TAMÁSI ZITA: A SACCO DI ROMA HATÁSA A MAGYAR POLITIKÁRA

ELTE-BTK, Budapest, 2013. (kézirat)

 

Európában a pápák a középkor óta a katolikus egyházon belüli szellemi vezetői pozíciójukon kívül jelentős politikai hatalommal is rendelkeztek, természetesnek vették, még a XVI. században is, hogy beleavatkozzanak trónviszályokba, nemzetközi konfliktusokba. Róma 1527-es kifosztásának mind Magyarországot, mind Európát érintő diplomáciai következményei ezt a jelenséget iskolapéldaszerűen mutatják be nekünk.

Magyarország a mohácsi csatavesztés után gyakorlatilag szétesett; az utód nélkül elhunyt király és a főurak nagy részének halála az országot tulajdonképpen domináns politikai erő, vezető nélkül hagyta. A koronáért már II. Lajos holttestének megtalálása előtt megindult a verseny Habsburg Ferdinánd, a német-római császár fivére, valamint Szapolyai János erdélyi vajda és szepesi gróf között, s végül mindkettőjüket, még ha nem is teljesen szabályos módon, még 1526 folyamán megválasztották. (Jánost 1526. november 10-én, Ferdinándot pedig december 16-án. Koronázásuk 1526. november 11-én, illetve 1527. november 3-án megtörtént.)

A két fél között egy ilyen hatalmi patthelyzetben rendkívüli fontosságot nyer a külpolitikai támogatottság ténye, ezért mind Ferdinánd, mind János kivételes figyelemmel kísérte az Európában folyó nemzetközi történéseket. Feltehetjük azonban a kérdést: hogy lehet az, hogy egy Magyarországtól viszonylag távol lezajló esemény olyan mértékben érinti a hazai hatalmi viszonyokat, ahogy azt a Sacco di Roma tette. Mi lehet az oka annak, hogy Róma 1527-es kifosztása mondhatni közvetlen hatással volt a Ferdinánd és Szapolyai János közötti viszályra? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre három fő szempontot vizsgálva keresem a választ: maga a Sacco di Roma bemutatása, Magyarország helyzete a XVI. századi európai szövetségi rendszerben, illetve ennek változásai Róma kifosztásának hatására, mely során János király kiátkozására fektetném a legnagyobb hangsúlyt.

I.       A Sacco di Roma

Ahhoz, hogy Róma kifosztásának diplomáciai jelentőségéről beszélhessünk, fontos bemutatni magát az eseményt, melyet az itáliai háborúk egyik kulcsmomentumaként tartunk számon.

A város kifosztása

Az 1494-től 1559-ig tartó, Habsburg-Valois párharcnak is felfogott itáliai háborúk a XVI. század első felének legmeghatározóbb európai konfliktusává nőtte ki magát. VII. Kelemen, az 1527-ben hatalmon lévő pápa ebben a kiéleződő nemzetközi érdekellentétben a Franciaország, Velence és Milánó által képviselt Cognaci Ligát támogatta, melynek hallgatólagosan az Oszmán Birodalom is tagja volt. Emiatt a szerepvállalás miatt Kelemen és V. Károly német-római király között az 1520-as évekre feszült viszony alakult ki.[1]

1527 tavaszán a csatatérré változott Itália területén tartózkodott V. Károly tétlen és fizetetlen spanyol-német zsoldosserege, amely gondjai megoldását Firenze megsarcolásában látta. Ez a terv az éppen a toszkán fővárosban tartózkodó Liga-párti fegyveres erők miatt meghiúsult, így a katonák úgy döntöttek, az „örök város” ellen fordulnak.[2] 1527. május 6-án Montpensier herceg vezetésével megkezdődött Róma ostroma és módszeres kifosztása. Annak ellenére, hogy a parancsnok három nap szabad rablást engedélyezett csapatainak, az ellenőrizetlen fosztogatás több, mint egy hétig tartott. A kegyetlen mészárláson és a nők megerőszakolásán túl a zsoldosok „munkájának” eredményeképp az Angyalvárba menekült pápa védelmét ellátó Svájci Gárda java elesett, s az akkori római műkincsek nagy része e nyolc nap következtében külföldre került.[3]

A pápa kapitulációja

 Ugyan a Castel Sant’Angelo jól védhető pozíciónak bizonyult, ám az élelem utánpótlásáról nehéz volt gondoskodni, így az ostromlóknak sikerült kiéheztetniük a maroknyi védővel a várba menekült VII. Kelement, így a pápa júniusban megadta magát. A katolikus egyházfő ezután a zsoldosok fogságába esett, ahonnan csak súlyos váltságdíj és politikai engedmények fejében szabadulhatott: ígéretet kellett tennie arra, hogy felhagy a Cognaci Liga támogatásával (s ezzel Szapolyai János pártfogásával is), valamint, hogy a spanyol és német-római királyt császárrá koronázza.[4]  Ugyan V. Károly állítása szerint csak ekkor, a pápa kapitulációjának időpontjában szerzett tudomást a történtekről, ám Kelemen szabadulásának feltételei egyértelműen Habsburg nyomásra engednek következtetni, Károly ezen állításával kapcsolatban is kétségek merülhettek és merülhetnek fel.[5]

Már az eddig leírtakból is látszik, hogy a Sacco di Roma nem csak egy páratlan gazdagságú város kifosztása, hanem jelentős politikai tett volt, melynek Magyarországra nézve fontos következményeit dolgozatom következő két vázlatpontjában fejtem ki részletesen.

 

 

II.    Magyarország a XVI. századi európai nagyhatalmi politika rendszerében

Szapolyai János nemzetközi támogatottsága

VII. Kelemen pápa – mint a katolikus egyház feje – az 1526-ban bekövetkezett mohácsi vészt az egész kereszténység számára súlyos csapásnak tekintette.[6] Úgy vélte, a török visszaszorítása csak az európai hatalmak együttműködésével és Magyarország állandó egységének megteremtésével lehetséges, ezért, valamint a pápák azon elképzelése szerint, mely biztosítja különböző országok trónviszályai feletti döntési jogot, Kelemen úgy döntött, határozottan állást kell foglalnia valamelyik, a magyar koronáért versengő, jelölt mellett. Választása két okból is Szapolyai Jánosra esett: először is a pápa szerint Ferdinánd királlyá választásával a Habsburg dinasztia rendkívüli módon megerősödött volna, így veszélyeztette volna Európa egyensúlyát, ráadásul a Szentszék függetlenségére is komoly fenyegetettséget jentett volna; másodsorban Kelemen úgy találta, Ferdinánd nem rendelkezik kellő társadalmi támogatottsággal Magyarországon, ezért királlyá választása csak csökkentené az ország törökkel szembeni ellenálló képességét.[7] E szemlélet értelmében VII. Kelemen 1526. november 10-es koronázását követően szinte azonnal elismerte Szapolyait királynak, amely a neki küldött levelekből is kitűnik: következetesen a „János, Magyarország királya” megszólítást használta, míg Ferdinándot csak „Csehország királyának” szólította.[8]

Köszönetképpen János király levelet intézett az egyházfőhöz, melyben engedelmességéről és hódolatáról biztosította a Szentszéket, valamint Magyarországot a pápának ajánlotta. Pár hónappal később azonban már kéréssel is fordult Kelemenhez: Ferdinánddal szembeni támogatását szerette volna kieszközölni a katolikus egyházfőnél. „[…]… mégis remélem, hogy ha Isten megoltalmaz, s szentséged és más keresztény fejedelmek segítségére számot tarthatok, országom rendeivel még tetemes szolgálatot fogok tehetni a kereszténységnek és az apostoli széknek. Már is visszavettem volna néhány várat, ha […] nem gátol ő fensége Ferdinánd főherczeg, Csehország választott királya, ki nem tudom miféle jogot követelvén magának országomra, ennek végeit megtámadta […]. Alázatosan esedezem szentségednek, méltóztassék rólam és országomról olykép gondoskodni, hogy Ferdinánd ellenségeskedésétől biztosítva, a kereszténység közös ellenségére, a törökre támadhassak.”[9]

Kelement meggyőzte Szapolyai érvelése; úgy döntött megpróbálja Ferdinándot magyarországi igényeiről való lemondásra bírni, mivel az egész kereszténység érdekében áll, hogy Magyarország egyedüli királya Szapolyai János legyen, hiszen ellenkező esetben János királyt vetélytársának fellépése a török karjaiba vezetheti, s így a szultánnak sikerülhet egyezség útján megszereznie Európa védőbástyáját. Támogatása jeléül Kelemen Antonio Burgio személyében pápai nunciust küldött Magyarországra, amely, annak ellenére, hogy a követ csak Velencéig jutott, a Habsburgok felé is jelezte az egyházfő döntését a kérdésben.[10]

Ezen kívül János király élvezte a Cognaci Liga államainak támogatását is, melyek legfőbb célja a Habsburgok hatalmának gyengítése volt. A francia király, I. Ferenc követe 1527 júniusában szövetséget is kötött Szapolyaival.[11]

Láthatjuk, hogy Szapolyai János alapvetően széles körű külföldi támogatottságot élvezett, főleg a Cognaci Liga államai által, amely kiegészült VIII. Henrik angol királlyal és VII. Kelemen pápával. Ezt az állapotot, amikor János király egyenrangú félnek számíthatott a közte és Ferdinánd főherceg között trónviszályban, a Sacco di Roma diplomáciai következményei felülírták.

Európai hatalmi átrendeződés az itáliai háborúk során

1527 májusában Róma kifosztásával, majd a pápa kapitulációjával V. Károlynak és fivérének sikerült diplomáciai ellenőrzésük alá vonni VII. Kelement. Ez nem csak az egyházfő, hanem az egész Cognaci Liga, így közvetve Szapolyai külpolitikai helyzetében is változást idézett elő. Azzal, hogy a pápa Ferdinándnak is megadta a „Magyarország királya” címet[12], 1527 nyarán, amikor a főherceg támadása miatt Lengyelországba kényszerült menekülni, János király nyugati külpolitikai tervei is összeomlani látszottak. Szapolyait — aki úgy gondolta, a törökkel kötött szövetsége nem fogja befolyásolni európai támogatóit —  meglepte a hirtelen politikai irányváltás. Bízott benne, hogy sikerül jobb belátásra bírnia a pápát, ezért levelet küldött a Velencében tartózkodó nunciusnak, amelyben arra kérte Kelement, eszközöljön ki számára pénzsegélyt a francia királytól és az itáliai hatalmasságoktól, cserébe ő leköti Ferdinánd seregeit, így megkönnyítve a Habsburgok ellen harcoló államok dolgát. Továbbá azt is kijelentette, hogy a magyar koronára vonatkozó jogigényét hajlandó pártatlan fejedelmi bírói ítéletnek alávetni, ám Ferdinánd ezt is, valamint minden más, egyezségre irányuló törekvését elutasítja, ezért a Habsburg főherceget terhel minden felelősség, ha ő, Szapolyai János a törökhöz fordul segítségért.[13]

Próbálkozását nem koronázta siker: VII. Kelemen úgy döntött, ezentúl a Károllyal és Ferdinánddal való szövetségben keresi a Szentszék és a kereszténység oltalmát. Viszont, hogy bizonyítsa, politikai irányváltását kizárólag a török elleni hatásos fellépés vezérelte, később, az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen aranysegélyt, valamint török támadás esetén 24 000 fős segédhad Magyarországra küldését szavaztatta meg, ráadásul engedélyt adott Ferdinándnak az egyházi javadalmak megadóztatására, templomok kincseinek eladására, amennyiben a befolyó összeg a török elleni védelmet szolgálja.[14]

Elmondhatjuk tehát, hogy Szapolyai János viszonylag stabil, erős európai támogatottságot élvezett, melyet azonban egy Magyarországtól távoli és (magyar szempontból) jelentéktelennek tűnő esemény képes volt komolyan befolyásolni, legalábbis látszólag.

III. A kiátkozott magyar király

A diplomáciai csatározássokkal párhuzamosan a konkrét csatatéren is zajlottak az események: a török hadsereg 1526 szeptemberében bevette Buda várát, három év múlva Bécset azonban hiába ostromolták. Az Oszmán Birodalom tehát egyre nagyobb fenyegetést jelentett Európára, s azon belül még inkább a Német-Római Birodalomra nézve, ezért Ferdinánd úgy vélekedett, itt az ideje, hogy megszabaduljon ellenfelétől a magyar koronáért folytatott harcban.

Ferdinánd fegyvere: az exkommunikáció

A cseh király úgy vélte, vetélytársát úgy a legkönnyebb félreállítani, ha ellene szigorú pápai rendszabályok foganatosítását kezdeményezi. Ehhez kapcsolódott Ferdinánd Rómában tartózkodó követének feladata: a főherceg által elképzelt egyházi büntetés végrehajtását kellett kieszközölnie VII. Kelemennél. „Mivel János szepesi gróf és vele sok egyházi és világi ember Magyarországban és Szlavóniában a törökök pártjához szítanak, sőt János volt az, ki a törököket a támadásra késztette és bevezette, ellenök véleményünk szerint jogosan lehetne egyházi büntetéseket alkalmazni. Ezért meghagyjuk, igyekezzél kieszközölni, hogy ő szentsége Jánost, az ő párthíveit és bűntársait s mindazokat, kik bármiképp a törököknek kedveznek, egyházi interdictummal, a nagyobb excommunicatióval és a többi megfelelő büntetésekkel sujtsa […].”[15] Szapolyai ellen a vád tehát a török Magyarországra hívása volt még II. Lajos idejében, majd a mohácsi vész után is, amiért a kereszténység ellenségének szövetségesének, Magyarország romlásának okozójának kiáltották ki. Ezeket a vádpontokat Balbi Jeromos pozsonyi prépost, II. Lajos egykori nevelője megerősítette, azt is hozzátéve, hogy Szapolyai János felvette a muszlim hitet.[16]

Kelemen pápa úgy döntött, eleget tesz Ferdinánd kérésének, de csak a törökök 1529-es Magyarország elleni hadjárata után volt hajlandó vizsgálóbizottságot küldeni Magyarországra. A bizottság jelentése szerint Szapolyai János az ellene felhozott vádakban bűnösnek találtatott, büntetése a pápai kiátkozás. „János erdélyi vajda, mint a török szultán szövetségese és támadásának okozója, az egyházi kiközösítés és hivatalvesztés büntetését vonta magára.”[17] Ez az exkommunikáció azonban nem jelentette János királynak az egyházból való kizárását, az intézkedés csak az egyházzal való külső közösség megszakítására kötelezte őt. (Ennek értelmében nem vehetett részt például a szentmisén, nem áldozhatott, nem vehette fel a szentségeket, valamint nem gyakorolhatott egyházi tisztségeket.)[18]

Eredményes diplomáciai akció vagy látszatintézkedés?

Azt hihetnénk ezek után, hogy a vallási vitáktól átitatott XVI. században a pápai kiközösítés komoly fenyegetést jelentett, ám ezt a tézist jelen esetben az aktuálpolitika alakulása felülírta.

Szapolyai János kiátkozásának ̶— ellentétben Ferdinánd akaratával, aki a kiközösítést tartalmazó bulla sokszorosításáról és terjesztéséről is gondoskodott — nem volt jelentős diplomáciai foganata. Először is azért, mert maga János király több szempontból is érvénytelennek tartotta az exkommunikációt, amely az ő meghallgatása és értesítése nélkül történt, bizonyos törvényes formulák mellőzésével. VII. Kelemen ráadásul ezt a bullát nem iktatta be a pápai bullák regesztaköteteibe, sőt, négy nappal a kiközösítést kimondó konzisztórium után feloldozta Szapolyait.[19]

Ez egy jelzésnek tekinthető a külföldi udvarok felé is, mely egyértelművé tette a Cognaci Liga tagjai számára, hogy az egyházfő döntése pusztán a császáriak diplomáciai nyomásának hatására született. Mind a francia, mind az angol római követ elutasította János király kiátkozását, melyet követi jelentéseik bizonyítanak. A francia küldött szerint „Ezek után már senki nem tagadhatja, hogy a legfőbb ok, amiért a törökök a keresztények ellen fegyverkeznek, nem más, mint a János királyon elkövetett gyalázat.”[20], míg angliai társa a tények konstatálására szorítkozik: „[…] ő szentsége, mert a császár kedvében akart járni, János magyar királyt kiközösítette.”[21] Ezek a diplomaták Rómában továbbra is felkarolták Szapolyai ügyét.

Ugyan Ferdinánd erőfeszítéseinek eredményeképp megtörtént a kiátkozás, ám hatása nem az ő elképzelései szerint alakult, így a pápai bullának nem sikerült megtörnie a két magyar király között kialakult hatalmi patthelyzetet.

 

 

Összefoglalásképp elmondható, hogy messzinek és izoláltnak tűnő események is komoly hatással lehetnek a magyar történelemre, ezért érdemes a nemzeti múltat az egyetemes történelem szerves részeként kezelni. A kiközösítést tartalmazó pápai bulla ̶— amely VII. Kelemen pápának az 1527-es Sacco di Roma következtében végbement diplomáciai irányváltásának tudható be ̶— ugyan nem vitte előre Szapolyai János külpolitikai terveit, ám nem is gyengítette számottevően nemzetközi támogatottságát. 1534-ben VII. Kelemen halálával a kiközösítés végleg érvényét vesztette, az új pápa, III. (Farnese) Pál pedig Ferdinánd és Szapolyai megbékélését sürgette, amelyre majd az 1538-as váradi béke nyújt lehetőséget.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Tamási Zita: A Sacco di Roma hatása a magyar politikára
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat