Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540)

Köszöntöm a Szapolyai honlapon, melynek célja, hogy tudományos igénnyel, részrehajlás nélkül eloszlassa a Szapolyai-családról kialakult toposzokat.

Bereznay István:

 

A hadviselés gyakorlata és elmélete a XVII. században: A harmincéves háború korszakának seregei és Zrínyi Miklós hadtudományi munkái

 

(Kézirat, ELTE-BTK, 2014 májusa)

 

 

 

Bevezetés

A XVII. század során a hadviselés megújulása az úgynevezett hadügyi forradalomnak köszönhetően történt meg. A szakértők ennek kezdetét a XVI. század második felére teszik, kiindulópontjaként pedig Itáliát, illetve a függetlenségi harc által dúlt Németalföldet tartják számon.[1] A folyamat lezárulása jóval túlnyúlik tárgyalt korszakunkon, de hatása már ebben a században is erőteljesen megjelenik.

A forradalom legfőbb motívumaiként az alábbi jelenségek nevezhetőek meg: a tűzfegyverek elterjedése; ezek használatának összehangolása az úgynevezett „hideg” fegyverekkel (főként a gyalogság által használt pikával); a csapatok egyre kisebb harcászati egységekre való felosztása; az egy-egy hadjáratban résztvevő seregek létszámának fokozatos növekedése; és a hadműveletek nagyságának kiterjedése, a stratégiai manőverezés szerepének növekedése.[2]

Dolgozatom első felében egy átfogó jellegű bemutatást szeretnék nyújtani a harmincéves háború korszakának nyugati és magyar hadászati viszonyairól. Ebben a kontextusban igyekszem kitérni a magyar hadtudomány ama kiemelkedő alkotásaira, melyeket Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér hagyott az utókorra. Ezekre a forrásokra a Perjés Géza, Rohonyi Gábor és Tóth Gyula által kiadott, 1976-os köteten keresztül tartottam célszerűnek hivatkozni.

 

 

A korszak seregeinek alapkövei: a zsoldosok

A kora újkor e szakaszában a szembenálló hatalmak haderejének magvát a szerződtetett zsoldosok alkották lőfegyverek, illetve a támadás és védekezés során egyaránt fontos szerepet betöltő pika megfelelő használata egyaránt komoly felkészültséget igényelt, arról nem is beszélve, hogy e két fegyver használatát az eredményesség érdekében megfelelően össze kellett hangolni egy-egy alakulaton belül.

A zsoldosseregek felállítása toborzás útján, ezredek szintjén, az ezredes vezetése alatt történt meg.[3] A vezetőnek tehát hadvezetési képességei mellett megfelelő szervezőkészséggel is rendelkeznie kell. A harcra vállalkozó katonának szerződést kellett aláírnia, melynek időtartama a legtöbb esetben vagy csupán 1-1 évre, vagy az egész háború idejére terjedt ki. [4] A szerződésben előírták azt is, hogy a sereg kötelékében tartózkodó katonáknak milyen szabályoknak kell alávetni magukat, azonban ezek a korlátozások a valóságban szinte egyáltalán nem valósultak meg, aminek eredményét leginkább a harmincéves háború hadszínterét adó német lakosságú területeken keletkezett károk szemléltetik.

A Habsburg Birodalom a különböző fegyveres konfliktusok során több tízezres nagyságú zsoldossereget tudott felvonultatni a korszakban, melyet a leggyakrabban egy-egy, tavasz és ősz között lezajló hadjárat idejére állítottak össze.[5] A teljes svéd haderő Gusztáv Adolf trónra lépésekor, 1611-ben már 70000 főt számlált,[6] igaz itt viszonylag nagyarányú volt a nem-zsoldos elemek jelenléte a seregben.[7]

A seregek fenntartását és toborzását segítette, hogy gyakran egy-egy főúr igen komoly költségeket vállalt e téren és nagy összegeket kölcsönzött az uralkodóház számára. Ugyanakkor ez a szerepvállalás egyes hadtörténészek szemében alapvetően az önérdek által volt vezérelve, hiszen gyakran maguk a főurak rendelkeztek azokkal a gazdasági-ipari intézményekkel, melyek a sereg utánpótlását el tudták látni, tehát számukra a sereg egyben megrendelést is biztosított.[8] Arról nem is beszélve, hogy a harmincéves háború során a sarcolás révén szintén jelentős összegeket csikarhattak ki a veszélyeztetett városoktól.[9]

A középkori eredetű, feudális kötelezettségeken alapuló hadszervezet ideje ebben a korszakban már leáldozott, ugyanakkor a reguláris, állandó seregek kialakulása még nem valósult meg, bár a kor hadtudományi írói már felvetették ennek fontosságát is.

Perjés Géza az 1525 és 1648 közti időszakot a zsoldos hadviselés fénykorának nevezi és e meglátása véleményem szerint teljes mértékben helytálló.[10]  Egyre inkább fontossá vált az, hogy a seregekbe szakképzett, harci tapasztalattal rendelkező katonák kerüljenek, hiszen az egyre bonyolultabbá váló harcászati manővereket csak megfelelő képzettség birtokában lehetett hatékonyan végrehajtani. Az ideális természetesen az lett volna, ha a kiképzés nem az egyének, hanem egységek szintjén történik meg, a zsoldos hadviselés idején azonban ez még nem tud annyira érvényesülni, mint a reguláris seregek korszakában. 

 

Gyalogság

A kora újkor során a gyalogosok szerepe egy-egy csatában már egyértelműen meghaladja a lovasság fontosságát.  A gyalogsági ezredekben vegyesen voltak jelen a szálfegyverrel, illetve lőfegyverrel rendelkező katonák, hogy pontosan milyen arányban, az az egyes seregeknél egymáshoz viszonyítva eltért. [11] A lövészeket a kontramars elvének megfelelően olyan mélységben és szélességben helyezték el az ezredeken belül, hogy mindig legyen egy olyan sor, amely éppen tűz alatt tartja az ellenséget. [12] A tüzelést követően ők a hátsó sorokba húzódtak vissza és igyekeztek mielőbb újratölteni fegyverüket.

A lövészek mellett természetesen a szálfegyveres katonák (akik a legtöbb esetben a pikát használták) szerepe is fontos volt. Egyesek szerint nekik még a lövészeknél is nagyobb jelentőségük volt, mivel mind a védekezés, mind a támadás megvalósíthatatlan lett volna nélkülük, a lövészek harci értéke közelharcban ugyanis (nem meglepő módon) igen alacsony volt, a korszakban még ugyebár nem használtak szuronyt a lőfegyvereken.

 

 

Lovasság

Mindamellett, hogy korábbi szerepét elvesztette, a lovasság a kora újkor során is fontos fegyvernem maradt. A kora újkor elején alakul ki a karakol harcászat, mely által a lovasok hullámokba rendeződve, három-öt méteres távolságból adták le keréklakatos fegyvereikből a lövéseket ellenségeikre és ily módon igyekeztek megbontani annak sorait egy-egy közelharci összecsapás előtt.[13]

A könnyűlovasságtól kezdve a nehézlovas ezredekig különböző felszereléssel látták el a lovas csapatokat. Ezt jól példázza, hogy a Habsburg seregekben például legalább négyféle lovassági egységtípust el lehet különíteni. A vértesek olyan nehéz páncélzattal rendelkező lovasok voltak, akik lőfegyvereik révén a távolsági harcban is részt tudtak venni, de szükség esetén közelharcban is jelentős harci értéket képviselhettek[14]. A karabélyosok szintén nehézlovas katonák voltak, de ők csupán lőfegyverekkel voltak felszerelve[15]. A huszárok pedig − akiknek zömét a horvát és magyar eredetű katonaságból toborozták – olyan könnyűlovas katonák voltak, akik főként a közelharcban voltak bevethetőek, bár egy részük lőfegyverekkel is rendelkezett.[16] A gyalogság és lovasság közti átmenetet képeztek a dragonyosok, akik mindkét fegyvernem kötelékében alkalmazhatóak voltak.[17]

 

 

Tüzérség

A tüzérség a kora újkor során szerveződött modern értelemben vett fegyvernemmé, ugyanakkor ez a folyamat hosszú ideig eltartott és még a harmincéves háború idején sem tekinthető lezártnak. Ekkor még alapvetően az ágyúkat elkészítő iparosok voltak a tüzérek is egy személyben, tehát az átfogó katonai képzettséggel rendelkező tüzérek a korszakban még nem számítottak gyakorinak.[18] Az ágyúk működtetésében meglévő jártasságuk azonban így is kiemelt szerepet biztosított számukra a kora újkor seregeiben.

A hadvezérek a harmincéves háború során igyekeztek úgy felállítani ágyúikat, hogy oldalazó tüzet zúdíthassanak az ellenséges seregre, mert ezáltal jóval nagyobb pusztítást tudtak véghezvinni annak sorai közt, mint ha frontálisan tüzeltek volna a szembenálló alakulatokra.[19]

 

 

Gusztáv Adolf reformjai

A korszak hadi szempontból történő tárgyalása nem lehetséges anélkül, hogy ne térnénk ki Gusztáv Adolf svéd király e téren kifejtett tevékenységére. A hadireformer uralkodó a hadászatnak szinte minden elemében bevezetett egy-egy, vagy akár több olyan újítást, ami által biztosította a maga számára az előnyt ellenfeleivel szemben.

 A gyalogságban igyekezett katonáit erődítésszerű alakzatokba állítani, a lövészeket pedig az úgynevezett "kettőzés" révén olyan formációba sorolta be, ami zárt tűzrendszert biztosított.[20] Újításai közé tartozik az is, hogy a lőfegyverek megtámasztására szolgáló villák elhagyásával megnövelte a lövészek mobilitását,[21] ugyanakkor a lövészek védelmét szolgáló svéd karót is az ő seregei alkalmazzák először.[22] Ezek az újítások szilárd csatarendet és nagyobb manőverezhetőséget biztosítottak, illetve lélektani szempontból is kedvezőbbek voltak, mivel a rendezettség által csökkentették a pánik kitörésének lehetőségét. [23]

Gusztáv Adolf a lovasságot is más módon alkalmazta, mint ahogy azt a vele szembenálló hadvezérek tették. Ennek a fegyvernemnek nála főként a közelharcban volt szerepe, a lovas katonák távolsági támogatását ugyanis a gyalogsággal és a tüzérséggel való pontos összehangolás által sikeresen tudta biztosítani. [24]

A tüzérséget is egészen újszerű módon használta a kortársakhoz képest, ő volt az, aki a hadászatban megteremtette a lovas üteget, mint harcászati egységet. Ezáltal az újítás által pedig képes volt arra, hogy a tüzérséget akár egy-egy csata ideje alatt is mozgassa és a körülmények függvényében pozícionálja.  [25] Az ütegek az egyes dandárok közti térközt foglalták el legtöbbször és a többi fegyvernemmel együtt mozgatták őket. [26] Seregében minden 1000 gyalogosra 5-12 üteg jutott, ami a korszakban kiemelkedő aránynak mondható. [27]

Emellett a svéd uralkodó volt az a személy, aki seregében pontosan meghatározta, hogy a sereget milyen szervezeti egységekre kell bontani, és hogy a tisztikarnak pontosan mely tisztekből kell állnia.[28]

Gusztáv Adolf szerepe a kora újkori hadászat fejlődésében megkérdőjelezhetetlen, újításai az utókor számára is mintaképül szolgáltak.

 

 

Magyar hadászat

Az általános bemutatót követően most térnék át a hadászat magyar viszonyainak jellemzésére. Dolgozatom eme részében két eltérő jellegű katonaságot, a királyi Magyarország határvédelmét ellátó csapatokat, illetve az erdélyi fejedelemség hadseregét szeretném bemutatni.

A határok védelme gazdaságilag rendkívül nagy terheket rótt a királyi Magyarországra és a birodalom más tartományaira egyaránt. A határok mentén ugyanis békeidőben is szokványosak voltak az ellenség területére indított portyák (az egyetlen különbséget a hadiállapothoz képest az jelentette, hogy ekkor nem voltak nagyobb méretű hadjáratok és a harci események nem központi kezdeményezésre történtek).

A Habsburg birodalom határainak védelmét szolgáló csapatok egy rendkívül heterogén katonaságot jelentettek. A hadak szervezésének alapvetően 4 különféle módja érvényesült a határvédelemben.  A végvári (magyar és idegen) katonaság volt a legfontosabb tényező e téren, ugyanakkor a földesurak magánbandériumai is fontos szerepet játszottak a védekezésben, valamint meg kell említeni a határvonalak mentén megszervezett parasztkatonaságot is, mely bizonyos terhek elengedéséért cserébe járőri feladatokat volt hivatott ellátni. [29] E három hadszervezeti egység kiegészítését szolgálta az ideiglenes katonaság, melyet a szükség esetén (például egy-egy nagyobb török hadjárat során), vármegyénként besorozott nemesei és jobbágyai jelentettek.[30] Ezenfelül ide sorolhatjuk a birodalom „mezei” haderejét is, melyet szintén csak komolyabb hadjáratok esetén irányítottak a veszélyeztetett területekre.

A végvári katonaság (mely a felsorolt elemek közül még a legtöbb hasonlóságot mutatta a nyugaton harcoló katonákhoz képest) helyzete a kora újkorban rendkívül negatív volt. Ennek illusztrálására forrásként a katonák egy, II. Mátyáshoz írott levelét idézném: „Rudolfus császár idején hol ötven, hol hatvan havunk maradott fizetés nélkül, most ő felsége idején is hol húsz, hol huszonöt havunk vagyon hátra.” [31]

Ezen viszonyoknak két fő következménye volt. Az egyik, hogy a végváriak saját maguk eltartása végett vagy a környék földjeinek erőszakos elfoglalására és megművelésére, vagy a lakosság kifosztására kényszerültek. Előbbi esetben a földeket nekik kellett megművelniük, ennek következménye pedig jól látható egy magyarországi várparancsnok jelentése alapján, melyben saját katonáiról ír: „soha be nem vehetem őket, sokszor vagyon, napestig magam állom az istrázsát [őrséget].” [32] Azonban arra is volt példa, hogy a lakosság kifosztásából próbálták eltartani magukat, ez pedig azt eredményezte, hogy a parasztok egy idő után gyakorlatilag válogatás nélkül minden végvári katonára rátámadtak, ami a határvédelmi törekvésekre szintén rendkívül negatív hatást gyakorolt. [33]

A fizetés elmaradásának másik káros hatása az volt, hogy a katonák lojalitása nagyon ingadozó volt. Bethlen Gábor 1619-ben nem véletlen tudta komolyabb harcok nélkül fennhatósága alá vonni a felvidéket, a végvári katonák a kedvezőtlen életkörülmények miatt tömegesen álltak az ő oldalára a császárral szemben.[34]

A határvédelmet szolgáló erőknek emellett alkalmazkodni kellett a török által folytatott portyázó, rajtaütéseket favorizáló harcmodorhoz, amelynek következménye az lett, hogy a gyalogság szerepe a határok mentén folytatott hadviselésben főként a végvárak védelmére szorult vissza. Ez alól csak a nagyobb hadjáratok jelentettek kivételt, mikor a nagyobb mezei ütközetek során a gyalogság is fontos szerephez juthatott.  Alapvetően tehát a lovasság volt az, mely mobilitása révén hatékonyan el tudta látni a határok aktív védelmét, kiegészítve ezáltal a végvárak által ellátott passzív védelmi funkciót. [35]

A korszak magyar hadászatát vizsgálva nem szabad elfeledkezni az erdélyi fejedelemség hadseregéről sem. Az itteni katonaság is eltérő forrásokból épült fel, a zsoldosság mellett fontos szerepet játszottak a feudális, illetve félfeudális (székelyek, hajdúk) kötelezettségek révén katonáskodó rétegek is. [36] A sereg legnagyobb harci értékkel bíró részét azonban egyértelműen a hivatásos zsoldosok alkották, kiknek fenntartása viszont az Erdélyi Fejedelemség gazdasági erejére támaszkodva rendkívüli költségeket jelentett és éppen ezért nagy számban sosem lehettek jelen a hadseregben.

Bethlen Gábor korában az erdélyi hadsereg legnagyobb jelentőségű fegyverneme egyértelműen a lovasság volt. [37] A nyugatiakkal szemben az Erdélyi Fejedelemség kizárólag könnyűlovas ezredeket állított fel, akik csak közelharc útján küzdöttek az ellenséggel. A gyalogság nem rendelkezett azzal a képzettséggel és felszereltséggel Bethlen hadseregében, hogy ugyanazt a szerepet hatékonyan be tudja tölteni, mint amelyet a nagyhatalmak seregeiben található gyalogosok játszottak. [38]

Bár Bethlen serege a rendelkezésére álló erőforrások illetve a magyar hadviselés sajátosságai miatt nem vehette fel a versenyt a korszak legütőképesebb seregeivel, szervezési képessége és hadi ismeretei révén egy olyan haderőt sikerült alkotnia, amit a politikai tényezők figyelembevétele mellett hatékonyan fel tudott használni a Habsburgok elleni harcban.[39] Ezen érdemei miatt Zrínyi Miklós is pozitív példaként tekintett rá,[40] még annak ellenére is, hogy Zrínyi annak a birodalomnak a híve volt, melynek Bethlen fejedelemsége a törökhöz való kötődése révén állandó riválisa volt.

Mindkét példát alapul véve egyértelműen látszik, hogy míg Nyugaton a gyalogság szerepe vált kiemelkedővé és a reguláris hadviselés [41] elvei lettek követendőek, ezzel szemben a magyaroknál megmaradt a lovasság döntő szerepe a hadviselésben és a Nyugatiakkal szemben az irreguláris, rajtaütésekre építő katonáskodás maradt meghatározó.

 
 
 
 
A dolgozat második része az alábbi linken olvasható: 
 
http://www.szapolyai.hupont.hu/80/bereznay-istvan
 
 
 
 


[1] Csikány 2005, 5.p.

[2] Csikány 2005, 5.p

[3] Csikány 2005, 50.p.

[4] Csikány 2005, 51.p.

[5] Csikány 2005, 57.p.

[6] Egy ekkora haderőt azonban a hátországra alapozva kizárt, hogy állandó jelleggel fegyverben tudtak volna tartani. A harmincéves háború idején harcoló svéd csapatok finanszírozása is részben Franciaország anyagi támogatása által valósulhatott meg, erre vonatkozólag lásd Csikány 2005, 64.p.-t.

[7] Csikány 2005, 60.p.

[8] Csikány 2005, 58.p.

[9] Csikány 2005, 41.p.

[10] Perjés − Rohonyi – Tóth 1976, 7.p.

[11] Perjés − Rohonyi – Tóth 1976, 13.p.

[12] Perjés − Rohonyi – Tóth 1976, 14.p.

[13] Csikány 2005, 30.p.

[14] Csikány 2005, 56.p.

[15] Csikány 2005, 56.p.

[16] Csikány 2005, 56.p.

[17] Csikány 2005, 56.p.

[18] Csikány 2005, 56.p.

[19] Csikány 2005, 36.p.

[20] Perjés − Rohonyi – Tóth 1976, 14.p.

[21] Perjés − Rohonyi – Tóth 1976, 14.p.

[22] Csikány 2005, 62.p.

[23] Perjés − Rohonyi – Tóth 1976, 14.p.

[24] Csikány 2005, 62.p.

[25] Csikány 2005, 62.p.

[26] Csikány 2005, 62.p.

[27] Csikány 2005, 62.p.

[28] Nagy 1972, 67.p.

[29] Perjés 2002, 69.p.

[30] Perjés 2002, 69.p.

[31] Nagy 1972, 46.p.

[32] Perjés 2002, 71.p.

[33] Perjés 2002, 76.p.

[34] Nagy 1972, 47.p.

[35] Perjés 2002, 116.p.

[36] Nagy 1972, 16.p.

[37] Nagy 1972, 83.p.

[38] Nagy 1972, 96.p.

[39] Nagy 1972, 203.p.

[40] Nagy 1972, 197.p.

[41] Itt abban az értelemben használva a kifejezést, mely szerint a katonák rendezett harcászati egységekbe tömörültek és bizonyos előírásoknak megfelelően hajtották végre manővereiket.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 126
Tegnapi: 161
Heti: 287
Havi: 3 590
Össz.: 286 217

Látogatottság növelés
Oldal: Bereznay István: A hadviselés gyakorlata és elmélete a XVII. században
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2017 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: török öltözet - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »