A CIKK MEGJELENÉSÉNEK HELYE, IDŐPONTJA:

SZAPOLYAI JÁNOS LENGYEL SZÖVETSÉGESEI. Szilvásvárad, 2008.

Botlik Richárd

 

I. FERDINÁND (1526-1564) KIRÁLY MAGYARORSZÁGI HADJÁRATA

Adalékok az északkelet-magyarországi hadszíntér 1527-es eseményeihez

 

         A magyar királyi haderő 1526. augusztus 29-én vereséget szenvedett a Török Birodalom hadseregétől. Az elvesztett mohácsi csata sorsfordító volt. Az ütközetet követően csaknem három év állt Magyarország rendelkezésére ahhoz, hogy a török hódítók ellen hadsereget gyűjtsön. Egyetlen vereség ugyanis még nem indokolta az egész ország összeomlását.

         Noha a fenséges Porta szándéka egyértelmű volt az 1526. évi hadjárattal kapcsolatban, a győzelmet — a szokásos panagirikus jelzők mellett — még maga Szülejmán szultán (1520-1566) is óvatosan értékelte. Bizonytalan volt, mert bár kémei jelentései alapján igen jól tájékozódott a magyar viszonyokról, számos kérdésre nem kapott választ. Nem tudta eldönteni, hogy a mohácsi síkon a magyar sereg előőrsét verte-e szét, vagy magát a fősereget. Tudatában volt annak, hogy a magyar király, II. Lajos (1516-1526) — aki, mint utóbb kiderült, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából — részt vett a mohácsi csatában, s bár nagy erőkkel kerestette, nem találta holttestét. Mikor hadserege élén Budára ért, a magyar királyok ősi székhelyén néhány lelket lelt. Túl könnyű feladatnak mutatkozott az ország szívének elfoglalása. Két évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a szultán — a tekintélyes zsákmányon felül — valami kézzelfogható eredményét tapasztalja Buda elfoglalásának, ha ugyanis nincs hódoló, hódítás sincs. Az erdélyi vajda késznek mutatkozott erre a feladatra.

         Szapolyai János, akit 1526. november 10-én a rendek magyar királlyá választottak, s másnap királlyá koronáztak Székesfehérvárott. A személyébe vetett bizalom uralkodásának kezdetétől nem volt meggyőző. A hajdan szebb napokat látott Magyar Királyság Mohács előtti korának legnagyobb földbirtokosa volt Szapolyai János. Rokoni szálak fűzték a lengyel uralkodóhoz, I. Zsigmondhoz (1506-1548), ezért reménykedett a két ország együttműködésének sikerében. A lengyelek igen hamar biztosították János királyt jóindulatukról, a francia és az angol király szóbeli támogatását pedig éppúgy élvezte, mint a pápáét. Látszólag tehát kedvező fordulat következett be János megkoronázása után. A vesztes mohácsi csatát követően a mindennapjaiban is szétesett ország központosított irányításra szorult, így János király erejét felemésztették a belpolitikai problémák. Nemcsak a törvénykezés, az igazságszolgáltatás, végrehajtás mikéntje — és a vereséget követő visszaélések, fosztogatások megállítása — okozott gondot az ország új kormányzatának, hanem János király — ellenségtől érintetlen — hadseregének fenntartása, élelmezése is. A frissen koronázott uralkodó a hadsereg szervezésére fordította a legkevesebb figyelmet, leginkább az ország még megmaradt jövedelmeinek — beleértve az egyháziakat is — behajtásán fáradozott. A megbecsülhetetlen nagyságrendű és minőségű hadsereg irányítását személyéhez hű aulikusaira bízta. Kérdéses volt azonban, hogy mennyi haladékot kaphat a török szultántól az ország rendbehozatalára. Ugyanis a Porta — II. Lajos halálát követően — János királyt szemelte ki a maga politikájának — vagyis a „Budán át Bécsbe” stratégia megvalósításának. I. János nemcsak Szülejmán szultán szándékával kapcsolatban volt bizonytalan, hanem a Habsburg-ház felől is.

          János király helyzetét ugyanis nehezítette az a tény, hogy az 1515. évi Habsburg-Jagelló szerződés értelmében Habsburg Ferdinánd ausztriai főherceg igényt tartott a magyar trónra. Miután a Bartoniek Emma által helytelenül datált Sárffy-féle jelentésből október 19-én — tehát nem december 14-én — kiderült, hogy II. Lajos magyar király a mohácsi csatát követően életét vesztette, október 23-án a cseh rendek Habsburg Ferdinándot választották meg királynak. Ferdinánd fő célja azonban a magyar királyi cím megszerzése volt, és ettől sem János király követei, sem a Szent Korona hiánya nem tántorította vissza a fiatal cseh királyt. János számára az 1526. december 16-án lezajlott pozsonyi királyválasztó országgyűlést követően — mely I. Ferdinándnak (1526-1564) szavazott bizalmat — egyértelművé vált, hogy számolnia kell a Habsburg-házi uralkodó ellenséges fellépésének lehetőségével. Ferdinánd az említett szerződés ellenére — számára — kétségbeejtő helyzetben, nagy bizonytalanságban vállalta az uralkodást. Egyrészt közjogilag — a Szent Korona hiánya miatt — egy ideig hátrányba került Szapolyai Jánossal szemben, másrészt 1526 végéig a reméltnél is kevesebb hívet sikerült szereznie magának. Jóformán csak azok követték őt hűségükkel, akik korábban II. Lajos özvegye, Habsburg Mária mellett a legveszedelmesebb időkben is kitartottak. Nem beszélve arról, hogy a személye köré csoportosuló urak tessék-lássék engedelmeskedtek királyuk óhajának, sőt, később is inkább követeléseik voltak vele szemben. A választott magyar király bizonytalanságát fokozta az a kérdés, hogy mi a szándéka Magyarországgal Szülejmán szultánnak? Mindenesetre Ferdinánd tanácsosai helyesen következtettek arra, hogy a török célpontja valójában Bécs — és a város elfoglalása után egész Európa —, s mivel a Burg és Nándorfehérvár között egy ország feküdt, annak bármi áron való megerősítése — még akkor is, ha az ország hadszíntérré válik — létkérdés volt a Habsburg diplomácia számára. Ez indokolta — az egyéb korábbi sérelmeken és személyes indulatokon túl — a János király elleni gyors harci fellépést.

         A mohácsi csatát követően Magyarországnak mintegy három éve volt arra, hogy felkészüljön az újabb török támadásra. Három — magában és egymásban egyaránt vívódó — politikus, Szülejmán, János, Fedinánd és környezetük futott versenyt az idővel. A tanulmány az 1527 júniusa és 1528 tavasza között történt hadi események a magyar történetírás számára eddig ismeretlen hátterét, mint például a János király ellen vezetett zsoldoshadsereg megleckéztetését a muhi síkon, a Tokaj előtti csatározás mikéntjét, majd János király hadszervezési nehézségeit — különös tekintettel kincstartója, Tornallyai Jakab sikkasztására —, és a lengyel-litván-tatár zsoldossereg felállítását kívánja feltárni.

 

„A gyorsaság oly szükséges a hadi állapotban, hogy talán semmi sem szükségesebb annál…”

(Zrínyi Miklós)

 

         Miután Magyarországon két királyt választottak a rendek, nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb polgárháborús övezetté válik az ország. Szapolyai János — még erdélyi vajdaként — 1526 októberében kísérletet tett arra követe, vingárti Horváth Gáspár közvetítésével, hogy — megőrizendő az ország egységét — megkérje Habsburg Ferdinánd főherceg testvérének, II. Lajos király egykori hitvesének, Máriának a kezét. A vajdát kikosarazták ugyan, de ennek ellenére is hajlandó volt kompromisszumot kötni a Habsburg-házzal. Ez a lehetőség 1526 végére már elvesztette jelentőségét. Az 1527 márciusában — I. János által összehívott — budai országgyűlésen a rendek gyűlölködő, idegenellenes hangnemben utasították el a Habsburg követeket. A vajda királlyá koronázását követően a János-párti nemességen félelem lett úrrá: ha a frissen koronázott király nem képes valamilyen úton-módon jobb belátásra bírni az osztrák főherceget, akkor esélye sem lehet arra az országnak, hogy a török érdekszférából kivezető utat megtalálja. Maga I. János király is igen rossz képet festett a jövőt illetően a lengyel követeknek: „…a német uralkodók mindig meg szokták támadni a magyar királyok halálakor ezt az országot, hogy földjét birtokba vegyék és a magyar nemzetséget kiirtsák, de ezt a kívánságukat eddig nem tudták betölteni.” (A lengyel követeknek írt levelében János király nyilván nem az Árpád-házi királyok uralkodása alatt Magyarországot ért német támadásokra célzott, hanem III. Frigyes (1440-1493) és fia, I. Miksa (1493-1519) német-római császárok beavatkozásaira.)

         A két fél közötti közvetítésre I. Zsigmond lengyel király vállalkozott. 1527 áprilisában megkezdődött az egyeztetés a lengyel udvaron keresztül. A béketárgyalás helye az egyre terebélyesedő magyar belpolitikai viszálytól mentes, morvaországi területen fekvő Olmütz városa lett. A szervezők — közelebbről Krzysztof Szydłowiecki kancellár és Andrzej Krzycki płocki püspök — maximális óvatossággal igyekeztek eljárni a két magyar király érzékeny ügyében, ennek ellenére mégis kudarccal zárult a békecsúcs. Piotr Tomicki lengyel alkancellár a konferencia kudarca után levelet írt Werbőczy Istvánnak. A János-párti kancellárt levelében figyelmeztette az olmützi tárgyalás utáni napok fegyveres készülődésére: „Ferdinánd királyt — hacsak minden ellenségeskedést be nem szüntetnek — semmi sem fogja visszatartani a háborútól, ahogy annak idején Erasmustól, a legkegyelmesebb király uramhoz [ti. I. Zsigmond lengyel királyhoz — B. R.] írt leveleiből azt megtudhattuk.”

         Valóban, Habsburg Ferdinánd cseh király — és választott magyar király — úgy döntött, hogy nincs több oka a késlekedésre: a sikertelenül zárult olmützi csúcs után parancsot adott Kasimir von Brandenburg őrgrófnak, hogy zsoldosokból szervezzen hadsereget, és detasálja azt Magyarországra. Júliusban, mikor ezen elhatározás megszületett, immár hat különböző érdekeket képviselő hadseregtest állomásozott — és olykor harcolt is — Magyarországon.

         Az első, Murád vajda általában 4000 főre becsült török serege, mely 1527 februárjától komoly akciókkal tartotta rettegésben Horvátországot és Dalmáciát.

         A második hadsereg Frangepán Kristóf horvát-szlavón-dalmát báné, aki János-párti főúrként igyekezett 2000 főnyi hadseregével fenntartani a rendet ura számára a déli véghelyeken. A harmadik hadsereggel, melynek létszáma 3000 fős volt, Črni Jovan megverése után Czibak Imre váradi püspök vesztegelt a Maros vidékén. Črni Jovan vezetésével a negyedik hadsereg, melynek állománya jelentősen megcsappant, a Bácskában keresett menedéket János király csapatai elől, majd július végén — miután a félistenként tisztelt vezérük elesett — teljesen feloszlott. Az ötödik hadsereg — melynek létszáma körülbelül 2000 fős volt, János király vezetésével előbb Esztergomban töltötte a telet, majd Budán állomásozott. Habsburg Ferdinánd cseh király és választott magyar király hadseregének előőrse pedig 1527. július 8-án — Dévénynél — lépett magyar területre, ezzel hatra növekedett a csapattestek száma.

         Ferdinánd király 3000 fős német-osztrák-cseh-magyar nemzetiségű hadserege Pozsonynál letáborozott, s bevárta a további csapatok érkezését. A sereget Kasimir von Brandenburg őrgróf vezette, segítői a hadjárat kezdetekor Hans Katzianer, Niklas Graf zu Salm, Wilhelm von Roggendorf, magyar részről pedig Ferdinánd feltétlen híve, ecsedi Báthory István nádor, valamint Nádasdy Tamás budai várnagy voltak. Annak ellenére, hogy II. Lajos király segélykérő levelét követően a német birodalmi gyűlésen 1526 augusztusában Magyarországnak megszavazott hadi segély (Romzug vagy Türkenhilfe) összege Ferdinánd rendelkezésére állt, a hadsereg a magyar polgárháborúval párhuzamosan zajló itáliai háború miatt lassan szerveződött.

         Miközben a sereg derékhada napról-napra gyarapodott a pozsonyi táborban, a fővezér Nagyszombat ostromát Katzianerre bízta. 500 fős lovassággal és mintegy 2000 fős gyalogsággal igyekezett az erősséghez, melyet jelentéktelen számú Szapolyai-hű katona védett. Komolyabb összecsapásra nem került sor, mert Katzianer érkezése előtt egy nappal János király katonái elhagyták a várat. A város és vár elfoglalását követően Katzianer hajón átkelt a Duna jobb oldalára, és egyesült a Mark Sittich és Eck von Reisenach által vezényelt landsknecht alakulattal. A másik — mintegy 400 főnyi — lovassági előhad Báthory István és Nádasdy Tamás vezénylete alatt Óvárra, a Pozsony utáni második gyülekezőhelyre igyekezett. Nádasdy 300 fős különítményével itt kapott parancsot Győr bevételére. Győr azonnal megadta magát. A — még mindig nem teljes, de tekintélyes létszámú (körülbelül 8000 fős) — főerő egyesült Óvárnál, és az elfoglalt győri vár védelmére 150 főnyi gyalogságot hagyott hátra. Az éj leszállta előtt a Rába-folyón hidat vertek a technikusok, melyen másnap átkelt a sereg. 1527. augusztus elején — Szentmárton elfoglalása után — a főerő tábort ütött a kiemelt fontosságú erőd, Komárom előtt. A pannonhalmi apátságba is királyi őrséget helyeztek, bár nem volt kiemelt stratégiai pont. Arra azonban elegendő erő maradt, hogy Niklas Graf zu Salm — visszaélve hatalmával — folyamatosan zsarolja az apátokat. Fél évezred elteltével a Szenthegyen egy időre elsorvasztotta a bencés hitéletet.

         Ferdinánd király Komárom előtt elterülő táborába megérkezett a nehézlovasság. 1527. augusztus 9-én a cseh király és választott magyar király szemlét tartott az immár 8 ezer gyalogosból és 3 ezer lovasból (összesen 11 ezer főből) álló hadseregen. A szemlét követően parancsot adott 3000 gyalogosnak és 200 könnyű fegyverzetű lovasnak, hogy keljen át a folyó bal oldalára. A csapat négy darab falkont[1] vitt magával, hogy a Duna közepén, szigetre épített várat a folyó túlpartjáról is lehessen ágyúzni. A védők erejét és figyelmét úgy tűnik hatékonyan elterelte a hadmozdulat, mert megpillantva Ferdinánd katonáit, egy csapat áthúzódott a mezővárosba, hogy onnan tudja védeni a sziget északi felét. A tüzérek viszont nem tétlenkedtek, a területet elárasztották gyújtóbombákkal, minek következtében a védők nagy része a mezővárosban égett. Éjjel a hadsereg főparancsnoka, Kasimir von Brandenburg a folyón ismét áthajóztatott egy csapat gyalogságot. A koncentrált támadás miatt hajnalra Komárom megnyitotta kapuit. Olasz mesterek rögtön nekiláttak az előző nap szétlőtt sánc megerősítésének. A Duna bal partjára átdobott katonaság a helyén maradt, míg Ernst Branstein és Hans Graf zu Hardegg 100 főnyi német gyalogság élén, Nádasdy 300 fős könnyűlovassági támogatása mellett a tatai várhoz menetelt. Augusztus 10-én Tata is megadta magát, miután a két János-párti tisztet megölte a várőrség. Ekkor érkezett Ferdinánd király táborába a korábbi — és egy rövidebb intermezzo után későbbi — János-párti főúr, Török Bálint. A temesi ispán Paksy Gáspár nógrádi ispánnal és 400 főnyi harcedzett csapatával — ígéretéhez híven — Ferdinánd király felszólítására csatlakozott a Szapolyai-ellenes erőkhöz. Török Bálint majdnem egy hónapos késését Czibak Imre 3000 fős hadseregének közeliségével magyarázta újdonsült urának. A váradi püspök — János király hívására — augusztus elején abban a hiszemben távozott a Maros vidékéről Jászárokszállásra, hogy Török Bálint a Ferdinándhoz pártolt Črni Jován lefejezését követően helyben marad Szeged környékén, és elzárja az Erdélybe vezető egyik utat a cseh király és választott magyar király csapatai elől.

         Tata elfoglalása után a 13 000 főre gyarapodott Ferdinánd-párti hadak augusztus 11-én Esztergomhoz érkeztek. Várday Pál esztergomi érsek annak ellenére, hogy állítólag tekintélyes summát (16 000 forintot) kapott János királytól a vár védelmére, nem is gondolt arra, hogy Ferdinándot megállítsa Esztergom váránál. (Várday később I. Ferdinánd királynak is hűséget esküdött, így megtarthatta érseki címét. I. Ferdinánd a koronázás másnapján (november 4-én) megerősítette Várday érseki kinevezését.) Így rövid, két napig tartó közjáték után a nehéz ostromra felkészített sereg diadalmasan elfoglalta a várat, és Wolfgang Oeder parancsnoksága alatt 300 főnyi helyőrséget hagyott hátra. A hadjárat következő célpontja értelemszerűen Visegrádon keresztül Buda elfoglalása volt.

         I. János király úgy vélte, hogy 2000 fős hadserege akkor sem alkalmas a budai vár védelmére, ha Czibak Imre váradi püspök már elindult északnyugatra 3000 fős győztes seregével. Tudomására jutott ugyanis, hogy Révay István és Ferenc vezetésével Ferdinánd-párti rác naszádosok állomásoznak a Dunán Kevi (Ráckeve) közelében, az északi vízi útvonalon pedig az ellenség utánpótlását kísérő naszádok közelednek. Márpedig ha ily módon az ellenség sikeres ostromzárat alakítana ki Buda körül, az utánpótlás esélye a minimálisra szűkülne. Ezért augusztus 12-én — helyesen mérlegelve a harci helyzetet, tehát korántsem pánikszerűen — János király fájó szívvel úgy döntött, hogy felhagy Buda védelmével, és biztonságosabb helyet keres Kelet-Magyarországon a Ferdinánd-párti hadsereg megfékezésére. Nem fűzött hiú reményeket a budai polgárok hősies ellenállásához, ezért a vár kulcsait Szabó János bíróra bízta, hogy azokat békével nyújthassa át Ferdinándnak. János király Budáról áthajózott a pesti oldalra, és a Rákos mezején tábort ütött. Másnap kíséretével Kerepesre ment, aztán a hadi népét összegyűjtve augusztus 17-én sietősen távozott Hatvan felé. Augusztus 20-ig Hatvanban táborozott, majd tovább menetelt Jászárokszállásra.

         Eközben Ferdinánd cseh király és választott magyar király serege elindult Esztergomból, de a rossz állapotban levő királyi út miatt nagy késedelmet szenvedtek. A Dunakanyar felől csak egy szűk átjárón lehetett Visegrádot megközelíteni, de az út a folyamatos használattól — és talán egy kisebb esőtől — annyira dágványos lett, hogy a társzekerek elakadtak benne. A királyi sátrat sem lehetett kifeszíteni a sárba, ezért Ferdinánd király a lovassági parancsnokánál, a spanyol Pedro Cordobánál éjszakázott. Másnap reggel a sereg meglátta a gyönyörű fekvésű visegrádi várat. Nádasdy Tamás — a főerőt megelőzve —200 lovassal már előző nap elfoglalta az alsó-vár tornyai előtt a Dunából mesterségesen elvezetett vízakadály mindkét oldalát. A visegrádi vár kardcsapás nélkül megadta magát, és a fősereg augusztus 14-én már Szentendrén táborozott. Időközben — talán a Nagyszombatról elmenekült — János-párti Bekény Benedek „gyülevész fegyvereseivel” ismét feltűnt a Felvidéken, ezért Galgóc mezőváros néhány gyalogost és nagy számú lovast szerelt fel, és gyorsan szétkergette a kisebb csapatot. Néhány nap várakozás és felderítés után 1527. augusztus 20-án, semmilyen ellenséges erőtől nem zavartatva Ferdinánd király 2500 — saját maga által kiválogatott — kiválóan felfegyverzett katonája menetoszlopának közepén haladva a Bécsi-kapunál bevonult Budára. Mialatt a főerő elfoglalta Budát, Hans Katzianer őrséget hagyott Pozsonyban, és a város környékéről, falusi népekből szervezett kicsiny paraszthaddal rátámadt Nyitrára. A meglepett város kisebb ostrom után megadta magát. Ezután a morvaországi határon fekvő települések zöme kapitulált. Katzianer azonban átkelt a Vágon, és hadseregével felprédálta a területet.

         1527. augusztus 23-án Ferdinánd tárgyalásra invitáló levelet küldött János királynak, melyre nem érkezett válasz. Buda elfoglalása után tíz napot várakozott a Ferdinánd-párti hadsereg, s miután a legcsekélyebb hír sem érkezett János király hadmozgásáról, csak annyi, hogy minden utat ellenőrzése alatt tart Kelet-Magyarországon, Ferdinánd király döntésre szánta el magát. Bár eredetileg lehetséges, hogy „csupán” Buda elfoglalása, és János király elfogása volt a hadjárat célja, stratégiai tárgyalásokat követően Ferdinánd király vezérkara úgy döntött, hogy a hadsereg nagyobb és válogatottabb egységeivel üldözőbe veszik a menekülő János király csapatait. A remélt könnyű győzelem ellenére komoly előkészületeket tettek az üldözők: számolva azzal a lehetőséggel, hogy a János-párti csapatok a Tiszán átkelve keresnek menedéket, szekereikre a hídveréshez szükséges felszerelést is felmálházták.

 

 

„A sötétség kinek bátorságot, kinek félelmet ad.”

(Zrínyi Miklós)

 

         1527. augusztus 23-án I. János király jászárokszállási táborába megérkezett Czibak Imre váradi püspök hadserege. Az 5000 főre duzzadt sereg a védhetetlen, nyílt terep helyett a Hejő és Sajó folyó mellett keresett menedéket, és egy hónapon keresztül az ónodi vár és a sajóládi pálos szerzetesek kolostora közt táborozott. A János által még Budáról meghirdetett nemesi felkelés szinte eredménytelen maradt, a király ezért már csak Erdélyből számíthatott jelentősebb katonai erőre.

         Miután egy hónap alatt Ferdinánd cseh király és választott magyar király hadserege valóságos villámháborúban elfoglalta a Dunántúlt, a zsoldossereg nagyobbik része János király felkutatására indult. Azonban az utóvédharcok hátráltatták a Szapolyai ellen tervezett akciót, mert augusztus végén Nyugat-Magyarországot — a polgárháborús helyzetet kihasználva — kisebb paraszthad pusztította. A főparancsnok hirtelenjében összevont egy-egy szakaszt az osztrák és stájer lovasságból, adott melléjük félezer gyalogost, és egyesítette azt ezer alsó-ausztriai felfegyverzett paraszttal. Ez a sereg könnyedén elbánt a gyülevész paraszthaddal, majd kikényszerítette Szombathely mezőváros és vár megadását.

Közben a Pozsonyból leúsztatott faanyagból Ferdinánd király Budánál hajóhidat veretett a Dunán, Niklas Graf zu Salm — a János király üldözésével megbízott félkarú, 68 éves hadvezér — pedig azon fáradozott, hogy hadseregét felállítsa. Szeptember elején 3000 válogatott landsknechttel, mintegy ezer német nehézlovassal és 1300 könnyűlovassal átkelt a pesti oldalra. A hídveréshez szükséges felszerelésen túl 19 ostromágyút, és egy hétre elegendő élelmet is felmálháztatott Salm. Buda várában Nádasdy Tamás parancsnoksága alatt mindössze 2000 fős őrség maradt Ferdinánd király mellett. (A folyókon való átkeléshez használt hajók — melyek nagy szolgálatot tettek Ferdinánd király csapatainak szállításában — Ursinus Velius leírása szerint általában 40 láb (kb. 10-13 méter) hosszúak voltak, és formára sajkákhoz hasonlítottak. Egy-egy ilyen hajóban három fős — korábban tengeren szolgált — kezelőszemélyzet foglalt helyet. Ketten kis méretű evezőlapátokkal „hihetetlen gyorsasággal” eveztek, a harmadik pedig a nem éppen könnyű súlyú hajót kormányozta.)

         Salm serege a sok felszerelés miatt nehézkesen mozgott. „Hét nappal azután, hogy a hadsereg Pestről elindult, körülbelül 60 könnyű fegyverzetű lovas, akik kémkedés okán az ellenség várából [ti. Tokajból, ahová János király serege visszahúzódott — B. R.] megérkeztek azon helyre, meglátván a szekereket, melyekben a mieink élelmüket szállították, nekitámadtak, és hirtelen elpusztították azokat. Ezért a következő napon 400 német nehézlovast és 300 könnyűlovast küldtek a [szekerek] védelmére”— tudósított az akcióról Ursinus Velius történetíró. János király utóvédje igyekezett efféle módszerekkel váratlanul rajtaütni Salm utánpótlásán. Az ellenség vonulását zaklató akciók sikerrel jártak, mert Eger városához már egy kifáradt, igen éhes sereg érkezett. Az igazi meglepetés itt várta a zsoldosokat: a várost teljesen kiürítették János király hívei. A polgárok és a papok még Salm érkezte előtt elmenekültek, a lábas jószágot elhajtották, a gabonát is magukkal vitték. Eger városát és várát 1527. szeptember 20-án ellenállás híján ugyan elfoglalta a sereg, a főparancsnok mégis nyomdafestéket nem tűrő szavakkal bosszankodott az élelemhiány miatt, és szabadrablást rendelt el a környéken Hardegg csapatainak. Szeptember 21-én a budai várban meghalt Kasimir von Brandenburg, a Ferdinánd-párti erők főparancsnoka.

         Salm nem időzött sokat az elhagyatott Egerben, az élelemhiány miatt Miskolc felé vonult tovább serege élén. Ezen a ponton át kell adni a szót az 1527-es hegyaljai csatasorozat egyik leghitelesebb tudósítójának, Piotr Tomickinak. A történetet azon lengyel alakulat tagjainak beszámolója alapján jegyezte le, akik — mintegy 700 fővel — részt vettek a Ferdinánd-párti csapatokkal vívott ütközetekben. Az alkancellár Łukasz Górka poznani várnagynak és a lengyel hadsereg parancsnokának a következőket írta: „A magyar ügyekről ezek az újdonságok: legkegyelmesebb Ferdinánd király sok magyarországi várat, erősséget és Budát is elfoglalta, némely területeket a legkegyelmesebb János, magyar királlyal szemben, aki hadi táborát először Muhi mezőváros mellett állította fel. És mikor azt a területet Ferdinánd csapatai megközelítették, s azon legkegyelmesebb János király úr állásától nem messze tábort vertek, János könnyű fegyverzetű katonái éjnek idején betörést hajtottak végre, több német ellenséget legyilkoltak, és sokakat elfogtak, és ugyanahhoz a legkegyelmesebb királyukhoz, Jánoshoz hurcoltak. Még az utánpótlást, amit Ferdinánd király övéinek küldött, azt is elragadták. Ezután nem sok nap múlva a magyarok ismét hátrálni kezdtek az ellenség táborától, akik csakhamar már egy mérföldön [ti. kb. 8 kilométeren — B. R.] belülre kerültek a legkegyelmesebb király úr táborától.” A jelentés első felében olvasható szövegrészlet alapján megállapítható, hogy Salm és János király serege elsőként nem Tarcal mellet ütközött meg egymással, hanem már a Muhi előtt elterülő síkon. Szeptember 21-én érte el Ferdinánd fővezére a János-pártiak táborát, amely a Hejő-patak mögött lehetett. János király könnyűlovasságának vezetői, Bakics Pál és Bodó Ferenc a hadsereg nagy részét átvezették a Sajón, és tábort ütöttek a folyó túloldalán. Bodó azonban az est leszállta után néhány emberével visszalovagolt Niklas Graf zu Salm seregéhez, és a gyengén őrzött tábort lerohanta. Ebben a csatában számos németet levágtak, néhányat pedig foglyul ejtettek. Ennél a haditettnél érzékenyebben érintette az ellenséget a társzekerek kifosztása, mert ezekben voltak a sereg élelmei. Salm hadseregét az éhínség réme fenyegette, mert Budáról utánpótlásra — János király könnyűlovas, portyázó utóvédje miatt — nem számíthatott, a hadtápvonal őrzése pedig túl nagy erőket vont volna el a főseregtől. Úgy döntött, hogy tartja magát a hadjárat terveihez, vagyis gyorsan megtámadja János király seregét, és menet közben élelmet szerez. Ezzel igen nagy kockázatot vállalt, mert csupán serege minőségi fölényében reménykedhetett. János király hadserege mennyiségileg ugyanis egyezett a támadó Ferdinánd-párti csapat létszámával, sőt Szapolyai Erdélyből egy újabb 3000 fős kontingens érkezésére számított.

         Salm szeptember 26-án Tarcal mellett vert tábort, seregét Tokaj várától csupán a Kopasz-hegy választotta el. Éjszaka ismét váratlan harci esemény történt, melyről Tomicki így tudósított: „János király az övéivel Tokajhoz — mely a Tisza-folyóban fekszik — ment, s éjnek idején ismét betört [az ellenség táborába — B. R.], rendkívül nagy mészárlást végrehajtva. Még Ferdinánd király kapitányát is — egyet a kiválóbbakból — megölték a sátrában. Hadi tettektől így kiszolgáltatván ezen vidéken, hol az ellenségnek semmi tapasztalata nem lehetett, Ferdinánd király híveit végül nemcsak megijesztették, meglepték és levagdosták, hanem meg is szalasztották, úgyhogy a győzelmes összecsapásban a német ellenség már bizonyára a futásban (menekülésben) gondolkodott. Hanem a magyar lovasok, kiket huszároknak hívnak,[2] nem tudni milyen tanácsból, vagy milyen véletlen s váratlan okból várukba, János királyukhoz kezdtek visszahúzódni.” Valóban érthetetlennek tűnik a beszámoló alapján, hogy vajon miért nem tudta kihasználni János király könnyűlovassága a látványos éjszakai győzelmet? Más forrásból erre a homályos részletre is lehet magyarázatot találni. Aznap éjjel Salm landsknechtjei szerencsésen átkeltek egy patakon. A csapat bal szárnyát északi irányból ártéri terület védte. Az akció azonban így is veszélyes volt, mert a tokaji várból észrevették a hadmozdulatot, és Bodó Ferenc vezetésével mintegy 2000 huszár igyekezett a gyalogság ellen. Salm észlelte a huszárok kitörését, és amilyen gyorsan csak lehetett, könnyűlovasokat küldött előre, hogy a sebezhető gyalogságról eltereljék a figyelmet. A diverzió sikeres volt, mert Bodó összecsapott Salm lovasságával, és a nyílt mezőn megfutamította azt. Ezután Bodó kevesedmagával lemészárolta az ellenséges tábor őreit, erős szekercecsapásokkal és lövésekkel átvágott a szálláshelyen, és megpróbált visszatérni a tokaji várba. Csakhogy amíg a huszárok a tábor kifosztásával foglalkoztak, a gyalogságot hadrendbe állította Salm, és a veterán zászlóalj össztüzében elvérzett Bodó lovasságának egy része. A tarcali csata egyik hadseregnek sem kedvezett. János király sok huszárt vesztett, ugyanakkor Salm sem büszkélkedhetett nagy sikerrel.

         A döntő csatára másnap, 1527. szeptember 27-én került sor. János király haditanácsa túlbecsülte a tarcali előcsatározás eredményét, és csatát kezdeményezett Salm seregével szemben. Könnyelmű lépés volt ez, hiszen az újabb erdélyi kontingens már közel járt Tokajhoz, és a várat napokig védeni lehetett volna az ostromlókkal szemben. Más körülmény is hátráltatta a két sereg egyesülését: a Tarcalnál „kettészakadt német csapatok — írta Piotr Tomicki — a visszavonulásban vagy inkább menekülésben visszanyerték önbizalmukat, s erejükkel János király várához siettek. Őfelsége nem becsülve az ellenség hadi eszközökben bővelkedő, jól felszerelt seregét, csapatával elhamarkodva csatát kezdeményezett, ahelyett, hogy egyesítette volna haderejét azokkal, akik egyrészt Erdélyből, másrészt a hegyeken túlról és máshonnan várakoztak biztonságos helyen. János király a folyón — azon egyszerű kényszer miatt, ha váratlanul rátörnének — hidat veretett, hogy a hadsereget azon átvezethesse. A híd építése azonban félbeszakadt egy német hadifogoly alattomossága miatt, akit a híd fenntartása céljából a hajókban [ti. hajóhíd — B. R.] levő víz kimerítésére alkalmaztak, s aki egyet a hajókból titkon megfúrt. Az így megbontott hídon János király hadseregrésze nem kelt át a folyón. A legerősebb parasztok, akik azon hely környékén laktak, parancsra hadi szerszámokat és fegyvereket ragadtak, a folyón átkelni és másokat követni azonban ők sem tudtak.” Mivel minden dolgos kézre szükség volt a tiszai hajóhíd építésénél, ezért — vesztére — János király a Muhinál elfogott német katonákat is munkára kényszerítette. Szerémi György szerint Czibak Imre váradi püspök parancsára süllyesztették el a hajóhidat, hogy János királyt fogolyként átadhassák Ferdinánd király katonáinak, de ezt a tettet nem lehet megerősíteni. Czibak mindvégig hű volt Szapolyaihoz. Megint más vélemények szerint Török Bálint kémei fúrták meg a hajókat, tehát a művelet tudatos, előre megtervezett tevékenység volt. A hajókat megfúró németet János király a Tiszába dobatta, de a két seregtest egyesítésének meghiúsulásán ez már semmit sem változtatott.

         A Bodrog jobb partján időközben János király seregének főparancsnoka, Bodó Ferenc értő módon felállította körülbelül 4000 fős hadseregét. Ő maga a kevés számú magyar nehézlovassággal és tekintélyesebb huszár alakulattal a derékhadban foglalt helyet. A sereg jobb szárnyát — egy félreesőbb helyen — erdélyi könnyűlovasságával Bakics Pál vezette. A bal szárnyon Kismarjay Lukács irányítása alatt lengyel és székely gyalogság várta az összecsapást. Kisebb űrméretű ágyúkat, arkebúzokat is kihoztak a tokaji várból.

Salm az ellenségtől mintegy kétezer lépésre szintén hadrendbe állította a seregét. Középen Török Bálint és Pekry Lajos vezénylete alatt huszárok, és a német nehézlovasság egy része kaptak helyet. A jobb szélen Leonhard Freiherr von Vels német nehézlovassága, és Katzianer gyalogsága foglalt helyet. A gyalogság másik része Salm irányításával tartalékként az utóvédet képezte. A bal oldalon stájer könnyűlovasság zárta a szélet.

         „Miután pedig vezérek buzdítására a katonák égtek a harci vágytól, mindkét oldalról kisebb ágyúkat sütöttek el, amelyek tyúktojás nagyságú golyóbisokat okádtak, anélkül, hogy valamilyen nagyobb kárt okoztak volna. Ezután a lovas csapatok vágtattak előre, és bámulatosan rohantak a csatába, az első összecsapásban mindkét részen az ellenkező szárnyakon a lovas csapatokat megfutamították. A stájer lovasok az erdélyiek rohamát [akiket Bakics Pál vezetett — B. R.] nem tudták feltartani, a másik oldalon viszont a noricumi [értsd: osztrák — B. R.] nehézlovas csapat a bal szárnyon szétverte János tapasztalatlan és gyülevész csapatait. Ugyanabban a pillanatban a két csatasor közepén a magyarok egyforma lelkesedéssel és hozzáértéssel kezdték el a viadalt, és kölcsönösen olyan erősen támadták egymást, hogy az a hír járta, soha addig ütközet ádázabbul és kitartóbban nem folyt. De a nehézfegyverzetűek, miután a bal oldali szárny megfutamodott, igen bátor rohammal az ellenség bal oldalára támadtak, és Bodónak egész csatarendjét, jóllehet nagyszerűen ellenállt és igen bátran harcolt, helyéről elűzték, és teljesen összezavarták…”

János király lovassága futásnak eredt. Csakhogy a tiszai hídon átkelni már nem lehetett. A sebesült Bodó Ferenc számos társával a Tiszába vetette magát, sokakat elnyelt a hullámsír. Bakics Pál erdélyi lovasaival déli irányban át tudta vágni magát az egyre szoruló gyűrűn, néhányan pedig Bodrogkeresztúr felé kerestek menedéket. Egyedül a lengyel zolnier tudott alakzatban maradni Salm támadó lovassága ellenében. A Bodrogon épített hidat védve azonban felmorzsolódtak a pihent landsknechtekkel szemben. A tokaji csatában mindkét fél jelentős veszteségeket könyvelhetett el, mégis inkább János király csapatai húzták a rövidebbet. Az ütközetben Hans Strobl hadnagy jól célzott lövésétől holtan terült el Kismarjay Lukács, ezenkívül két lengyel tisztet is elfogtak Salm emberei. János király veszteségeit összesen kétezerre becsülték a Ferdinánd-párti történetírók, amely valós számadat lehet, mert önmagában a lengyel csapat körülbelül 650 fős — csaknem teljes — veszteséget könyvelhetett el. Tomicki kancellár ugyanakkor úgy értesült a csatából megmenekült lengyelektől, hogy János király kimentette lovasságának nagy részét és néhány hadi felszerelését. Ferdinánd főparancsnokának veszteségei nem ismertek, de a Muhinál és Tarcalnál lezajlott előcsatározásokat is beleszámítva szintén kétezernyi lehetett, mivel a hadjáratból, melyre 5000 ember indult, csak valamivel több mint 3000 fő tért vissza Budára.[3] János király összeszedte maradék hadseregét, Rakamazon tábort veretett, majd Várad felé menekült Salm csapatai elől. A tokaji várban maradt — talán Lasztóczy Boldizsár várnagy vezetése alatt szolgáló — néhány védő megpróbált farkasszemet nézni a jól felszerelt Ferdinánd-párti hadsereggel szemben. Kölcsönös tűzpárbaj alakult ki a védők és a már kapuban állomásozó támadók között. A főparancsnok haditanácsába hívta Eck von Reisenachot, hogy megbeszélje az ostrom további részleteit, „ezalatt az idő alatt a lőpor a gólyok miatt, amiket a mieink [a várba — B. R.] befelé lődöztek, meggyulladt, és azt a tornyot, amely távolabb esett a többitől, iszonytató robajjal gyökerestül kitépte a földből. A megmaradt épületek a tűz martalékává lettek. A lángok mintha az égboltot érintették volna, oly alaposan kigyulladtak [az épületek — B. R.]. Akik a várban voltak, vagy négyszázan, azok közül egyeseket a torony, más hitszegőket a földre zuhanó gerendák temettek be.” Niklas Graf zu Salm Eger után Tokaj várát is birtokba vette.

         Eközben Horvátországban a János-párti Frangepán Kristóf bán támadást intézett néhány olyan erősséggel szemben, melyek Ferdinánd király hűségén álltak. Tekintélyesnek nem mondható, mégis jelentős számú hadserege élén a Dráva-folyó mentén vonult északnyugat felé. „Most egyfolytában az a hír járja — írta Tomicki kancellár —, hogy Frangepán Kristóf ispán csatákat vív Horvátországban Ferdinánd király híveivel, és hadseregét Budára mintegy odavinné, és Budát elfoglalná, s Ferdinánd királyt onnan gyorsan kiűzné. Hogy e hír igaz-e vagy nem, valóban megerősíteni nem tudom, itt most keresztül-kasul ezeket terjesztették, s pontosan írásba akartam foglalni nagyságodnak.” Ha igaz volt e hír, érdekes — és nem feltétlenül kivitelezhetetlen — elgondolás volt Frangepán részéről, hiszen Ferdinánd királyra feleségével, Jagelló Annával és testvérével, Habsburg Máriával együtt csupán 2000 fős őrség vigyázott. A sors azonban a tapasztalt hadvezérnek mást rendelt: „Frangepán Kristóf ispán, ezen ország főkapitánya, aki 20 ezer fős hadseregét Szlavóniában először a törökök ellen gyűjtötte, mindazt feloszlatta. De mivel szolgálni akart az urának [ti. János királynak — B. R.] Ferdinánd ellen, meglátván egy bizonyos Varasd várat és várost a német határon, hozzáfogott volna annak megostromlásához, mikor egy ónnal bevont golyóbistól elterült, és a királynak és mindannyiunknak nagy bánatára meghalt. Őfelsége pedig Erdélybe ment, hogy egynémelyeket harcra összetereljen, s másokat — kiket Ferdinánd feltüzelt a szászok által — lecsillapítson…”

Frangepán Kristóf bán a tokaji csatát követő napon, 1527. szeptember 28-án meghalt. Szlavóniában felbomlott János király támogatói köre, a Frangepánt kísérő Bánffy János verőcei ispán (és később nádor), Erdődy Simon egri- és zágrábi püspök és Tahy János főkapitány néhány fős csapattal a biztonságosabb Tiszántúlra menekült. Bakics Pál ugyanakkor 200 fős huszáralakulatával Ferdinánd király előtt letette a hűségesküt.

         Ferdinánd cseh király és választott magyar király 1527. október 3-án, Budáról írott oklevelében tudatta az örökös tartományok lakóival, hogy elsöprő győzelmet aratott „a vajda” serege felett. „Úgy hiszem — írta Ferdinánd október 24-én Margit főhercegnőnek — e vereség meggyógyította őket [ti. a János-párti nemeseket — B. R.], más gyógyszer alkalmazására alig lesz szükség.”Ferdinánd országgyűlést hirdetett, melyre nagy számban érkeztek a rendek az ország minden részéről. A főurak és főpapok úgy határoztak, hogy Ferdinándot megkoronázzák. 1527. november 3-án Székesfehérvárott sor került az aktusra, immáron tehát két koronázott királya volt az országnak. Ezután „a király a királynéval [ti. Jagelló Annával — B. R.] Tatára húzódott vissza. Erről a helyről Mária királyné [II. Lajos király özvegye, Ferdinánd király testvére — B. R.] Óvárra ment, a király feleségével, Annával Esztergomban maradt, s csak kevesek tértek vissza Budára.” Eredetileg a koronázást követően I. Ferdinánd király is a székvárosba kívánt utazni, de a királyi párt elrettentette a hír, hogy a várban felütötte a fejét valamilyen járvány. Először vérhasra gyanakodtak, de nem zárható ki, hogy pestisjárvány bontakozott ki. Akik érintkeztek a várőrség tagjaival, azok meghaltak. Ezért a Tokajból visszatért 3 ezer fős sereg sem Budán, hanem a Visegráddal szemben fekvő (Nagy)maros mezővárosban telelt át. Magát a tokaji várat három másik erősséggel — Tállyával, Boldogkővel és Regéccel — együtt a koronázás előtt egy nappal Ferdinánd király — tal

Oldal: A tokaji vereség (1527)
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat