Horváth Petra:

A magyarországi török végvárak-

a végvárak őrsége, fenntartási terhei és

a pénzügyi helyzetük

 

(Kézirat, ELTE-BTK, 2014. április 28.)

 

A témám a magyarországi török végvárak, bemutatom a végvárak őrségét, azt hogy milyen nehéz volt a korban egy végvár fenntartása és említést teszek a tartomány pénzügyi helyzetéről is.

 

 A végvárak eredetileg az oszmán hódítás elleni magyar védelmi rendszer alapvető egységei voltak. A középkorban az ország déli határövezetében, majd a török uralom időszakában a Hódoltság peremén alkottak többé-kevésbé egybefüggő védővonalat. A végváraknak kettős funkciójuk volt. Egyrészt a körülöttük, mögöttük fekvő területeket védték, ezt nem úgy kell érteni, hogy a várak helyőrsége feltartóztathatott volna nagyobb támadó seregeket,^[1] hanem elsősorban a környékbeli lakosság számára nyújtott menedéket a betörő ellenséggel szemben. Emellett a nagyobb hadseregeknél az utánpótlási útvonalak zavarására, megszakítására volt elegendő erejük. Ezért a hódító hadjáratok az útjukba eső erődítményeket igyekeztek elfoglalni. Az ostromnak a várak méretüktől függő ideig ellenállhattak, azonban felmentő sereg nélkül általában a legnagyobb erődítmények is kapituláltak.^[2]Másrészt portyáikkal az ellenség elérhető területeit pusztították, onnan adót szedtek, foglyokat ejtettek.^[1] Ez a szerep legalább olyan fontos volt, mint a passzív, védekező szerep, ezzel az ellenség területén tartották a háborút, megakadályozták a nyugodt termelést, kárt okoztak a másik félnek és megnehezítették a nagyobb támadó seregek élelmezését. Ezt a harcmodort mind a magyarok, mind a törökök alkalmazták és a végvár funkciójához olyannyira hozzátartozott, hogy még békeidőben sem hagytak fel a rajtaütések szervezésével.^[1] Az oszmán birodalom provinciáiban állomásozó katonaság alapvetően két részből állt: a végvárakban állomásozó várkatonaságból, valamint a tartományban élő szpáhi katonaságból. A végváriak zömét eleinte készpénzzel fizették, de készpénzből már a 16. század elején is kevés volt és a zsoldfizetés már akkor is akadozott, kivált az újonnan meghódított területeken. A Porta a birodalom végvári katonaságának közel harmadát már 1527/28-ban sem készpénzben, hanem a vár körüli területeken, vagy távolabbi vidékeken lévő szolgálati birtokok jövedelmével, ún. zsold-tímárral fizette. A zsold-tímárokat, illetve a szpáhi katonaság költségeit a magyarországi vagy igazgatási szempontból ide csatolt területeken kiosztott szolgálati birtokok jövedelmei fedezték. Miután Szulejmán szultán 1541-ben elfoglalta a Magyar Királyság fővárosát, Budát, azt az újonnan létrehozott első magyarországi vilajet központjává tette. Az új tartomány megszervezése nem kis fejtörést okozhatott az oszmán adminisztrációnak. Az a keskeny Duna-Tisza közti sáv ugyanis, amelyet a törökök 1541-ben a magukénak mondhattak, nem volt elegendő egy új vilajet kialakításához. Ezért a budai és a székesfehérvári szandzsák mellett olyan távoli szandzsákokat is a budai beglerbég alá kellett rendelniük, mint a szendrői, a zvorniki, a pozsegai, a szegedi, az eszéki vagy a mohácsi. A magyarországi török területek terebélyesedésével azután egyre több, már az ország területén kialakított új szandzsákot csatoltak a budai vilajethez, s a budai beglerbégek birtokai is egyre közelebb kerültek állomáshelyükhöz. A budai vilajetben állomásozó, készpénzzel fizetett várkatonaság száma a 16. század második felében 10-11 000 fő körül mozgott. Hamar kiderült, hogy e nagyszámú őrség fizetése igen nagy terheket ró a kincstárra. A budai vilajet a kezdeti években valóban tetemes deficittel zárta az évet. Habsburg I. Ferdinánd követe már 1542-ben azt a korábban hallatlan hírt hozta Isztambulból, hogy Szulejmán szultán kincstára teljesen üres, a várak őrségét már 2 éve nem tudják fizetni, mivel Buda védelme minden pénzt elnyel. 1552/53-ban 22 millió akcsét, azaz 4 410 000 aranyat kellett a birodalom központi kincstárából Budára küldeni. Az 1570-es évek végére a budai vilajet pénzügyi helyzetében jelentős javulás következett be. Arszlán pasa 1566-ra a vilajet költségvetését állítólag egyensúlyba hozta, de csak azáltal, hogy a készpénzzsolddal fizetett katonák számát leszállította s katonái nagy részét készpénz helyett földbirtokkal, földbirtok haszonélvezetével fizette.

 

A magyarországi török végvárak őrsége:

 

Az 1560-as években az Udvari Haditanács a török végvárak rendes őrségét 47 049 főre tette. A 16. század végén számukat azonban már csak 23 200 főre becsülték. Számolnunk kell azzal, hogy a magyarországi török végházak őrsége a birodalom keleti lekötöttségének idején csökkenhetett, hisz nemegyszer megtörtént, hogy jelentős erőket vezényeltek át a magyar frontról. Magyarországi török végvári katonaság létszámát illetően a bizonytalanság kivált a 17. század vonatkozásában szembetűnő.

 

Zsolddefterek:

 

A magyarországi török végvárakban szolgáló zsoldosok létszámának megállapításához jól használhatók a zsoldfizetési listák. A magyarországi török végvárakról számos olyan részletes zsolddefter maradt fenn, amely egy-egy vár vagy várkörzet katonáinak nevét és zsoldját tartalmazza. Ilyen volt a magyar uralom alatt Stájerország és Ausztria kapujának számító, 1600-ban török kézre került és egy új vilajet központjává megtett Kanizsa. A török uralom alatt is kiemelkedő szerepet kapott, hisz az alája rendelt katonaság nézett farkasszemet a Habsburg védelmi rendszer Grazból irányított déli szakaszával. Kanizsa elvesztése a délnyugat-magyarországi védelmi rendszer átszervezését és egy Kanizsával szembeni külön védelmi vonal, a Kanizsával szembeni végvidék kiépítését tette szükségessé. Kanizsa őrségében nem a lovasok voltak többségben, mint a magyarországi török végvárak zömében általában, hanem a gyalogosok. Kanizsán az őrségnek mindössze 37%-át alkották a lovasok. Ezzel szemben a katonaság közel felét (49%-át) a gyalogosok tették ki. A gyalogosok viszonylag nagy arányát mind a török Kanizsán, mind pedig a szemben álló magyar végvárakban a vár természetföldrajzi adottságai, itt például a térség mocsaras volta magyarázza. A zsolddefterek adatai mind térben, mind pedig időben igen korlátozottak. Csupán egyetlen vár, vagy egy szűkebb régió zsoldosairól nyújtanak megbízható adatokat, viszonylag szűk időszakra vonatkozóan. A zsoldlisták és pénztári naplók együttes adataiból tehát megállapítható, hogy a 16. század második felében a budai vilajet váraiban szolgáló és készpénzzel fizetett őrség létszáma 10-11 000 fő körül mozgott. Ez a létszám csak a készpénzzel fizetett várkatonákat jelenti, amiben sem a zsold-tímárral fizetett végváriak, sem pedig a szpáhi katonaság nincs benne. A 17. században a magyarországi török várak már hat vilajet alá tartoztak. 1596-ban foglalták el a törökök Egert, ahol újabb vilajetet alakítottak ki. Ezt követte 1600-ban a kanizsai, 1660-ban a váradi, 1663-ban pedig az újvári. Ezen kívül alakult még ki legelsőként a budai, ezután pedig a székesfehérvári vilajet.

 

(Török akcse)

 

 

Deficites végvidékek:

 

 A hódítások megtartása, a végvárak fenntartása a korban mindenütt nagy megterhelést jelentett. A magyar történetírásban régóta jól ismert, hogy a magyarországi királyi végvárrendszer milyen ráfizetést jelentett a Habsburg kormányzatnak. Az Udvari Kamara számításai szerint 1578-ban a magyar végvárak békebeli fenntartása évi 1 400 000-1 600 000 rajnai forintot tett ki. Ezt az összeget részint a Türkenhilféből, részint pedig az osztrák és a cseh tartományokból kívántak fedezni. A Kamara Magyarországról csak a költségek egytizedét vélte beszedhetőnek. Az ország bevételei a végvárak őrségének csak harmadát-felét fedezték, s hogy a magyarországi végvárak fenntartása a 16. század utolsó harmadában és a 17. század elején évente egy-másfélmillió forinttal terhelte a Habsburg birodalom költségvetését. Ebben csak a zsoldköltségek szerepelnek: a várak ellátására és jó karban tartására évente további egymillió forintot számíthatunk. Az Udvari Kamara 1578. november 16-i jelentése szerint a felhalmozódott adóság már akkor elérte a 10 000 000 forintot. A budai vilajet 1570-ig még jelentős birodalmi támogatásra szorult. A birodalmi kincstárból a hatvanas évek első felében is rendszeresen érkezett támogatás. Az 1570-es évek elejére jelentősen javult a helyzet és a helyi bevételek a zsoldszükséglet 88%-át fedezték. Természetesen ez korántsem jelentette azt, hogy nem voltak gondok. Verancsics Antal királyi helytartó 1572. július 28-án arról tudósított Pozsonyból, hogy a török véghelyek rosszul vannak felszerelve és ezért a budai pasa erősítést kért Konstantinápolyból. Az első jelentős változás 1575-ben következett be: ekkor történt először, hogy a birodalmi kincstárból már nem utaltak át aranyat Budára. 1581-ig nem érkezett további támogatás a birodalom központjából.

 

A pénzügyi konszolidáció okai:

 

 A sikerben a pénztartalékok folyamatos felélése és a temesvári vilajetből érkező támogatás mellett a budai vilajet megnövekedett bevételeinek is komoly szerepe volt. A budai vilajet bevételeinek látványos emelkedése alapvetően két tényezővel magyarázható: egyrészt az 1566. évi sikeres szultáni hadjáratnak köszönhető számottevő területnövekedéssel, másrészt az 1540-es évek derekán megindult magyarországi török adóztatásnak a hatvanas évek végére történt stabilizálódásával és kiteljesedésével. Az 1566. évi hadjárat következtében egész országrészek, Somogy és Békés megye, valamint a Nagykunság kerültek török uralom alá. A magyarországi török uralom ezzel hosszú időre elérte legnagyobb kiterjedését. A magyarországi török adóztatásnak az 1568. évi drinápolyi béke utáni időszakban tapasztalható kiteljesedésében bizonyos központi intézkedéseknek éppoly fontos szerepük volt, mint a helyi adminisztráció hatékonyabbá válásának. Magyarországon kezdetben a török kincstár csak azoktól szedte a dzsizje-adót, akik házukon, földjeiken és szőlőjükön kívül 300 akcse vagyonnal rendelkeztek. Ez azt jelentette, hogy a kezdeti időben a potenciális adófizetők egy jelentős része, mintegy 30%-a, mentességet élvezett a dzsizje fizetése alól. A birodalom pénzügyi helyzetének romlása azonban arra kényszerítette a kormányzatot, hogy a 300 akcsés határt eltörölve, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül, lehetőleg mindenkitől beszedje a dzsizje-adót. Erre a budai szandzsák esetében már 1562-ben sor került, de az 1570-es évekre már minden magyarországi szandzsákban bevezetésre került az új rendszer. Ennek következtében jelentősen megnőtt a dzsizje-fizetők száma és természetesen a dzsizje-adóból származó jövedelem is. Az adóztatás kiteljesedésére jó példa a szultáni hász-birtokok jövedelmének emelkedése, amely a dzsizje-adó mellett az egyes vilajetek bevételeinek másik fontos részét képezte. A magyarországi török adóztatás megszilárdulásával egy időben teljesedett ki a török által uralt területeken a magyar adóztatás is. Az 1568. évi Habsburg-oszmán békeszerződést követő viszonylagos nyugalom éveiben az alföldi mezőgazdaság magára talált és a gazdasági megerősödés és konszolidáció éveiben a török uralom alatt élő magyar parasztok képesek voltak a megemelkedett török és magyar adók fizetésére is. Az 1570-80-as években tetőzött a nyugat felé irányuló magyar marhaexport is. Még látványosabban emelkedtek a vilajet legfontosabb bevételi forrásai, a mukátaa-bevételek, azaz a vámokból, illetékekből, vásárpénzekből, piaci illetékekből, monopóliumokból stb. származó kincstári jövedelmek, amelyek a tárgyalt időszakban a vilajet összjövedelmének 50-70%-át alkották.

 

 

A pénzügyi helyzet rosszabbra fordulása:

 

A budai vilajet kedvező pénzügyi helyzete azonban csak rövid ideig tartott és a dolgok 1581 után ismét rosszabbra fordultak. Az okok között szerepet játszottak a magyarországi királyi végvárrendszerben az 1570-es és 1580-as évek fordulóján bevezetett szervezeti változások, amelyek következtében jelentősen megnehezedett a magyar végvárak mögötti területeken az oszmán adóztatás. A királyi Magyarországon folytatott török adóztatás visszaszorulása sokkal érzékenyebben érinthette a tímáros szpáhikat és a zsold-tímárosokat, hisz ők jelentősebb jövedelmektől eshettek el. 1588 végére mind a budai, mind pedig a temesvári vilajetben pénzügyi gondok mutatkoztak. A 17. századról keveset tudunk, az viszont biztos, hogy a századforduló után a budai kincstár ismét külső támogatásra szorult. A 17. századra a budai vilajet jövedelmeinek egyre jelentősebb része származott a Balkánról, ezzel szemben a tartomány pénztárából zsoldot húzó katonáknak csak elenyésző része szolgált az ottani várakban. A pénztári naplók csak a készpénzbevételeket és –kiadásokat tartalmazzák. Az őrség élelmezése, lovainak takarmányozása, a végvárak hadfelszerelésének biztosítása szintén jelentős terhet jelentett és azt valahonnan elő kellett teremteni. Az élelem- és hadianyag-ellátás területén a Porta arra törekedett, hogy a szükségleteket, vagy azok döntő részét helyben, a magyarországi török területekről szerezze be. 1571-ben a budai török őrség számára a pécsi, zombori, bajai és kalocsai eminek szedték össze a délvidékről a tizedgabonát, 575 tonnányi búzát. Arról azonban nem szólnak a források, hogy ennél távolabbi vidékekről is érkezett volna búza. Az élelmiszerek közül egyedül a rizst kellett importálni Magyarországra: az őrség számára Szerbiából és Bulgáriából érkezett rizs egy részét kincstári áruként, vámkedvezménnyel hozták Budára. Hasonló volt a helyzet a hadianyag-ellátás területén is. Mivel a birodalom jelentősebb lőpormalmai (Isztambul, Gallipoli, Belgrád, Kairó, Szaloniki, Bagdad stb.) a magyarországi végváraktól roppant távolságra estek és mivel a szállítás- kivált a szárazföldi- közismerten nagy költséggel járt, a Porta érthetően arra törekedett, hogy az újonnan felállított magyarországi vilajetek lehetőleg maguk fedezzék az ottani török végvárak lőporszükségletét. A feltételek ehhez minden tekintetben kedvezőek voltak, hisz Magyarország Európa azon területei közé tartozott, ahol gazdag salétrom-lerakódásos helyek keletkeztek, ahol már a török hódoltság előtt is termeltek salétromot. Kisebb mennyiségben szinte minden végvárban készítettek lőport, a termelés zöme mégis a budai és a temesvári lőpormalmokban folyt. A kedvező helyi adottságoknak és a jól szervezett termelésnek köszönhetően a magyarországi lőpormalmok békeidőben fedezték az itteni török végvárak lőporszükségletét, sőt a Magyarországon termelt és felhalmozott lőporból a birodalom egyéb területeire is szállítottak. Hadjáratok idején a magyarországi hadszíntér is lőporszállítmányokra volt utalva, ez azonban nem volt kivételes jelenség, hisz a birodalom egyetlen lőpormalma sem volt képes a területén harcoló hadak teljes ellátására. A Porta készpénzkiadásait az is csökkentette, hogy a magyarországi török várak építése és erődítése döntően helyi építőanyagok felhasználásával és a hódoltsági magyar lakosság munkaerejével történt. Az építőanyagokat igyekeztek a hódoltsági magyar lakosságtól természetben beszedett adó formájában előteremteni. Az erődítési munkálatok során felmerülő költségeket is a helyi vagy a közeli kincstári bevételekből, az 1570-es évektől kezdve pedig az egyre gyakrabban és egyre rendszeresebben kivetett ún. rendkívüli adókból fedezték. A budai kincstár pénztárából fizették azokat a javítási munkálatokat, amelyeket a 15 éves háború után, 1609-ben végeztek egy sor magyarországi török várban. Bármennyire megterhelte a magyarországi vilajeteket és a központi kincstárat a magyarországi hadszíntér biztosítása és az itteni várak fenntartása, ez a teher a Porta számára kisebb volt, mint a Habsburgok számára az oszmán várakkal farkasszemet néző királyi védelmi rendszer finanszírozása. A korban Európa más hadszínterein kiépítette védelmi rendszerek is ráfizetések voltak és legfeljebb a ráfizetés mértéke lehet vita tárgya. A magyarországi tartomány helyzete a birodalomban korántsem volt egyedülálló. A hódítások utáni török berendezkedés másutt is rászorult a központi támogatásra.

 

 

 

Felhasznált szakirodalom:

[1], [2]: Szakály Ferenc- A mohácsi csata. Akadémiai Kiadó.1977. Budapest.

Ágoston Gábor: A hódítás ára. A magyarországi török végvárak őrsége, fenntartási terhei és a tartomány pénzügyi helyzete.

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Horváth Petra: A magyarországi török végvárak
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat