Botlik Richárd

 

Az egész kereszténység (toti Christianitati) „védőbástyáinak” örökszövetsége — fejezetek a lengyel-magyar turcica-irodalomból, és azok történelmi hátteréről (Fejezetek az egyetemi szakdolgozatból, 2002.)

 

            II. Ulászló litván nagyherceg lengyel királlyá (1386-1434) koronázásával Köztes-Európa politikai vérkeringése megváltozott. Talán Anjou (Nagy) Lajos (1342-1382; lengyel királyként: 1370-1382) birodalomépítő terve szolgáltathatta azt az alapot, melyre a Jagelló-ház uralkodói a „magyar-cseh-lengyel örökszövetséget” kívánták felépíteni. A számos kisebb államalakulatból összeálló közép-kelet-európai föderáció három tényező — egyrészt a térség politikai térképét másképpen rajzoló, egyre izmosodó Habsburg-ház diplomáciai offenzívája, másrészt a moszkvai nagyhercegek Lengyelország ellen folytatott katonai akciói, harmadrészt az Oszmán Birodalom hódítása — miatt nem a 15-16. század folyamán, hanem — bár más formai keretek közt, de — a napjainkban valósulhatott meg. Mivel azonban a jövő alakulása kiszámíthatatlan, a Jagelló-ház uralkodói már ezen fent említett évszázadokban számos kísérletet tettek arra, hogy e szövetséget — ha lehetséges, lengyel vezetéssel — megvalósítsák, ezért a magyar történetírás és művelődéstörténet szempontjából is kiemelkedően fontos figyelemmel kísérni a magyar-lengyel kapcsolat virágzását. Fekvése miatt mind a magyar, mind a lengyel politikai elit méltóképpen hangoztatta Nyugat-Európában a saját, vagy éppen ha a politika úgy kívánta, a közös „antemurale” eszmeiségét. A törökökkel, az iszlámmal szembeállított „védőbástya” szerep biztosította e két állam európai, keresztényi létjogosultságának elismerését még akkor is, mikor Lengyelország örökbarátsági szerződést kötött a Portával, vagy Magyarország jelentős hányada kényszerűen behódolt a török szultánnak. IV. Kázmér (1446-1492) lengyel király Hunyadi Mátyás (1458-1490) halálát követően új fejezetet nyithatott a két állam életében. Öt fiúutódja lévén (Ulászló, János Albert, Sándor, Zsigmond és Frigyes) talált alkalmas személyt a magyar trón megszerzésére, nevezetesen Albertet (Olbracht). A pesti királyválasztó országgyűlésen a lengyel követek kihangsúlyozták a két állam közeli- és távoli múltban fellelhető kapcsolatait, felelevenítették I. Lajos király országlását, leányának, Hedvignek II. Ulászlóval kötött házasságát, kettejük fiának, III. Ulászlónak (1434-1444; Magyarországon: 1440-1444) hősies fellépését a törökkel szemben. Végül nem Albert herceget, hanem II. Ulászló cseh királyt (1471-1516) választották és koronázták magyar királlyá, de a lényegen, az „örökszövetség” ügyén ez a döntés semmit sem változtatott. IV. Kázmér halála után rövid időre hatalmi viszály bontakozott ki a Jagelló testvérek között, mivel Albert (1492-1501) a lengyel trón megszerzését követően sem tett le a magyar királyi cím megszerzéséről. Sándor litván nagyherceg (1492-1506), és a legfiatalabb testvér, Frigyes krakkói püspök helyzete volt a legstabilabb, nemúgy Zsigmondé, akinek viszont semmilyen rangjához méltó szerzemény nem jutott. Zsigmond egy időre kiszorult ugyan a hatalomból, azonban korántsem adta fel a reményt, hogy az egymással civakodó testvérei közt megtalálja az utat az apai örökség ráeső feléhez. A kisebb háborúvá[1] fajuló testvérharcot nagyrészt IV. Kázmér felesége, Habsburg Erzsébet királyné irányította, aki fájlalta, hogy a negyedik fiú, Zsigmond láthatóan ki fog szorulni az apai örökségből. Erzsébet tervei szerint János Albert magyar király, II. Ulászló cseh király, Sándor lengyel király, Zsigmond pedig litván nagyherceg lett volna Kázmér halálát követően, így mindegyik fiúnak jutott volna valami az apai jussból. Az értelmetlen testvérháborút végül békés úton lezárták a felek; megállapodtak abban is, hogy Zsigmondot évjáradékkal kárpótolják.

1492. december 5-én I. János Albert követei — a kis-lengyelországi nemes, Dobiesław Kurozwięcki, és Zsigmond budai tartózkodása idején királyi titkár, udvari marsall Ráfael Leszczyński — titkos szerződést kötöttek II. Ulászlóval, melyben a testvérek — alattvalóik ellen — kölcsönös támogatásukról biztosították egymást. Az 1494. április 19-én megnyitott lőcsei találkozón végleges formába öntötték a testvérek a Jagelló-ház politikai stratégiáját, a „széttéphetetlen magyar-cseh-lengyel örökszövetség” megvalósítását. A találkozó főleg Moldva kérdéséről szándékozott dönteni, a felek elhatározták, hogy István moldvai vajda megbuktatása után az ifjú Zsigmondot ültetik a vajdai méltóságba. Ez az akció egy csapásra megoldotta volna az érzékeny moldvai kérdést, és Zsigmond családon belüli helyzetét. Harmadrészt — a Lengyelországot is érintő — török agressziót egy Moldvából — egyesek szerint II. Ulászló nagybátyjának várnai halála miatti bosszúból — indított hadjárattal igyekeztek megállítani. Másrészt a lőcsei szövetségi oklevél („Confoederatio et pacta Inclytorum Poloniae et Hungariae regnorum…etc.”) titkos záradéka szerint a felek, „hogy méltóságukat a pártoskodó, féktelen urak törekvései ellen megvédjék […] egymást fegyverrel segítik.” Ugyanakkor János Albert javasolta II. Ulászlónak, hogy próbáljon megbékélni a főúri ellenzékkel, és szószólójukkal, Szapolyai István nádorral, aki felesége, Hedwig tescheni hercegnő külhoni kapcsolatai miatt Lengyelország belügyeiben is igen tájékozott volt. Sokat lendített a nádor és II. Ulászló egyezkedésén, hogy az 1498 és 1506 között Budán tartózkodó Zsigmond herceg baráti kapcsolatot alakított ki Szapolyai Istvánnal és gyermekeivel (Jánossal, Györggyel és Borbálával). Ezért mikor 1506-ban, Sándor (1501-1506) halálát követően I. Zsigmond (1506-1548) elfoglalta a lengyel trónt, úgy döntött, hogy folytatja az ősei által kijelölt utat, és szorosabbá fűzi a két ország kapcsolatát.

 

 

1. Andrzej Krzycki költő és krakkói palatinus Szapolyai Borbála szolgálatában

 

I. Zsigmond nagy lépést tett az „örökszövetség” ügyében, mikor 1511 novemberében megkérte Szapolyai Borbála kezét. A következő év elején Zsigmond kiváló szakembere, Krzysztof Szydłowiecki vezetésével követséget küldött Szapolyai Borbáláért. A követség útjának leghitelesebb krónikása Jodocus Decius volt, aki lejegyezte, hogy a Borbálával visszatérő küldöttség útja Trencsénen, és Szilézián keresztül vezetett a lengyelországi koronázásra. 1512. február 5-én értek Trencsénbe, s pár napot időztek a városban. Itt hangzott el Andrzej Krzycki Borbálának írott köszöntő ódája (címe: In augustissimum Sigismundi Regis Poloniae et Reginae Barbarae connubium), mely kihangsúlyozta a két országot összekapcsoló szövetség szerencsés, isteni voltát:

            „Cantilena in Threnczin

                        Tune hec es virgo toto nunc inclita mundo

                                   Tuno Polonorum principis uxor eris?

            Tune es quam propter regesque ducesque vocantur

                        Ut videant manibus sceptra superba tuis

            Ut videant regnum immensum populumque potentem

                        Reginam domini ferre sub astra sui

            O felix virgo, felicia sidera, que te

                        Ad tantum patriae progenuere decus.”

1512. február 8-án I. (Öreg) Zsigmond lengyel király Krakkóban házasságot kötött Szapolyai János húgával, Szapolyai Borbálával. A szertartáson számos lengyel és magyar előkelőség képviseltette magát, magyar részről Thurzó János, Bakócz Tamás, Sárkány Ambrus, Szapolyai János és édesanyja, Hedwig vett részt az ünnepségen, II. Ulászló pedig őszinte jókívánságokat üzent a fiatal párnak. A koronázást követő lakomán előadták Krzycki kancellár szapphói dalát is (Carmen Saphicum), melynek központi témája — az ókorban élt szerző költeményeihez hűen — a szerelem volt:

 

„Virgo Sigismundi nova nupta regis

Scin deus qualem tibi dat maritum

Cuius insignis penetravit atros

                       Fama sub Indos.

Cui dedit pulchrum Venus alma vultum

Et caput Pallas, pietasque mentem,

Quique victrices agitat secundo

                       Marte triumphos.

Juno sacrarum dea nuptiarum

Juno clamosi medicina partus

Juno supremi soror atque chara

                       Nupta tonantis.

Tuque plorantem juveni puellam

Que thoro sistis violasque zonam,

Clara Cypree Bromiique proles

                       O Hymen, Hymen.

Euge! felici properato gressu

Nuptias magni celebrare regis

Ut bona nobis bonus inde crescat

                       Arbore fructus.”

1513. március 5-én, délután 2 órakor megszületett Zsigmond és Borbála házasságának első gyümölcse, Hedwig. Nagy volt az öröm Poznańban, s persze nem véletlenül lett Hedwigre keresztelve Zsigmond leánya: a „magyar-cseh-lengyel örökszövetség” megtestesítője lett a csecsemő, aki a boldog nagymama nevét örökölte. Az udvari krónikás szerint a litván megbékélés kivívásában komoly szerepe volt az országba érkező Borbálának, és — talán — a gyermek megszületésének. Voltaképpen a litván közeledés előbb-utóbb bekövetkezett volna, mert keletről III. Vaszilij (1505-1533) fenyegette az országot, és a litvánok jobbnak látták a megbékélést a lengyelekkel. A litván-orosz háború hátterében Habsburg Miksa (1493-1519) német-római császár állt, aki szövetkezett III. Vaszilijjal Lengyelország ellen, egyúttal a Né-met Lovagrendet is mozgósította Zsigmonddal szemben. A lengyel-ellenes koalícióhoz húzott az új pápa is, így az orosz háborút egyedül kellett Zsigmondnak megvívnia, s ráadásul bátyjára, II. Ulászlóra sem számíthatott a Magyarországon kitört parasztháború miatt. I. Zsigmond rádöbbent arra, hogy hibát követett el, mikor a Borbálával kötött házasságával magára haragította Miksát. Szapolyai János politikai szerepe pedig már-már veszélyes magaslatokba szökött Magyarországon, miután július közepén Temesvárnál leverte a parasztháborút. Szapolyai Jánost a nemesség megmentőjeként ünnepelte, és nem volt kérdéses, hogy II. Ulászló halálát követően vagy a már megkoronázott Lajos herceg gyámjaként, vagy ha bátrabb, akkor saját maga uraként, de mindenképpen magyar uralkodó lesz. Szmolenszket ugyan elfoglalta III. Vaszilij, de Orsza alatt fényes győzelmet aratott Zsigmond az oroszokon, s lélegzetvételnyi előnyhöz jutott, melyet rögtön ki is használt. Átértékelte a magyarországi Habsburg-ellenes erőkhöz fűződő szoros kapcsolatát, és láthatóan kezdett elhatárolódni a már nádori címre áhítozó Szapolyai Jánostól, és elhidegülni fiatal feleségétől, Borbálától. Zsigmond az Orsza melletti győzelemmel a háta mögött még diktálhatott feltételeket, ezért 1515-ben — a Szapolyai-család tiltakozása ellenére — csúcstalálkozót szervezett a Habsburg-ház képviselőivel.                 

Zsigmond és hitvese, Borbála eltávolodását híven tükrözi levélváltásuk gyakorisága, és a leveleik tartalma. Figyelemreméltó, hogy házasságuk első éveiből egyetlen levél sem maradt fenn, a viszonyuk felhőtlen volt, a király sokat tartózkodott Borbála mellett. Ez a harmonikus kapcsolat 1514 nyarától megszakadt. Az egymásnak küldött levelek tartalma, és keltezése is erre enged következtetni. Zsigmond állandó elfoglaltságára hivatkozva szinte kerülte Borbálát, leveleit a legkülönbözőbb helyekről küldte házastársának: Minszkből (a litván-orosz konfliktus miatt), Bergyicsevből, Ostravából, Pozsonyból. 1514. május 25-én — húsvét utáni hatodik vasárnap előtti csütörtökön („feria IV proxima post festum assumptionis”) — Zsigmond Minszkből tájékoztatta Borbálát, hogy az oroszok miatt nem tudja támogatni bátyját a „keresztes zsiványok”, vagyis a Dózsa vezette parasztok ellen. 1514. augusztus 28-án keltezett levelében Zsigmond szerelmének (sorozatosan használja az ’amore’ szót leveleiben) Szapolyai János dicsőséges temesvári tettéről pátosszal írt, ugyanakkor beszámolt saját hadjáratának sikeréről is. Azonban a szívélyes magánlevél Zsigmond részéről ekkor már valódi szándékaival ellentétes, leplezett hangvételű volt.

         Az udvari krónikás, Jodocus Decius is tapasztalhatta Borbála és Zsigmond hűvössé váló viszonyát, mert az 1514. év eseményei kapcsán a korábbi dicsérő hangvételről száraz, diplomatikus nyelvezetre váltott a királyi pár cselekményeinek megörökítésekor. A krónikás leírása szerint Zsigmond 1514 végén találkozott Borbálával, valószínűsíthetően maga Borbála látogatta meg férjét a megnevezetlen katonai erődben, mely téli táborhelyéül szolgált a lengyel királynak. Minden bizonnyal itt értesülhetett elsőként Borbála Zsigmond terveiről, mert a találkozásukkor összekülönböztek. Borbála levélben is nyomatékosítani akarta szándékát Zsigmonddal, hogy ne térjen el az ősei által kijelölt úttól. 1515. március 7-én („feria IV post dominicam Reminiscere”), Krakkó városából küldött levelében emlékeztette Zsigmondot arra, hogy állapotos. Úgy vélte, hogy ilyen helyzetben egy feleségéért aggódó uralkodónak a hitvese mellett volna a helye. Felrótta Zsigmondnak, hogy mindig hosszú utakra megy, és szenvedélyesen lángoló szerelmét így kioltja, ráadásul fél — nem tudni mitől — a férje távollétében.

A pozsonyi tárgyalás, és a bécsi csúcs előkészülete Szapolyai János számára igen kedvezőtlen kimenetelű volt. Nem számolt azzal, hogy Lengyelország ilyen gyorsasággal belesodródik a Habsburg érdekszférába, egy ideig bízott Borbála és Zsigmond házassági kötelékének erősségében. Miközben Zsigmond Andrzej Krzyckire bízta Borbála védelmét, az erdélyi vajda már a török ellen készülődött. A hadjárat sikere Szapolyai János politikai szerepvállalásának létfeltétele volt, és a csúcstalálkozó fejedelmei is igen nagy figyelemmel kísérték a háború kimenetelét, hiszen Lengyelország, Csehország és Magyarország jövője volt a tét. Ha Szapolyai János valóban győzne a török ellen, akkor a Habsburg befolyás gyengülne Lengyelországban, és a magyar-lengyel-cseh szövetség ismét megerősödhetne. A hadjárat azonban katasztrofális kudarcba fulladt, Szapolyai seregéből csupán néhány katona menekült meg, maga az erdélyi vajda is megsebesült, Paksy Mihály pedig meghalt. Jodocus Decius híven tükrözte a várakozással teli napok hangulatát, majd a vereség hírét: „Ezalatt, míg ez történt Pozsonynál, bánkódó követ jelentette a pannon [magyar] királynak, hogy Szapolyai János, erdélyi vajda átlépte az ellenség határát, és a török ellen háborút kezdeményezett. A hadjárat azonban nem vezetett sikerre, az ellenség megfosztotta [Jánost] a siker reményétől. A hír, hogy bátyja a legfelsőbb szerencsétlenség sorsára jutott, megérkezett a lengyel királynéhoz.” Ilyen körülmények közt „Borbála királyné július hó második napjának éjszakáján kitartóan világra hozta a várva várt második utódot [az első Hedvig volt — B. R.]. A leányt […] ezután Anna névre keresztelték el. Az a hír, hogy nehezen viselte lelke [a szülést — B. R.]. De a király valóban legyőzhetetlen emberi lélekben, mert Fortuna is mellé állt…” Borbála a gyermekáldás miatt nem tudott foglalkozni a napi politika problémáival. 1515. július 19-én, a bécsi királytalálkozón került sor a Habsburg-Jagelló házassági szerződés megkötésére. Tisztázódott Lengyelország kritikus helyzete. Miksa elismerte, hogy a Lovagrend a lengyel király hűbérese, és ígéretet tett az orosz viszony rendezésére. Zsigmond ugyanakkor lemondott a Magyarországgal kapcsolatos terveiről, és megállapodtak abban, hogy II. Ulászló halála után a kiskorú Lajos gyámjai a lengyel király és a német-római császár lesznek. Szinte napok leforgása alatt kicserélődött a politikai klientúra, Szapolyai János pedig „…a lengyel védelemre nem számíthatván, visszavonulni, sőt az országgyűléseket gyakran kerülni kényszerült.”

Szapolyai Borbála személyéről nem rendelkezett a bécsi szerződés, de János húgának a lengyel udvarban való jelenléte egyre tarthatatlanabb volt. Borbála veszélyeztette a Habsburgok Jagellókba vetett bizalmát, és a kölcsönös feltételek megvalósítását. Borbála halála ezért felzaklatta a János-párti lengyel- és magyar nemességet éppúgy, mint Andrzej Krzyckit és Piotr Tomickit, akik inkább a magyar származású királyné jellemes, tiszta életvitelét, semmint a mögötte állók politikai érdekeit kedvelték Borbálában. A lengyel királyné halálával a Szapolyai vezette magyar ellenzék lengyelországi kapcsolata megszakadt. Sic fata volunt, vagy ahogyan Krzycki — Borbála tiszteletére írt — epitafiumának utolsó sora hangzott: „…A halál nem válogat, egy kaszával arat.”

„Epitaphium (Divae Barbarae, Reginae Poloniae, immature mortis deploratio): […]

                        Quam sit in humanis fallax fiducia rebus

                                   Discat ab exemplo femina virgue meo,

                        Barbara, nata quidem praeclara stirpe, sed eius

                                   Facta fui gloria prima meo.

                        Nupsi Sigismundo, longe charissima regi,

                                   Et tenui fausta sceptra Polona manu;

                        Vidi leta meum vincentem multa maritum

                                   Milia Moscorum, milia multa Scythum.

                        Sed Parce primum sobolem invidere cupitam

                                   Demum insperata me rapuere die,

                        Quatuor etatis cum vix mea lustra peregi

                                   Cumque decoris erat messis agenda mei.

                        Nemo igitur vitae nemo alto credat honori,

                                   Mors indiscreta singula falce metit.”

 

 

2. Az omladozó védőbástyák követei (Andrzej Krzycki, Piotr Tomicki, Brodarics István) és a baljóslatú turcica-irodalom

 

         Brodarics István már 1520 körül igen jó kapcsolatban állt I. Zsigmond lengyel királlyal. Rómában a pápánál képviselte a lengyel uralkodó érdekeit (három magán jellegű levelét is kézbesítette X. (Medici) Leó részére). 1521 nyarán Brodarics vitte II. Lajos magyar király segélykérő levelét Zsigmond királynak. Következő diplomáciai feladata ismét arra késztette, hogy mind a lengyel, mind a magyar érdekeket képviselje. Egyrészt az 1521. évi nándorfehérvári kudarc, másrészt az új pápa, VI. (Florent) Adorján megválasztása volt az oka annak, amiért Brodarics már-már filozófiai, kánonjogi alapon próbálta meggyőzni az egész kereszténységet, hogy jobban koncentráljon a török hódításra. „Mert nem a magyar királynak, nem a lengyelnek, s nem más legkegyelmesebb királyoknak, hanem Péternek, és az ő utódainak kell az úr nyáját határozottan egyesítenie.” Brodarics tehát elődjénél nagyobb nyomásgyakorlást várt el az új egyházfőtől, s ehhez archaikus hasonlatokat is felhasznált. 1522 márciusában, a birodalmi gyűlésen V. Károly (1519-1556) császár előtt a magyar és lengyel követek egyaránt gyászos jövőképet festettek a török terjeszkedésről. A magyar küldöttség szóvivője, Macedóniai László szerémi püspök vergiliusi metafora használatával igyekezett a helyzet súlyosságára figyelmeztetni, és támogatást kicsikarni a birodalmi rendektől, mert „a Magyarországot mardosó láng, ha időben el nem fojtják, rövidesen széltében elharapódzik, s az egész keresztény világot nagy tűzvészbe borítja.” A védőbástyából érkezett segélykérésnek vajmi kevés eredménye volt, Brodarics 1523 júniusában csalódott hangvételben írt levelet I. Zsigmondnak: „Úgy látom, hogy a keresztény fejedelmek részint egymás közt viszálykodnak, részint otthon tétlenkednek, és egyáltalában nem gondolnak a keresztény üggyel.”

Az 1523. év a lengyel-török fegyverszünet miatt gyökeres változást hozott Közép-Európa életében. A nagy visszhangot kiváltó lengyel-török megegyezést ugyan nem üdvözölte Brodarics István, de más kiutat a megosztott Európa peremén fennmaradásukért küzdő államok részére ő sem ismert. „Éjjel-nappali munkámnak eredményeként nem látok egyebet, mint üres reményeket és ígéreteket, csak tényeket nem. Az ügyek eme kétségbeejtő helyzetében, akár a keresztény fejedelmek egyenetlensége, akár a Szentszék szegénysége vagy lassúsága folytán, mi jobbat tanácsolhat felséged — a Mindenható Isten nevében — felséges öccsének [ti. Lajosnak, aki valójában a lengyel király unokaöccse volt — B. R.], minthogy mindent megkíséreljen, hogy a törökkel való fegyvernyugvás által országa üdvéről gondoskodjék” — írta Brodarics Zsigmond királynak. Brodarics István — látva, hogy a nándorfehérvári vészharang kongatása süket fülekre talált Nyugat-Európában — a lengyel királytól kért segítséget ura, II. Lajos számára, mert — miután a szerződéssel Lengyelország is kiesett a török elleni hadjárat, vagy védekezés lehetőségéből — Magyarország erejét nem tartotta elégségesnek a szultán roppant seregével szemben. 1523 nyarán Budára érkezett Jan Karnkowski királyi titkár, hogy a magyar udvar számára segítséget nyújtson a törökkel kötendő fegyverszünet kivitelezésében. Munkáját bár Andrzej Krzycki is igyekezett siettetni, csakhamar mindkét lengyel küldött szembekerült II. Lajos tanácsadóival, és a pápai nunciussal, akik egyöntetűen a török elleni fellépést szorgalmazták, és hallani sem akartak a fegyverszünetről.

1523. szeptember 14-én, alig egy évnyi szolgálatot követően meghalt VI. Adorján pápa. Az új egyházfő, VII. (Medici) Kelemen származása ellenére úgy tűnt, hogy nagy változásokat hozhat a politikában. Brodaricsra ismét a követjárás szerepe hárult, s a várakozásokat beigazolni látszott az újonnan megválasztott pápa magatartása, melyről a következőket jelentette Brodarics a lengyel udvarnak: „Midőn a pápa a felséged és a török közti béketárgyalásról és a porosz fejedelemmel kötött békéről szóló levelet elolvasta, és miután én néhány szóval mindegyik ügynek az okait kifejtettem, sokat beszélgetett velem a jelenlevő Cesio bíbornokkal együtt az ügyről, minek rövid foglalata az, hogy Őszentsége igazoltnak találta felséged eljárását a törökkel megkezdett béketárgyalások iránt és én azután kijelentém, hogy Őszentsége ne csodálkozzék, ha Magyarország királya felséged példáját követvén, ugyanazt teendi. A pápa erre akként nyilatkozott, hogy bármiképp fog az ügy bevégződni, nem felségetekre, akik annyi éven át a kereszténység közügyét egyedül védték, hanem a többi keresztény fejedelmekre, kik békét kötni nem tudnak, háramlik a felelősség. […] Vajha felségedet e lépésében az én legkegyelmesebb uram is követné, mi ha nem történik, nagyon félek, vajon köttetik-e rólunk egyáltalán még béke. — Adjon a Mindenható felségednek ilynemű értelmet, nehogy e legnemesebb és legkiválóbb országot reménytelenül bármily veszélynek kitegyék.”

A török fenyegetés miatt Brodarics egyre sürgetőbbnek vélte a helyzet megoldását. Számos régebbi és korabeli egyházi vitairatot tanulmányozott arra vonatkozóan, hogy miképpen lehetne megegyezni a Portával oly módon, hogy az ne sértsen keresztény érdekeket. Nagy hatással voltak rá a humanista körökben igen népszerű Rotterdami Erasmus értekezései. A filozófus békepárti gondolataiban is igazolást nyert arra, hogy a keresztény uralkodó köthet kompromisszumot a muzulmán szultánnal.

1523 őszén nyomtatták ki Bécsben Nagyszombati Márton apát költeményét, melyben a szerző Magyarország egykori törökverő múltját állította szembe a jelen tespedtségével. A mű konklúziójában a szerző — elődjeihez és utódjaihoz hasonlóan — az országot Szűz Máriának ajánlotta.

                        „Szörnyű félsz borzasztja az osztrák földeket immár,

                                   s mert harccal fenyeget, félnek a karnusok is.

                        Stíria már remeg; ellankad Lengyelhon, a szomszéd,

                                   s mind közel-országban retteg a nép s szomorú:

                        jó Magyarország volt hű pajzsa, erős bizodalma;

                                   félő országok második védfala volt. […]

                        Rendre rontva a rossztól minden roskadozik már;

                                   sír a török seregek súlya alatt a hazánk.”

            Az ígért támogatások elmaradtak, a törökkel való megegyezés ügye egyre húzódott. 1525. július 4-én titkos jeggyel ellátott utóiratot csatolt Brodarics a leveléhez, melyben szinte könyörögve kérte Zsigmondot, hogy kössön békét Magyarország nevében a törökkel: „Ha felségednek kedvező alkalom nyílnék a törökkel való békekötésre, nagyon ajánlatos volna azt függővé nem tenni a keresztények közti béke reményétől, ami nagyon csekély, sőt mondhatni semmi, és nem is vélem, hogy ezután másképp leend. Ha pedig felséged a törökkel a békét megkötné és nem akarja öccsének s ennek az országának végső bukását, ne késsék felséged őt és országát is belefoglalni a békébe.” Megindítóak Brodarics reménytelen sorai, melyet ráadásul titokban kellett szavakba öntenie, hiszen Magyarország hivatalosan elutasított bármilyen békekötést a Portával. Elvi vita ide vagy oda, napirendre sem került a magyar-török megegyezés lehetősége, ezért Andrzej Krzycki dolgavégezetlenül hagyta el a budai udvart.

Brodarics István a gyakorlatban is tapasztalhatta a fenséges szultán csapásmérő erejét: részt vett a mohácsi csatában, majd az azt követő fejetlen menekülésben. Az ütközetet követő első napokban segítséget kért azoktól, akiket korábban hűségesen szolgált, a lengyel udvar pedig készségesen fogadta Brodarics segélykérő leveleit. A kancellár Pozsonyból 1526. szeptember 6-án bő terjedelmű magánlevelet küldött lengyel kollégáinak és barátainak, Piotr Tomickinak és Andrzej Krzyckinek. A levélben beszámolt a Mohács utáni szörnyű állapotról, a fejetlenségről, szervezetlenségről, a Magyarországot ért balsorsról: „A legnagyobb szükségbe jutottam, elvesztettem püspökségemet. […] Egy köpenyben és egy pár topánkában menekültem. És most nem marad más számomra, mint oltalmat keresni elöljáróimnál és barátaimnál, kik között első sorba titeket helyezlek.”

Tomicki nem váratta meg a válasszal barátját, az egykori szerémi püspököt. Értesítette Brodaricsot, hogy számíthat támogatására, másrészt tájékoztatta az unokaöccséért aggódó Zsigmondot a fejleményekről. „Ami pedig engem illet, bármit tehetek kényelmességed és jóléted növelése tekintetében, csak tudjam annak módját és utait, semmi munkát és fáradságot nem fogok kímélni, hogy azt megelégedésedre létesíthessem” — írta Tomicki Brodaricsnak.

A lengyel király úgy vélte, hogy a nagy bajba jutott humanistát nemcsak kancellári, hanem uralkodói szintű elismerés illeti meg a nehéz időkben tanúsított helytállásért, ezért Tomicki mellett Zsigmond is írt néhány kedves sort Brodaricsnak:

„Értesültünk amaz iszonyatos veszedelemről, mely hazádat és kedvelt öcsénket [ti. II. Lajost — B. R.] érte, s hogy te szerencsésen megmenekültél, s ennyi fájdalom közepette, mely szívünket szorongatja, mi sem okozhat nagyobb örömet, mint annak tudata, hogy te sértetlen maradtál.” Zsigmond ezenfelül Brodaricsot bízta meg azzal a feladattal, hogy írja meg a mohácsi csatavesztés körülményeit. Így született meg Krakkóban Brodarics István tollából a De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio című emlékirat, mely valamikor 1527 elejére készült el.

Brodaricsnak 1526 decembere után már nem volt maradása sem a bécsi udvarban, sem a pozsonyi Ferdinánd-párti főúri táborban, Lengyelországban pedig ugyan vendégnek számított, mégis rangon aluli volt ez a krakkói tartózkodása, hiszen hivatalt nem viselhetett. Minden szempontból pazarlás lett volna a nagy műveltségű egykori kancellár szaktudását kihasználatlanul hagyni, ezért Zsigmond személyesen járt el érdekében Szapolyai János (1526-1540) király Krakkóban tartózkodó követénél, Statileo János erdélyi püspöknél. Brodarics — aki emlékirata elkészítése után megunta a krakkói hónapok alatti semmittevését — örömmel csatlakozott Jánoshoz. Az egykori királyi kancellár úgy vélte, hogy Jánoson keresztül többször találkozhat kedvelt lengyel kollégáival, ráadásul Brodarics István már 1523 körül sem riadt vissza a törökkel való megegyezés lehetőségétől, ami idővel János politikájának utolsó ütőkártyája lett.

Az 1526. november 11-én magyar királlyá koronázott Szapolyai János helyzete korántsem volt stabil: a régóta áhított rangot egy olyan vesztett csatát követően tudta megszerezni, melyben maga nem vett részt, az elhagyott, szénné égett budai várból — amely Szülejmán szultán hadizsákmányát képezte — indult a koronázóvárosba. Tudta, hogy személyével szemben a Habsburg-ház tagjai ellenségesek, ráadásul családi szerződés alapján a házat illeti a magyar királyi cím. Csupán egyetlen partnerre számíthatott: egykori sógorára, a lengyel királyra, s a lengyelek kiterjedt diplomáciai kapcsolatára. Barta Gábor szerint a lengyel követek csupán 1526. november 10-én, Szapolyai János királlyá választásakor szembesülhettek a magyar nemesek egyik hányadának szándékával, ezért a lengyel fél sem reagált kedvezően a magyarországi kihívásokra. Bárdossy László is azon a véleményen volt, hogy I. Zsigmond lengyel király „…Mohács után még szívesen vette volna, s el is várta, hogy neki ajánlják fel a [magyar] koronát.” János koronázásának ügyén azonban éppen a lengyel király bizalma és támogatása lendített nagyot, hiszen ennek hiányában — mivel ekkor még nem esett szó a törökkel kötendő szövetségről — királysága minden oldalról fenyegetett területté vált volna. Miután azonban 1526. október közepén megtalálták I. Zsigmond unokaöccsét, II. Lajos magyar király holttestét, s a Szapolyai-család egyik kiemelkedő stratégiai pontján, Tokajban lezajlott a részországgyűlés — mely Jánosnak szavazott bizalmat —, a lengyel király nem állt útjába egykori sógora törekvéseinek. Az 1526. november 11-én kelt Szapolyai-levél pedig egyértelműen eloszlatta a lengyel diplomácia korábbi fenntartásait. Minden jel arra mutat, hogy a tokaji gyűlés és a székesfehérvári koronázás közt eltelt csaknem egy hónap lefolyása alatt Szapolyai hívei többször is tájékoztathatták a lengyel udvart a hazai eseményekről. Zsigmond 1526. október 31-én — tehát János királlyá koronázása előtt —, Krakkóban kelt levelében üdvözölte János terveit: „Nagyságos úr, a mi legkedvesebb sógorunk stb. Most először viszonozzuk nagyságod leveleit, melyekben nekünk a napokban Tokaj várában lezajlott konvent végzését, egyszersmind az övéi iránt lelke egyedüli hajlandóságát deklarálod. Mindenekelőtt nem mindennapi köszönetünket küldjük, amiért annyira gondosan cselekszel — hazád és saját becsületedre —, s a mi javunkra is gondolsz. […] Néhány követet küldtünk innen — vonakodás nélkül — hozzád, a székesfehérvári országgyűlésre.”

Szintén október 31-én küldött Zsigmond egy általános üdvözlőlevelet Magyarország főnemesei, elöljárói és az erdélyi szabad királyi városok lakói számára, melyben elismerte a napokban lezajlott tokaji részországgyűlés vívmányait, és mindenkit felszólított a fehérvári napok közeljövőben bekövetkező jelentős eseményére. Egyszersmind 1526. november 1-jén utasította követeit, Andrzej Krzycki Przemỳsl-i püspököt és Stanisław Sprowa biecki várnagyot, hogy maximális tisztelettel járjanak el az ügyben. A Magyarország főrendjeinek címzett novemberi levelében minden támogatásáról biztosította a koronázáson résztvevőket, s — a protokollnak megfelelően — megnevezte a lengyel udvar — fent említett — követeit, akiket tehát — a korábbi feltételezésekkel ellentétben — nem érte meglepetésszerűen Szapolyai királlyá koronázása. Zsigmond király levelei cáfolják azt a feltételezést, hogy a lengyel diplomácia és János között a koronázás körülménye miatt bármilyen konfliktus éleződött volna. Ehhez a nyugodt légkörhöz jelentősen hozzájárult az a körülmény, hogy János koronájának örököséül a lengyel király fiát, — az 1529-től apja mellett társuralkodó — Zsigmond Ágostot jelölte meg. János ezzel a hatalmas lépéssel örökre megnyerte magának a lengyel uralkodó kegyét, ez a magyarázata annak, hogy a lengyel diplomácia miért volt János politikájával szemben sokszor elnéző, s hogy miért kezdeményezte oly gyakran a tárgyalásos megegyezést I. Ferdinánddal szemben. A sorsfordító ügyről a következőket jelentette a lengyel követpáros: „Különleges leveleket is íratott még az erdélyi vajda úr [azaz Szapolyai János, a frissen királlyá koronázott erdélyi vajda — B. R.], melyekben deklarálja, hogy mindabból, amit le fog írni, számadásból ő — legdrágább őfelsége [ti. II. Lajos, a mohácsi csatát követően tragikus halált halt magyar király — B. R.] szolgája — az adandó pompával megtartott [ti. II. Lajos temetése, amelyet szerény külsőségek közt Szapolyai János saját pénzéből rendezett — B. R.]. […]…a vajda úr lelkét az táplálta királlyá koronáztatásakor, hogy elszánta magát a Magyar Királyság és Lengyelország egyesítésére, és tiszteletreméltó őfelséged fiát a sok kedvezményért örökösévé tette meg…”

A koronázás hangulatát Mikołaj Nipszyc jelentése rontotta el. Nipszyc I. Zsigmondtól kapott megbízása szerint voltaképpen II. Lajos holttestének felkutatására indult — majdnem egy hónappal a már említett Krzycki és Sprowa követek előtt —, de a kis-lengyel főnemesség, s vezetőjük — Krzysztof Szydłowiecki kancellár — utasítására inkább a bécsi udvarban próbált puhatolózni a frissen cseh királlyá koronázott Ferdinánd magyarországi szándékairól. Nipszyc egy nappal később ért Székesfehérvárra, mint követtársai, s az egyenesen Bécsből érkező udvarnok igen sötét képet festett Magyarország jövőjéről. Nipszyc figyelmeztette két követtársát arra, hogy ne kötelezzék el magukat János királysága mellett, mert Ferdinánd már bejelentette igényét a magyar trónra. Piotr Tomicki alkancellár is rögtön mérsékletre utasította Krakkóból — az özvegy Habsburg Máriánál (az immáron eltemetett II. Lajos király feleségé-nél) tartózkodó Zoravinski pozsonyi beszámolóira utalva — Zsigmond I. János koronázásán résztvevő követeit: polgárháború kibontakozását vetítette elő, mivel Ferdinánd nem mondott le a magyar területről. Jövőbelátó levelét azzal zárta a lengyel kancellár, hogy Magyarországon olyan állapotok uralkodnak, mint amilyeneket Brodarics István kancellár, egykori szerémi püspök leveleiből már megismerhettek.

            Brodarics barátja, Krzycki vegyes érzelmekkel ítélte meg a Mohács utáni Magyarország első királyát, I. Jánost. A lengyel királynak írott 1526. december 3-i jelentésében Krzycki minden negatív körülményre kitért, mely az önálló magyar politikát hátráltathatja, ennek ellenére János király személyében garanciát látott arra, hogy az ország változatlanul a keresztény fejedelemségekkel együtt fog küzdeni a török hódítással szemben. „Bizonyos — írta Krzycki I. Zsigmondnak —, legkegyelmesebb királyunk, van remény arra, hogy őáltala [ti. János által — B. R.] megóvható ez ország állapota. Igen óvatosnak, a rókánál ravaszabbnak látjuk, viselkedése és tettei messzemenően megfelelnek az embernek és az időnek, semmit sem mulaszt el, ahogyan most van, ami hasznosnak látszik, minden az ő parancsától függ és a szerint intéztetik, […] úgy fogja irányítani dolgait, hogy az őt fenyegető viharokból kikerülhessen és az országot meg tudja erősíteni, […] a sebeket begyógyítani, a pusztítást helyrehozni törekedik, mindent megtesz, ami jónak tűnik, amihez hozzá jön még, ahogy hallottuk, az elköltött hatalmas pénzösszeg, a roppant munka és fáradság.” Ugyanakkor egy másik, decemberi levélben a Przemỳsl-i püspök felhívta a lengyel király figyelmét arra is, hogy ha Ferdinánd osztrák főherceg és cseh király nem tesz le magyarországi terveiről, a két lehetséges magyar király ellenségeskedése tragédiába fog torkollni, „amit látok, megítélhetem, hogy itt minden elhibázott és reménytelen, és nem tudok mást jósolni, csak ezen országok és az egész kereszténység valami óriási romlását.” Andrzej Krzycki és Stanisław Sprowa 1527 januárjában hagyta el János király udvarát. Hazafelé tartva a kialakítandó szövetségi rendszeren gondolkodhatott a küldöttség, mert már Esztergomból küldött levelükben megfogalmazták a Lengyelországot is érintő ördögi kört: „vajon az lenne üdvösebb és becsületesebb, ha ahhoz a Jánoshoz csatlakozunk, akit már megkoronáztak, és aki kevéssé hatalmas, vagy ahhoz a Ferdinándhoz, aki jogokra és kötelezettségekre hivatkozik és hatalmasabb?”

            Végül úgy döntött a lengyel diplomácia, és elsősorban I. Zsigmond király, hogy mindkét magyar királyt támogatja a török elleni harcban, és aktív kezdeményezéssel próbálja kibékíteni Ferdinándot és Jánost.     I. Zsigmond király követei részt vettek Habsburg Ferdinánd királlyá választásán, de ez korántsem jelentette azt, hogy Szapolyai János uralmának jogszerűségét megkérdőjelezték volna Lengyelországban. 1527. április elején Zsigmond barátságos hangvételű levélben hívta fel János figyelmét arra, hogy az ellenségesnek vélt Ferdinánd is lehet jó tárgyalópartner akkor, mikor a kereszténység ügye forog kockán, s remélte, hogy a szembenálló felek meg tudnak egyezni egymással: „…a véleményünk, hogy a legkegyelmesebb király őfelségét, Ferdinándot időben értesíteni kell a megegyezésről."

Oldal: Védőbástyák szövetsége
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat