyomata is van, mert a spanyolországi angol követ, Edward Lee beszámolt a Habsburg diplomácia részéről megalkotott, valósnak tűnő összeesküvés-elméletről. A Magyarországra tartó — a Német-római Birodalmon átutazó — Sir John Wallop követ egyik jelentésében írt személyes benyomása az volt, hogy Szapolyai János erdélyi vajda politikai szerepvállalását német területen a valósnál rosszabb színben tüntetik fel, amit az angol követ a Habsburg-fivérek kormányzati propagandájának, illetve a császári diplomácia erejének tulajdonított. Ezzel szemben — írta Sir Wallop — Szapolyai igen népszerű a Magyar Királyság területén: huszonkét vármegye őt támogatja, míg Ferdinándnak, aki szintén igényt formált a magyar trónra, csupán néhány támogatója akad, és a főherceg egyetlen határ menti magyar várost birtokol (Pozsony).

    Az erdélyi vajda kétségtelenül előrébb járt a királyválasztás ügyében vetélytársánál. Egyrészt — az angol követ jó meglátását bizonyítva — 1526 őszén szinte az egész Magyar Királyság mellette állt vármegyei szinten, amit az ország németellenes hangulata okozott. Másrészt — mint koronaőr — Szapolyai János hozzáfért a Szent Koronához, amit a vajda kérésére könnyű szívvel kiadtak a visegrádiak. A Szent Korona birtoklása szinte nélkülözhetetlen volt a koronázási aktushoz. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a Szent Korona nélkülözhetetlen koronázási kellék volt, mivel korábbi időkben volt rá precedens, hogy a rendek olyan uralkodót ismertek el magyar királynak, akinek a fejére sosem került fel a Szent Korona (például I. Ulászló a Szent István király fejereklyetartójáról levett koronával a fején esküdött fel 1440. július 17-én). Mialatt a francia király és a német-római császár követei között angol közvetítéssel zajlott a béketárgyalás, Magyarországon Szapolyai János senkitől sem zavartatva királyválasztó országgyűlésre felszólító meghívókat küldetett szét Tokajból. A tokaji részországgyűlésen minden országlakó számára világossá vált az a mindaddig rebesgetett, szóbeszéd útján terjedő hír, hogy az erdélyi vajda az uralkodói címre igényt tart. A mohácsi csatavesztés kábulatából ébredező ország ezzel újabb megpróbáltatások sorozata elé nézett, mivel már Hunyadi Mátyás uralkodása óta jogot formált a Habsburg-ház Magyarország trónjára. A jelentős diplomáciai eszközökkel rendelkező Habsburgokkal nem tudott versenyre kelni Szapolyai János, a saját trónigényét és döntésének jogosságát kevés sikerrel tudta propagálni a nyugat-európai királyi udvarokban és a pápánál. Ennek ellenére mégsem szigetelődött el oly mértékben az európai udvaroktól, mint ahogyan azt a Habsburg fivérek remélték. János királlyá koronázásának legitimációs folyamatában nagy segítségére volt a lengyel udvar, elsősorban is egykori rokona, I. Zsigmond király. Noha számos történész vélekedett úgy, hogy II. Lajos nagybátyja, Zsigmond megorrolt a magyarokra, amiért nem őrá esett a választásuk, hanem Szapolyaira, a két fél közti levelezés tartalma éppen ennek ellenkezőjére enged következtetni. Az erdélyi vajda nyilván még Tokajból írhatott levelet a lengyel uralkodónak, melyben kifejtette szándékait. Ezt a feltételezést alátámasztja az az október 31-én kelt levél, melyben I. Zsigmond király üdvözölte Szapolyai terveit. „Nagyságos úr, a mi legkedvesebb sógorunk. Most először viszonozzuk nagyságod leveleit, melyekben nekünk a napokban Tokaj várában lezajlott konvent végzését, egyszersmind az övéi iránt lelke egyedüli hajlandóságát deklarálja. Mindenekelőtt nem mindennapi köszönetünket küldjük, amiért annyira gondosan cselekszik — hazája és saját becsületére —, s a mi javunkra is gondol. […] Néhány követet küldtünk innen — vonakodás nélkül — magához, a székesfehérvári országgyűlésre.” Nemcsak az erdélyi vajdának, de Magyarország főméltóságainak is küldött egy levelet a lengyel király Krakkóból, melyben elismerte a tokaji részországgyűlés eredményét, és nyíltan felszólított mindenkit, hogy a székesfehérvári eseményen vegyen részt.

            I. Zsigmond 1526. november 1-jén utasította két hű alattvalóját, Andrzej Krzyckit és Stanisław Sprowát, hogy vegyenek részt az erdélyi vajda királlyá koronázásán, és biztosítsák Szapolyait arról, hogy a lengyel udvar támogatja őt a királyi trón megszerzéséért folytatott küzdelmében. Zsigmond ezen levelei tehát igazolják azt, hogy a lengyel király nem orrolt meg az erdélyi vajdára, másrészt nem érte meglepetésszerűen Szapolyai szándéka. A lengyel követek valóban részt vettek Szapolyai János királlyá választásán, és a november 11-i királlyá koronázásán. A frissen koronázott magyar királyról elismerően nyilatkozott a két követ. Fontosnak tartották kiemelni azt, hogy az erdélyi vajda saját költségéből, díszes külsőségekkel temettette el II. Lajos királyt. Másrészt az új király szóbeli ígéretet tett arra, hogy ha utód nélkül távozna az élők sorából, Magyarország trónját Zsigmond király gyermeke, Zsigmond Ágost örökölné. November 11-én maga I. János király is levelet írt a lengyel udvarnak, melyben részletesen beszámolt az utóbbi hónapok magyarországi történéseiről, legfőképpen királlyá koronázásának jogos voltáról. Ez a levél, melyet Krzysztof Szydłowieckinek címzett, valamikor 1526. december elején került Londonba, és azóta is az angol fővárosban őrzik. Simonyi Ernő, aki a londoni levéltárat kutatta a 19. század közepén, még csodálkozott azon, hogy vajon milyen módon kerülhetett ez a levél Angliába, mikor azt a lengyel kancellárnak címezték. Erre a kérdésre is Szydlowiecki és VIII. Henrik baráti kapcsolata ad magyarázatot, amely a szokványos diplomáciai csatornán felül állt. Ebből a baráti kapcsolatból azonban — mint látni — nemcsak a lengyel fél, hanem — talán tudtán kívül — János király is sokat profitált. A vajda királyválasztása kapcsán sok kisebb hiányosság mellett (hadseregével megfélemlítette Székesfehérvár lakóit, nem korlátozta a feltüzelt köznemesség heves kirohanását, felhasználta az 1505. évi rákosi végzést a személyes propagandára) egy nagyobbat is szükséges felidézni: a mohácsi csatát követően Pozsonyba menekült kis létszámú főúri klikk hiányát, ami Szapolyai számára is félreérthetetlenné tette az ország megosztottságának kérdését.

A II. Lajos özvegye, Habsburg Mária környezetében tartózkodó pozsonyiak közül kiemelkedett az ország legfontosabb méltósága, Báthory István nádor. Noha számos levélben, és követ útján is próbálta Szapolyai János mind egykori barátját és harcostársát, mind a fiatalon özvegységre jutott királynét saját politikai céljainak szolgálatába állítani, a pozsonyi csoportosulás hajthatatlan maradt, és kiállt amellett, hogy Habsburg Ferdinándot helyezi a magyar trónra. Ennek érdekében mindent megtettek a pozsonyiak, de a kapkodásuk visszafordíthatatlan hibák sorozatához vezetett: közismert tény, hogy Habsburg Mária országgyűlésre invitáló meghívót küldött szét az országban, amit azután Báthory nádor megerősítésével előre dátumoztak (október 9-ére), azt a látszatot keltve, hogy a vajdánál előrébb járnak a királyválasztás ügyében. Sokat hivatkozott kérdése a kettős királyválasztásnak, illetve Szapolyai jogtalan megválasztásának az 1485. évi nádori cikkelyek (articuli palatinales), amelyek értelmében a nádor kötelessége összehívni a királyválasztó országgyűlést (és az első szavazatot leadni a királyjelöltre). Ez egy régi beidegződés, amit pontosan a nádor tétlensége tisztázhat. Ugyanis Báthory István nádor a királyválasztó országgyűlés összehívását többször is elmulasztotta, sőt, Ferdinánd választása kapcsán sem élt vele. Hangsúlyozandó, hogy 1526-ban egyszer sem királyválasztásra szóló országgyűlési meghívóval invitálta az ország főméltóságait Komáromba, majd Pozsonyba! Miért tűnhet úgy, hogy a nádor nem állt a helyzet magaslatán, amikor egy Szapolyaival szemben jól kijátszható adu volt a Habsburg-pártiak kezében? Mert a kérdéses nádori cikkely jogi szabályozásáról nem bizonyítható, hogy valóban törvény volt-e, vagy csak egyfajta előírás. A már említett, évszázadok óta fennálló szokásjog sokkal meggyőzőbb erővel rendelkezett a királyválasztás esetében, mint egy előírás, amelynek egyrészt pontosan a királyválasztást érintő cikkelyei nem igazodtak a szokásjoghoz, másrészt az 1485 óta eltelt negyven év alatt egyszer sem használták azokat, nem erősítették meg országgyűlés és király által, ezért kikoptak a joggyakorlatból. Az 5., 6., 9., 10. és 11. cikkelyeket 1485 előtt használták, azonban a kérdéses 1., 2., 3. és 4. cikkelyeket 1526 előtt egyszer sem alkalmazták.

    A kettős királyválasztás másik érdekes kérdése az országgyűléseken megjelent résztvevők mennyiségi és minőségi arányának összehasonlítása. Régi beidegződése a magyar történettudománynak, hogy Ferdinándot a főnemesség, míg Szapolyait csupán a köznemesség választotta királyává. Nemcsak hazai, de Angliában és Lengyelországban található dokumentumok alapján is bátran kijelenthető, hogy Szapolyait az ország főméltóságainak többsége választotta magyar királlyá, és ez a külföldi diplomácia értékelése alapján helytálló. A Velencében tartózkodó tortonai püspök, Umberto de Gambara — kissé megkésve — 1527 januárjában jelentette Szapolyai választásáról Thomas Wolsey kancellárnak, hogy öt püspök vett részt az eseményen. A cseheknél, majd a magyar határ közelében — Habsburg Ferdinánd parancsára — feltartóztatott Sir Wallop angol követ is arról számolt be Londonba küldött leveleiben, hogy Szapolyait csaknem az egész ország akarta királyának, de a főherceg sereget gyűjt az általa trónbitorlónak aposztrofált „vajda” ellen. A királyválasztásokat tekintve mind a megjelent főméltóságok, mind a nemesség, és a vármegyei küldöttek tekintetében a mennyiség egyértelműen Szapolyai János javára dőlt el. Az erdélyi vajdát a Magyar Királyság egész közönsége (tota communitas regni Hungariae) választotta királyává. Hóman Bálint és Szekfű Gyula sokat idézett szintézise óta görcsössé merevedett álláspont, hogy Szapolyai királlyá választásáról hiányoztak a „zászlósurak”. Új kutatási eredmények cáfolják azt a kialakult toposzt, hogy a vajdát a köznemesek, míg Ferdinándot a főnemesek választották királyukká. Jóllehet az egyházi- és világi főméltóságok jóval nagyobb számban képviseltették magukat Szapolyai királlyá választásán, a minőséget csakis az a tény kérdőjelezheti meg, hogy Báthory István nádor megingathatatlanul Ferdinánd pártját fogta.

            A királyválasztások összehasonlításának utolsó lényeges pontja a külföldi követek, küldöttek megjelenését érinti, amit a magyar történettudomány egy szempontból vizsgálva, konzekvensen Szapolyai János hátrányára vonultatott fel Habsburg Ferdinánddal szemben. Való igaz, hogy az erdélyi vajda határozott parancsot adott arra vonatkozóan, hogy a külföldi követeket tartóztassák fel, ne engedjék bemenni a királyválasztásra. Szapolyai ezzel megakadályozta, hogy a királyválasztásra érkező lengyel, cseh, velencei, osztrák, bajor és egyéb birodalmi követek elmondhassák véleményüket, felszólalhassanak pro és kontra. Mindezt — a fennálló magyar jogszabályok nem ismerete következtében — törvénytelennek és megbotránkoztatónak minősítették a külföldi követek, és emiatt persze főleg Ferdinánd diplomatái tiltakoztak igen hevesen. Különös, hogy nemcsak a külföldiek, de Révay Ferenc nádori ítélőmester úgyszintén élesen tiltakozott Szapolyai eljárása ellen. Igaza volt-e azonban az ítélőmesternek és Ferdinánd diplomatáinak? Ehhez vizsgáljuk meg a másik jelölt választását. Habsburg Ferdinánd a királyválasztáson nem jelent meg, maga helyett különös politikai érzéketlenséggel tárgyalódelegációt küldött. Báthory nádor beszédét követően Krištof Ravbar (Christoph Rauber), a ljubljanai (laibachi) püspök szólalt fel, majd Erasmus von Dornberg, Georg zu Herberstein, Joseph von Lamberg és Wilhelm von Zelking követte a püspököt. A királyjelölt bátyja, V. Károly császár Christoph von Stadion kölni tanácsost és Friedrich von Fürstenberg augsburgi püspököt küldte a királyválasztásra, akik tehát külföldi követekként szintén jelen voltak az országgyűlésen. A két királyválasztást egybevetve, a látszat ellenére, mégis Szapolyai János járt el törvényesen. Az 1498. évi 45. cikkely ugyanis egyértelműen kimondta, hogy „trónüresség idején, amikor tudniillik a király örökösök nélkül hal el, a fejedelmi követeknek nem szabad az országgyűlésre menniük, […] valahányszor az országlakosok közönsége új király választása végett összegyűlne, a külföldi követek közül (aminők az urak és a közönség eltántorítása czéljából gyakran sokan szoktak a királyok és fejedelmek részéről ide jönni) senkit sem szabad bebocsátani, hogy az új királyra nézve annál helyesebben lehessen intézkedni.” A pozsonyi főúri csoport tisztában lehetett azzal, hogy az 1526. december 16-i pozsonyi választást később meg kell ismételni. 1527-ben — amikor a törvényesen megválasztott magyar királyt, Szapolyai Jánost Ferdinánd zsoldos hadserege kiszorította a Magyar Királyságból — immár nagy számban csatlakoztak a cseh királyhoz a magyar főurak, és az 1527. október 3-án tartott budai országgyűlésen a főrendek újra elhatározták, hogy Habsburg Ferdinándot jelölik királyukká. A nagy számban összesereglett főméltóságok végül október 7-én megerősítették Habsburg Ferdinánd királlyá választását.

            

 

„Prelati et barones” — a kettős királyválasztáson (1526. november-december) megjelent világi- és egyházi főméltóságok:

 

A Szapolyai János királlyá választásán megjelent világi- és egyházi főméltóságok (16):

-         Szapolyai János erdélyi vajda, koronaőr, szepesi ispán

-         Dóczy János kincstartó

-         Móré László asztalnokmester

-         Bánffy János főpohárnokmester

-         Perényi Péter koronaőr

-         Czibak Imre temesi ispán

-         Homonnai Drugeth Ferenc ungi főispán

-         Homonnai Drugeth István zempléni főispán

-         Ecsedi Báthory András szatmári főispán

-         Werbőczy István tolnai ispán

-         Török Bálint

-         Podmaniczky István nyitrai püspök

-         Várday Pál egri püspök

-         Országh János váci püspök

-         Gosztonyi János erdélyi püspök

-         Jozefics Ferenc zenggi püspök

A Habsburg Ferdinánd királlyá választásán megjelent világi- és egyházi főméltóságok (6):

-         Ecsedi Báthory István nádor

-         Thurzó Elek tárnokmester

-         Ecsedi Báthory György főlovászmester

-         Vingárti Horváth Gáspár főétekfogómester

-         Brodarics István kancellár, szerémi püspök

-         Szalaházy Tamás veszprémi püspök

A királyválasztásoktól távolmaradók (8):

-     Batthyány Ferenc horvát-szlavón-dalmát bán

-     Bornemissza János budai várnagy, pozsonyi ispán

-     Országh Imre főkamarás

-     Szentgyörgyi Farkas gróf

-     Erdődy Péter

-     Kanizsay László

-     Erdődy Simon zágrábi püspök

-     Tahy János vránai perjel

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A kettős királyválasztás története
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat