Ali Ádám: Szapolyai János udvari regöse -

Szerémi György élete és munkássága

(ELTE-BTK, Kézirat, 2013 decembere)

 

 

 

Bevezető

 

Szerémi György különös színfolt a magyar történetírásban. Bár nem nevezhető különösen bölcsnek, és műveltségével sem tűnik ki társai közül, pont ezen sajátosságok okán műve, a Levél Magyarország romlásáról, olyan információkat őrizett meg számunkra, melyeket egyik más kortársa sem; a pletykákat, a közgondolkodást és a közhangulatot. Ugyanakkor eseménytörténeti szempontból visszaemlékezései meglehetősen megbízhatatlanok. Ezért a jelen dolgozatban főleg a szóbeszédekre és a közhangulatra kívánok koncentrálni, mivel Szerintem ez jelentősebb mértékben hozzájárul a korszak megértéséhez, mintha a Szerző nyilvánvaló eldátumozásaival, vagy kusza eseménytörténetével foglalkoznék, hisz erre a célra más, pontosabb források is rendelkezésre állnak. Mivel Szerémi György művében nagy számban találhatóak véleményalkotások és szubjektív kijelentések, a mű helyes értelmezéséhez, és egyáltalán megértéséhez fontos a Szerző életének, személyiségének és a mű tulajdonságainak általános ismerete, dolgozatom első felében ezekkel a kérdésekkel is részletesen szeretnék foglalkozni.

(Főúri eskü szövege Szerémi Emlékiratából: "Isten enghem hugh seghel[j]en, bo[l]dogh a[s]zzon[y], uristennenek mind sok [s]zenthy, ez o[l]tari [s]zentsegh, ez [s]zentkere[s]zt, e [s]zent evangelium es e [s]zenth Janusnak [s]zent erecl[y]ei, hogh Janus hercheghed te[s]ziek mag[y]ari keralya")

 

Szerémi György élete

az általam vizsgált időszak előtt

 

A Szerém vármegyei Kamánczon született az 1490-es évek környékén[1], katolikus, magyar családban[2]. Kamáncz a korban jelentősebb településnek számított, híres borvidék volt, erősen rétegzett társadalommal, fénykorában vagy százötven kőházzal, sok pappal és fejlett iskolarendszerrel. A korszakban már igen jelentős szerb kisebbség él a délvidéken, Szerémi remekül beszél szerbül, és jó szerb kapcsolatai vannak. Nyelvtudása később még hasznosnak bizonyul, hisz jelentős tolmácstevékenységet folytat az udvarban, és sok törökkel is szót ért, mint hogy azok is beszéltek szerbül valamicskét.[3]

 

Györgyünk azonban eredetileg nem Szerémi volt, művében mindenki György atyának szólítja, és bár művét Szerémi Györgyként, azaz Georgius Sirmiensi-ként írja alá, ez csak származására vonatkozik, eredeti neve pedig Kamánczi György volt, szülőhelye után.[4]  Ezen a ponton felvetőik a kérdés, hogy azonos-e azzal a Komanczi Gergellyel, aki szintén a Szerémségből származott, szintén Gyulán járta az iskoláit, majd pedig szintén királyi káplán lett, csak nem Szapolyai Jánosé, hanem Ferdinándé. Latinban a Georgius és a Gregorius könnyedén összekeverhető, és össze is keveredik néha az érintettek irataiban. Bár azonosság nem valószínű, feltételezhető köztük valami nemű rokonság[5], testvéreket vagy unokaöccsöket gyakran beprotezsáltak kedvező helyekre a történelmi korok magasabb rangú klerikusai.

Szerémi György apjának foglalkozása már egy vitatott kérdés. Míg Székely György szerint  jobbágy volt[6], Erdélyi László fogadósnak gondolja a Kamánczi dunai rév közelében (erre utalnak Szerémi elejtett megjegyzései arról, hogy bizonyos nemesemberek rendszeresen megszálltak náluk)[7], Dr. Szádeczky Lajos pedig a család Corvin János szolgálatában állása mellett érvel, erre a Szerző sok, a családot méltató kijelentése, és az a tény, hogy az ifjú György hozzávetőlegesen a család Gyulára költözésének időpontjában szintén Gyulára kerül. Utána asszisztál több elhunyt családtag temetésén,[8] mint énekvezető, ez életéről az első datálható adatunk, 1508.[9] Gyulán feltehetően tanult valahol, de hiányos latin-tudása arra enged következtetni, hogy vagy nem túl impozáns helyen, vagy nem túl fényes eredménnyel.[10]

Ezek után harminc évig udvari káplánként dolgozik; először Perényi Ferenc váradi püspöknél[11], majd Budára kerül II.Lajos Király udvarába, elkíséri Báthory Endrét hadjáratára, ezután Bánffy Jakab káplánja lesz, egy ideig aradi kanonok, majd véglegesen a király szolgálatába áll.[12] Ő az, aki Bácskai érsekké való kinevezésének hírét elviszi Tomory Pálhoz, akit az Esztergomi ferences rendház kertjében, babot kapálva talált meg.[13] A király oldalán elindul a mohácsi csatamezőre, de visszafordul Budára. A török jövetelének hírére azután Szapolyaihoz csatlakozik, szintén udvari káplánként, és onnantól nála szolgál. Életéről utolsó adatunk az, hogy beiratkozik a Bécsi Egyetem bölcsészkarára 1548-ban.[14]

 

 

A műről általában

 

Szerémi művét levélnek nevezi, bár műfajtanilag az inkább az emlékirat kategóriába sorolható. Eseményeit 1456 és 1543 közötti időkből veszi, de ritkán halad kronologikus sorrendben, nagy bakugrásokkal közlekedik az események között, a zavaros kronológiából úgy tűnik, mindig csak leírta, ami éppen eszébe jutott. [15]Azonban ezen hibái mind megbocsájthatóak, hiszen művét nem kiadásra, önálló történeti munkának, hanem csupán forrásként írta Verasics Antal részére, aki fel is dolgozta az információkat Memoria című művében.[16]

 Az, hogy manapság mégis önálló műként használjuk, feltehetően azért van, mert egyrészről sikeresen túlélte a történelem viharait; másrészről pedig a korabeli történetírók legtöbbjével ellentétben olvasmányos, szövege (fordításban) nem túlságosan bonyolult, valamint különös, mulatságos és érdekes történetei alkalmassá teszik arra, hogy akár szórakoztató olvasmányként is megállja a helyét.

Szerémi György művét latinul írta, ám nyelvezete szembeötlően rossz, nemcsak a nyelvtani szabályokat nem ismeri, hanem a helyes szórendet sem, latinsága olyan, mintha egy magyar szövegben a legtöbb(!) szót gépiesen lefordítanánk latinra, de meghagynánk a magyar szórendet. A legtöbbet, ugyanis Szerémi György az általa latinul nem ismert szavakat simán magyarral helyettesíti, néha magyar közmondásokat rak bele a szövegbe, sőt, párbeszédeiben szerb vagy török szavakat is találunk.[17]

Szerémi szinte végig a királyi udvarban van, mondhatni, közel a tűzhöz. Információit első kézből kapja, történetének főszereplőivel napról napra találkozik. Ez lehetővé teszi számára, hogy mindenkinél pontosabb történelmi művet írjon.[18] Szerémi viszont egy másik utat választ, mondhatni túl közel van a tűzhöz, mert nagyban épít az udvarban keringő mendemondákra és történetekre, melyek lehetnek igaz, de a többi történetíró és a nyilvánosság elől sikeresen titkolt valós tények is; de jórészt inkább mesés hírekről, esetleg a két kategória elegyéről, pletykákról van szó[19]. Nem hiába hívja Szerémit Dr. Sádeczky Lajos történetíró helyett, szerintem nagyon találóan,
„udvari regös”-nek. Történeteinek igen jelentős százaléka „gyenge tény”, melyek az ilyenkor szokásos szófordulattal végződnek: „legalábbis ezt beszélik”.

 (Részlet a műből)

 

Udvari mendemonda, mint forrás

 

Ez egyrészt erősen megkérdőjelezhetővé teszi hitelét, másrészt viszont egy eddig teljesen ismeretlen információcsoportot tesz kutathatóvá, az udvari közvéleményt, mely más munkákban egyáltalán nem, vagy csak igen felszínesen jelenik meg. Holott az udvar lakóinak, személyzetének a véleménye egyáltalán nem elhanyagolható. A döntéshozók, közük a király számára is az udvari cselédség volt a társadalom azon, rétege, mely még kapcsolatba került az uralkodóval, de emellett alacsony társadalmi osztályokból szárazott. Az uralkodó az ő gondolkodásuk, és sikeresen vagy kevésbé sikeresen leplezett véleményük alapján ítélte meg a társadalom széles, alsóbb rétegeinek véleményét. Ily módon, tudattalan, de jelentősen hozzájárultak a nagypolitika alakulásához (már annyira jelentősen, amennyire az uralkodó törődött az alacsony néposztályok véleményével).

Márpedig Szapolyai János előbb-utóbb értesül az udvari pletykákról, hisz egy ízben György atyát is felelősségre vonja egy rövid megjegyzésben a gyengekezűségéről terjesztett pletykákért. Itt muszáj megjegyeznem, azzal, hogy tudatja Szerémivel, hogy tud a pletykákról, és mégse bünteti meg Őt, lényegében csak igazolja saját gyengekezűségét és a pletykák valóságalapját.

Összességében a pletykáknak, mint a közvélemény mutatójának, és különösen az udvari pletykáknak véleményem szerint nem szentel elég figyelmet a mai kor történetírása. Attól, hogy valami nem igaz, még vannak, akik elhiszik, ezáltal az álhírek és pletykák hatással vannak a tényleges eseményekre. Jó lenne, ha több, György atyához hasonló „pletykafészek” történetírónk lenne.

Persze az, hogy néha dátumot téveszt, vagy hogy csak az izgalmas, pletykagyanús történetekre emlékszik, nem feltétlenül Szerémi hibája. Ő feltehetően soha nem készült történetírónak, és nem vezetett naplót, feljegyzéseket sem, egész életét át kellett tekintenie úgy, hogy a memóriáján kívül semmire sem hagyatkozhatott. Nem csoda, hogy idővel az évszámok kikopnak az ember fejéből, egyre kevesebb konkrét adatra emlékszik és elbeszélésében több lesz a mesés elem, az ütközetek nagyobbak, epikusabbak és jelentőségteljesebbek lesznek, legtovább pedig a humoros vagy borzalmas történetecskék maradnak, melyeket az ember sokszor elmesélt már szórakoztató céllal, és ehhez mérten alakulnak. Meg lehet kérdezni bármelyik nagypapát Világháborús vagy 1956-os emlékeiről, nem biztos, hogy sokkal jobban teljesítene az idősödő György atyánál (ekkor már 50-60 éves, ami akkoriban szép kornak számított, főleg ilyen életveszélyes, háborús fiatalkorral) talán csak évek terén teljesítene jobban, de azt nem nehéz, hisz a kora újkorban az évszámoknak még sokkal kevésbé volt jelentős szerepe, mint ma, sokan úgy élték le az életüket, hogy nem tudták, de nem is érdekelte őket, hogy mikor élték azt.

 

Komor történetek

 

Szerémi György műve feltűnően sötét. Ez a munka tükrözi leginkább a korabeli, Mohács utáni Magyarországi állapotokat. A történetekben teljes a káosz, a főurak taktikáznak, hemzsegnek az intrikák, rejtélyles, sötét hírek, borzalmas mendemondák árulásokról, mérgezésekről és bérgyilkosokról. Megelevenedik az egész társadalom szenvedése, félelme és zavara: barlangban bujdokoló, menekülő parasztok, anyák, akik saját kezükkel fojtják meg síró csecsemőiket, nehogy családjuk árulója legyen, a kövér asszonyokat étkezési céllal szemlélő sokat tapasztalt török katonák, kik később Pestből egy pillanat alatt egy hatalmas bordélyházat teremtenek, majd faarccal letagadják egy fél város anyagi javakért történő lemészárolását, és végül egy király, ki főuraival örül, ha lópaprikás jut az asztalára, a díszként kiállított ellenséges fejek mellé.[20] Szerémi világa sokkolóan realista, a mai kor embere számára már-már felfoghatatlan szenvedések és kínok közé nyújt bepillantást.

 

Összegzés

 

Szerémiről összességében elmondható, hogy nem tartozik az udvar legokosabb tagjai közé, érződik, hogy csak félig veszik komolyan (mikor György atya megérkezik Debrecenbe a király udvarába, miután majd fél évig kergette újdonsült birtokainak adománylevelét a háború sújtotta Északkelet-Magyarországon a front mindkét oldalán, a király hatalmas nevetésben tör ki[21]) feltételezhetően sokszor volt éles nyelvű udvaroncok kegyetlen tréfájának tárgya. Néha azonban, józan paraszt eszével megdöbbentően éles észrevételei és találó szólásai, népi bölcsességei vannak. Történeteinek félig igaz volta, őszintesége és elfogultsága, jól értesültsége és hiszékenysége, valamint fontoskodása és együgyűsége egy ellentétekkel terhelt, kalandos életutat rajzolnak ki előttünk. És bár a Szerző sosem gondolta volna, hogy műve nyomtatott is formában megjelenik, mára pont kezdeti hátránya, azaz amatőr, korabeli történetírási trendekben nem gyakorlatot volta miatt vált korának legfontosabb társadalomtörténeti forrásává.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Ali Ádám: Szapolyai János udvari regöse
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat