AZ ALÁBBI CIKK MEGJELENÉSÉNEK HELYE, IDŐPONTJA:

KÚT, 3. évfolyam 2004/2. szám 18-31. o.

Botlik Richárd 

Szapolyai Borbála, I. Zsigmond lengyel király felesége (1512-1515)

     1492. június 6-án, Grodnóban meghalt III. Ulászló (1434-1444) lengyel király — avagy I. Ulászló (1440-1444) néven magyar király — fivére, IV. Kázmér (1446-1492). IV. Kázmér irigylésre méltó viszonyok közt távozott az élők sorából, hiszen öt fiúutóddal gazdagította a Jagelló-házat. Legidősebb fia, II. Ulászló ugyan nem lett lengyel király apja halálát követően, azonban 1471 óta cseh-, és 1490-től haláláig — 1516-ig — magyar király volt.[1] A lengyel királyi címet Kázmér másik fia, I. János Albert (1492-1501) örökölte. Kázmér 1440 óta állt a Litván Nagyhercegség élén, a fejedelmi címet 1492-ben a már említett Sándor (1492-1506) töltötte be. A legkisebb fiút apja egyházi pályára szánta, így halálakor Ulászló legfiatalabb öccse, Frigyes Krakkó püspöke, és Lengyelország bíborosa volt. A negyedik fiúnak, Zsigmondnak azonban semmilyen rangjához méltó szerzemény nem jutott. Zsigmond egy időre kiszorult ugyan a hatalomból, azonban korántsem adta fel a reményt, hogy az egymással civakodó testvérei közt megtalálja az utat az apai örökség ráeső feléhez.

     Már 1490 tavaszánnyarán megmutat-kozott az a Jagelló-családon belüli konfliktushelyzet, amelyet Zsigmond tisztázatlan pozíciója, s a magyar trón kérdése gerjesztett. Hunyadi Mátyás halálát követően — törvényes fiú utód híján — Magyarországon súlyos trónutódlási küzdelem bontakozott ki, melynek végül Ulászló, cseh király lett a győztese.[2] A pesti királyválasztó gyűlésen Ulászló választási „propagandájában” hangsúlyozta ugyan a lengyel-magyar kapcsolatok jelentős hátterét, de ezzel korántsem a családon belüli ellenjelöltet, a véleménye szerint uralkodásra még éretlen János Albertet — a lengyel királyi cím várományosát — kívánta támogatni. A kisebb háborúvá[3] fajuló testvérharcot nagyrészt IV. Kázmér felesége, Erzsébet királyné irányította, aki fájlalta, hogy a negyedik fiú, Zsigmond láthatóan ki fog szorulni az apai örökségből. Erzsébet tervei szerint János Albert magyar király, II. Ulászló cseh király, Sándor lengyel király, Zsigmond pedig litván nagyherceg lett volna Kázmér halálát követően, így mindegyik fiúnak jutott volna valami az apai jussból. Erzsébet láthatóan nem irtózott a testvérháborútól, támogatta János Albertet II. Ulászlóval szemben, azonban kezdeményezése kudarcot vallott (bár Albert — sorozatos vereségei ellenére — Erdélyt megpróbálta leszakítani a magyar korona területeiről), a fiatal Zsigmondnak pedig évi 8000 forintnak megfelelő pénzjáradékkal kellett beérnie.[4] 1492-ben, IV. Kázmér halálát követően Ulászló követei útján támogatta János Albertet a krakkói királyválasztó országgyűlésen. Az új lengyel uralkodó belátta, hogy bátyja szándékai tisztességesek.

     Az 1494. április 19-én megnyitott lőcsei találkozón végleges formába öntötték a testvérek a Jagelló-ház politikai stratégiáját, a „széttéphetetlen magyar-cseh-lengyel örökszövetség” megvalósítását. A találkozó főleg Moldva kérdéséről szándékozott dönteni, a felek elhatározták, hogy István moldvai vajda megbuktatása után az ifjú Zsigmondot ültetik a vajdai méltóságba. Ez az akció egy csapásra megoldotta volna az érzékeny moldvai kérdést, és Zsigmond családon belüli helyzetét. Harmadrészt — a Lengyelországot is érintő — török agressziót egy Moldvából — egyesek szerint II. Ulászló nagybátyjának várnai halála miatti bosszúból — indított hadjárattal igyekeztek megállítani. Másrészt a lőcsei szövetségi oklevél („Confoederatio et pacta Inclytorum Poloniae et Hungariae regnorum…etc.”) titkos záradéka szerint a felek, „hogy méltóságukat a pártoskodó, féktelen urak törekvései ellen megvédjék […] egymást fegyverrel segítik.”[5] Ugyanakkor János Albert javasolta II. Ulászlónak, hogy próbáljon megbékélni a főúri ellenzékkel, és szószólójukkal, Szapolyai Istvánnal, akit a budai országgyűlés 1492. február 2-án nádorrá választott.[6] Szapolyai Istvánt azonban a nádori címnél nagyobb politikai célok vezérelték, Lengyelországból nősült, Kázmér tescheni herceg nővérét, Hedwiget választotta feleségéül. Közös fiukat, az 1492-ben feltételezhetően öt éves Jánost királynak szánták.[7]        

     1498. december 12-én Budára érkezett Zsigmond, hogy tapasztalatot gyűjtsön Magyarországon, s főként azért, hogy ne legyen útban a Lengyelországban egyre népszerűtlenebb politikát folytató bátyjának, I. János Albertnek. Első ízben három évet töltött egyhuzamban Magyarországon, és szerény évjáradékából — valamint a II. Ulászlótól ajándékba kapott glogaui és troppaui hercegségekből befolyó kevés jövedelméből — beutazta az ország nagy részét. Nemcsak Magyarország földrajzi viszonyait, de az itt élők politikai beállítottságát is megismerte. Zsigmondot 1501 szeptemberében, Tolnán érte utol a hír, hogy bátyja, János Albert halott. Testvérét, és nagy pártolóját, támogatóját fájdalmasan gyászolta Zsigmond, még budai lakószobáját is fekete posztóval vonatta be.[8] 1501 novemberében elhagyta budai otthonát, hogy képviseltesse magát a krakkói királyválasztó országgyűlésen, ahol azonban másik bátyjának, Sándor litván nagyhercegnek szavaztak bizalmat. Zsigmond ismét budai mentsvárában találta magát, s kisebb megszakításokkal 1506-ig Magyarországon tartózkodott.

     Zsigmond immár nemcsak szemtanúja volt a magyarországi történéseknek, hanem aktív cselekvője is. 1505-ben a már halott Szapolyai István fia, János betöltötte 18. életévét. Tescheni Hedwig tovább tervezte a Szapolyai-család jövőjét: Szapolyai János megkérte Anna hercegnő — Ulászló leánya — kezét, ugyanakkor János öccse, György eljegyezte Corvin János leányát, Erzsébetet, és a család örökösödési szerződést kötött Frangepán Beatrixszal. Szapolyai János megnyerte céljainak Werbőczy Istvánt, és a februárban tartott budai országgyűlésen kis számban megjelent nemesek júliusra a Habsburg Miksával (1493-1519) egyezkedő II. Ulászlóval szemben fegyveres országgyűlést terveztek. A betegeskedő magyar király szintén fegyveres gyűlésre hívta össze híveit június 24-ére, és segítséget kért a lázongó és pártütő magyarok ellen a cseh rendektől és Miksától. Miközben a köznemesség Hatvanban gyülekezett, Szapolyai János Ulászlóval tárgyalt Budán. Sándor felkérésére Zsigmond herceg képviselte Lengyelország érdekeit a tanácskozáson. Zsigmond vállalta a közvetítő szerepét János és Ulászló közt, azonban ezt a feladatát igen erős Habsburg-ellenes éllel teljesítette, ami nem kedvezett a lengyel politikának. Sándor az egyre gyakoribb orosz támadások miatt törekedett megegyezésre a Habsburgokkal, Zsigmond azonban a Szapolyai-családhoz fűződő barátsága miatt jobbnak látta elkerülni Miksa örökösödési ajánlatait. Szapolyai János kiismerte Zsigmond hajlandóságát, és megegyezett Ulászlóval, azonban Miksa szeptember 13-án megszállta Magyarország nyugati határait, hogy biztosítsa a magyar király védelmét, és folytassa vele a számára kedvező családi szerződés kivitelezését. 1506. március 20-án Ulászló hatálytalanította az 1505-ös ún. „rákosi végzéseket”, és a Habsburg-házzal családi szerződést kötött.[9]

         1506-ban, Sándor korai halálával Zsigmond (1506-1548) örökölte a lengyel trónt és a litván nagyhercegi címet. A lengyel-magyar-cseh szövetséget ismét megerősítette a két uralkodó.[10] Rendkívüli jelentősége volt ennek a szövetségi alapokmánynak, mert Zsigmond a Lengyelországot fenyegető veszélyekkel dacolva felkarolta apja, IV. Kázmér egykori terveit, és keresztényi összefogást hangsúlyozva folytatta a Jagelló-család birodalomépítési elképzeléseit. A lengyel királyi udvar ezért nagy figyelemmel kísérte II. Ulászló, és Candalei Anna — francia hercegnő — várva várt trónörökösének születését. Lajos 1506. július 1-jén látta meg a napvilágot Budán, de az újszülött túl korán érkezett. 1506. július 26-án a szülés körüli bonyodalmak miatt Anna királyné meghalt, és a csecsemő életképessége sem volt bizonyos. Zsigmond mindent megtett azért, hogy a trónörökös életben maradjon, később is sok figyelmet szentelt unokaöccse neveltetésére. Beteg bátyja helyett is apja lett a gyermeknek. Zsigmond számos levélben próbált Lajos előtt jó példával járni, és olyan kiváló humanistákat adott mellé nevelőnek, mint az erasmista Piso Jakabot, vagy Balbi Jeromost, és a tapasztalt Bornemissza Jánost.[11]

     I. Zsigmond 1511 novemberében — tanácsosai javaslatára — megkérte Szapolyai János testvérének, Borbálának a kezét.[12] Miksa Perényi Imre nádor, valamint Szatmári György pécsi püspök révén megpróbálta lebeszélni Zsigmondot a házasságról, azonban utóbbi hajthatatlannak mutatkozott. Miután sem Szatmári, sem Perényi kérése nem ért el sikereket Zsigmondnál, II. Ulászlóhoz fordultak segítségért. A lengyel király azonban idejekorán felkészült arra, hogy a házasság ügyét kedvezőtlenül fogadó főrendeket Ulászló útján is leszerelhesse. Ez okból már 1511 nyarán elküldte igen felkészült diplomatáját — a krakkói főesperest, királyi titkárt, és alkancellárt —, Piotr Tomickit[13] Budára, hogy megnyerje ügyének a még mit sem sejtő bátyját. Tomicki megígértette Ulászlóval, hogy mindent meg fog tenni a „magyar-cseh-lengyel örökszövetség” érdekében, s ebből kifolyólag támogatja Szapolyai Jánost.[14] Zsigmond 1511. december 5-én, Krakkóban kelt oklevelében lefektette a Borbálával kötendő házassága alapjait.[15]

A következő év elején Zsigmond kiváló szakembere, Krzysztof Szydłowiecki[16] vezetésével követséget küldött Szapolyai Borbáláért. A királyné koronázási időpontját 1512. február 14-ére tűzte ki.[17] A követség útjának leghitelesebb krónikása Jodocus Decius volt, aki lejegyezte, hogy a Borbálával visszatérő küldöttség útja Trencsénen, és Szilézián keresztül vezetett a lengyelországi koronázásra.[18] 1512. február 8-án I. Zsigmond lengyel király Krakkóban — a tervezettnél korábban — házasságot kötött Szapolyai János húgával, Szapolyai Borbálával.[19]

A szertartáson számos lengyel és magyar előkelőség képviseltette magát, magyar részről Thurzó János, Bakócz Tamás, Sárkány Ambrus, Szapolyai János és édesanyja, Hedwig vett részt az ünnepségen, II. Ulászló pedig őszinte jókívánságokat üzent a fiatal párnak.[20]

     A házasság nagy befolyást gyakorolt mind a magyar belpolitikára, mind a lengyel külpolitikára. Zsigmond a házasságot követően tárgyalt Szapolyai Jánossal, és sógorát elhalmozta ígéretekkel, melyeket igyekezett betartani. Zsigmondnak láthatóan sok köze volt ahhoz, hogy Szapolyai egy évvel az ünnepélyes házassági szertartást követően — 1513 februárjában — Magyarország főkapitánya lett.[21]

1513. március 5-én, délután 2 órakor megszületett Zsigmond és Borbála házasságának első gyümölcse, Hedwig.[22] Időközben a litván helyzet is normalizálódott. Az udvari krónikás szerint a litván megbékélés kivívásában komoly szerepe volt az országba érkező Borbálának, és — talán — a gyermek születésének.[23] Voltaképpen a litván közeledés előbb-utóbb bekövetkezett volna, mert keletről III. Vaszilij (1505-1533) fenyegette az országot, és a litvánok jobbnak látták a megbékélést a lengyelekkel.

     Időközben látszólag fordulat következett be a török kérdés megoldásában. A Vatikánban tárgyaló Bakócz Tamás prímás felszólította a legkeresztényibb királyt, XII. Lajost, hogy hagyjon fel itáliai terveivel, békéljen meg, és csatlakozzon a többi keresztény fejedelemhez, hogy együttesen csapást mérhessenek a szultánra. Az 1513. február 21-én meghalt II. Gyula pápa székét elfoglaló X. (Medici) Leó (1513-1521) a hetven éves Bakóczot bízta meg a hadjárat megszervezésével. Miközben a törökök végigdúlták Horvátországot és a dalmát tengerpartot, Magyarországon súlyos kudarcba fulladt a keresztes vállalkozás: kirobbant a Székely Dózsa György vezette parasztháború. Lengyelország nem tudott csapatokkal segíteni a parasztok leverésében, mert a megmozdulással egy időben kitört a litván-orosz háború. A háború hátterében Habsburg Miksa császár állt, aki szövetkezett III. Vaszilijjal Lengyelország ellen, s egyúttal a Német Lovagrendet is mozgósította Zsigmonddal szemben. A lengyel-ellenes koalícióhoz húzott az új pápa is, így az orosz háborút egyedül kellett Zsigmondnak megvívnia, s ráadásul bátyjára, II. Ulászlóra sem számíthatott.

     I. Zsigmond rádöbbent arra, hogy hibát követett el, mikor a Borbálával kötött házasságával magára haragította Miksát, és hagyta, hogy Szapolyai János politikai szerepe veszélyes magaslatokba szökjön Magyarországon. Szapolyai Jánost — miután július közepén Temesvárnál leverte a parasztháborút[24]— a nemesség megmentőjeként ünnepelte, és nem volt kérdéses, hogy II. Ulászló halálát követően vagy a már megkoronázott Lajos gyámjaként, vagy ha bátrabb, akkor saját maga uraként, de mindenképpen magyar uralkodó lesz.

     Szmolenszket ugyan elfoglalta III. Vaszilij, de Orsza alatt fényes győzelmet aratott Zsigmond az oroszokon, s lélegzetvételnyi előnyhöz jutott, melyet rögtön ki is használt. Átértékelte a magyarországi Habsburg-ellenes erőkhöz fűződő szoros kapcsolatát, elhatárolódott a nádori címre áhítozó Szapolyai Jánostól, és elhidegült fiatal feleségétől, Borbálától. 1515-ben — a Szapolyai-család tiltakozása ellenére — csúcstalálkozót szervezett a Habsburg-ház képviselőivel. Pozsonyban egyértelműen körvonalazódott a Habsburg-Jagelló megegyezés sikeres kivitelezésének lehetősége.[25] Borbála aggodalmaira, és leveleire válaszolva Zsigmond félreérthetet-lenül kinyilvánította, hogy az ügy, melyet a fejedelmek tárgyalnak, mindennél meghatározóbb, maximális fontosságú.[26] Szapolyai János részben Borbálától, részben követei útján tájékozódott a lengyel uralkodó ellentmondást nem tűrő szándékáról, és nagy lépésre készült. Miközben Zsigmond a krakkói egyház egyik főemberére — feltétlen hívére —, Andrzej Krzyckire[27] bízta Borbálát — elsősorban azért, hogy feleségén keresztül informálódhasson Szapolyai terveiről —,[28] az erdélyi vajda már a török ellen készülődött. A hadjárat sikere Szapolyai János politikai szerepvállalásának létfeltétele volt, és a csúcstalálkozó fejedelmei is igen nagy figyelemmel kísérték a háború kimenetelét. Az aggodalmakat csak növelte, hogy az erdélyi vajda hadseregét a valósnál jóval nagyobbnak, és minőségileg is kiválóbbnak tartották.

     1515. április 9-én, Pozsonyból Zsigmond levélben fordult sógorához, Jánoshoz. Zsigmond elítélte a hadjáratot, kérte Szapolyait, hogy ha a háború nem sürgős, halassza el a kivitelezését. Egyben továbbra is együttműködéséről és támogatásáról biztosította sógorát, s hivatkozott a kölcsönös bizalomra, mely korábban kapcsolatukat jellemezte.[29]

         Szapolyai Jánost nem tartotta vissza a lengyel király levelének tartalma, azonban a hadjárat megkezdése korántsem jelentett engedetlenséget Zsigmonddal szemben. Az az elmélet, mely szerint Szapolyai szabadulni akart a lengyel „gyámságtól”, és emiatt indította el hadjáratát a török ellen, nem helytálló. Szintén megkérdőjelezhető, hogy Zsigmond Szapolyai János érdektelensége miatt fordult volna a Habsburgok felé.[30] Mindenesetre a Szapolyai által vezetett hadjárat katasztrofális kudarcba fulladt, a seregből csupán néhány katona menekült meg, maga az erdélyi vajda is megsebesült, Paksy Mihály pedig meghalt. A zsarnói kudarc miatt fellélegezhetett a Habsburg diplomácia, mert ismét a tárgyalásokra fektethették a legfőbb hangsúlyt. Borbálán azonban újból nagyfokú kiszolgáltatottság érzése hatalmasodott el. Az udvari krónikás, Jodocus Decius híven tükrözte a várakozással teli napok hangulatát, majd a vereség hírét: „Ezalatt, míg ez történt Pozsonynál, bánkódó követ jelentette a pannon [II. Ulászló magyar — B. R.] királynak, hogy Szapolyai János, erdélyi vajda átlépte az ellenség határát, és a török ellen háborút kezdeményezett. A hadjárat azonban nem vezetett sikerre, az ellenség megfosztotta [Jánost — B. R.] a siker reményétől. A hír, hogy bátyja a legfelsőbb szerencsétlenség sorsára jutott, megérkezett a lengyel királynéhoz.”[31]

     Cuspinianus, Hans Dernschwan — Fugger ügynök — és Surian velencei követ úgy vélték, hogy ha Szapolyai sikert aratott volna, a magyarok visszakövetelték volna Ulászló leányának, Annának a kezét, és a dicsőség reális közelségbe hozta volna az erdélyi vajda számára a magyar trónt. Ezt a véleményt még a 18. század végén is fenntartotta Turnschwamb.[32]

     Borbála leveleinek könyörgő hangvétele sem győzte meg Zsigmondot házastársa végső kétségbeeséséről: 1515. június 30-án elutasító hangnemben sorolta fel az okokat — a porosz és az orosz nyomást —, melyek azon döntés meghozatalára késztették őt, hogy szövetkezzen a Habsburg-házzal.[33] Kérte Borbálát, hogy ne izgassa fel magát az államügyeken, legyen tekintettel arra, hogy állapotos. A lengyel király aggodalma nem volt hiábavaló, az udvari krónikás a következőket írta az örömteli eseményről: „Borbála királyné július hó második napjának éjszakáján kitartóan világra hozta a várva várt második utódot [az első Hedvig volt — B. R.]. A leányt […] ezután Anna névre keresztelték el. Az a hír, hogy nehezen viselte lelke [a szülést — B. R.].[34] Borbála a gyermekáldás miatt nem tudott foglalkozni a napi politika problémáival. 1515. július 19-én, a bécsi királytalálkozón került sor a Habsburg-Jagelló házassági szerződés megkötésére.

     Az 1515. május 20-án aláírt pozsonyi előszerződés értelmében a 9 éves Lajos királyfi Habsburg Miksa császár unokáját, a 10 éves Máriát vette feleségül, míg Ulászló másik gyermekét, Annát Habsburg Ferdinándnak szánták. Anna helyzete korántsem volt olyan konkrét, mint Lajosé, ezért a hercegnőt az 56 éves Miksa vette feleségül — unokája nevében.[35] Annát átadták a Jagellók „nevelésre és ellátásra” a Habsburgoknak. A szerződés titkos záradékában Lajos herceget Miksa fiává adoptáltatta, és névlegesen ugyan, de a birodalom helytartójává, örökösévé nevezte ki a fiút. A kettős Jagelló-Habsburg házasságra három nap múlva, 1515. július 22-én került sor a bécsi Szent István-templomban. Tisztázódott Lengyelország kritikus helyzete is. Miksa elismerte, hogy a Lovagrend a lengyel király hűbérese, és ígéretet tett az orosz viszony rendezésére. Zsigmond ugyanakkor lemondott a Magyarországgal kapcsolatos terveiről, és megállapodtak abban, hogy II. Ulászló halála után a kiskorú Lajos gyámjai a lengyel király és a német-római császár lesznek.[36]

     Az 1515. évi Habsburg-Jagelló szerződés megkötését követően napok leforgása alatt kicserélődött a politikai klientúra, Szapolyai János „…a lengyel védelemre nem számíthatván, visszavonulni, sőt az országgyűléseket gyakran kerülni kényszerült.”[37]

     Szapolyai Borbála személyéről nem rendelkezett a bécsi szerződés, de János húgának a lengyel udvarban való jelenléte egyre tarthatatlanabb volt. Borbála veszélyeztette a Habsburgok Jagellókba vetett bizalmát, és a kölcsönös feltételek megvalósítását. Borbála halála ezért nemcsak a János-párti lengyel nemességet, de az egész ország közvéleményét felkavarta,

     „Zsigmond 1515. augusztusának 19. napján megérkezett Krakkóba, Borbála királynét a legutóbbi szülésből kifolyólag nem teljesen egészségesen találta. […] Hanem Borbála, Zsigmond házastársa váratlanul elgyengült, és halottan összerogyott. A haláláról eltérő vélekedések jelentek meg. Voltak, akik szélütésre gondoltak, de támadtak olyan ötletek is, hogy az orvosban kell keresni a visszafordíthatatlan hiba okát. Mondták, hogy ez a gazember megmérgezte őt. Nekem megállapították , hogy a szülés is okozhatta végzetét, (ahogy mondják) ha nem volt szabályos a szülés, vagy azután a tisztálkodás, idővel az is halálhoz vezethet, és a [szülés utáni] napokat tölthette egészségesen. A királyné gyors, és legkíméletesebb halála az 1515. évben, október második napján történt; mindenkiből nagyobb fájdalmat váltott ki az eset, és elsiratták őt”[38]— írta az udvari krónikás. Jodocus Decius láthatóan nem kívánt állást foglalni az ügyben, diplomatikusan számolt be a különböző híresztelésekről, melyek Borbála királyné haláláról terjengtek. Borbála július 2-án szült, és augusztus 19-én — Jodocus Decius szerint —, Zsigmond megérkezésekor már rosszul volt. Ezután valószínűleg javulás történhetett Borbála állapotában, hiszen augusztus közepe és október eleje — vagyis a halál beállta — között jelentős idő telt el mindenfajta rosszullét, vagy szenvedés nélkül. Gyermekágyi zavarai ezért nem lehettek, mert a 6-8 hétig tartó regenerálódási időszakot követően sem szenvedett Borbála lázban. Ezért gondolhattak néhányan arra, hogy a királynét szélütés érte. Az udvari krónikáshoz hasonlóan Piotr Tomicki szintén arról írt, hogy Borbála betegsége enyhült, mikor hirtelen elvitte őt a roham. A przemýsl-i püspök Borbála halálának másnapjára keltezett levelét az esztergomi érseknek küldte el:

     „Tegnapi nap a legkegyelmesebb hercegnőt, és úrnőmet, Borbálát, Lengyelország királynéját, ebből az életből maga az Isten, mint kedveltjét, elszólította. Az eset azon mód nemcsak az érdemesek közt legérdemesebb királyt, de minden igaz hívét felbecsülhetetlen szomorúságba juttatta, és a szomorúságot kevés sikerrel lehetett azok kebléből kiűzni. […] Ó, jaj, bár annyira legelőkelőbb, és tiszta halála [lett volna —B. R.], mint köztudomású. Több főtisztelendő uraság jóságtól hajtva reménykedett, s az ügyet Székely János doktor úrra bízták, hogy életét szakember vezesse. Ő a maga jóindulatával kezelte, de két összeférhetetlen pap licitálva a hatalmában tartotta őt, úgyhogy az ő szüksége azok útjában állt. A legtöbbet tanult és derék  férfiaktól az ügy érdekében távol tartották, korlátozták otthonában. […] Legalázatosabb szolgája stb. Kelt Krakkóban, 1515. október 3-án.”[39]

     Ilyen körülmények között a halállal kapcsolatban nem lehet kizárni az önkezűséget sem, mely indokolná Borbála hirtelen, gyötrődéstől mentes végét, melyre sokan hitték azt, hogy szélütés érhette. Kérdéses azonban, hogy az állam- és magánügyekben állandó önmérsékletet, és nagy akaraterőt tanúsító Borbála, aki a napokban szülte meg második leányát, önkezével vetett-e volna véget életének? Jodocus Decius Borbála temetése kapcsán krónikájában magasztalta a lengyel királyné kiváló tulajdonságait, hogy a jogtalanságokat mindig tisztázta, hogy sosem kérkedett hatalmával, hogy Istenhez méltó rendben élt, de nem hajszolta a vagyont, hogy szelíd volt és jóságos, éppen ezért nem érdemelt ily szomorú halált. „Összefoglalva ez Borbála halálának története  — írta Jodocus Decius —, s reméljük, mostanáig ez Istenekhez szóló elbeszélésnek köszönhetően Borbála elfogadta Lengyelország védelmét. Kevéssel azután, hogy a végzet elragadta, udvari elöljárója, Stanisław Jarocki váratlanul [Borbálához — B. R.] hasonló betegségben meghalt, október 10-ének éjjelén, követve őt a pusztulás sorában.”[40]

     Jodocus Decius, aki Borbála halála kapcsán korábban azt feltételezte, hogy szülési bonyodalmak okozták, ellentmondásba keveredett saját magával, hiszen ha Jarocki Borbálához hasonló betegségben halt meg, az — lévén az illető személy férfi volt —semmiképpen sem lehetett gyermekágyi kór következménye. Hogy miben halt meg Borbála, arra nem lehet válaszolni. Borbála epitafiumának utolsó mondata diplomatikusan hangzott: „…A halál nem válogat, egy kaszával arat.”[41] Borbála halálával a Szapolyai vezette magyar ellenzék lengyelországi kapcsolata megszakadt.[42]