Molnár Tibor:

Ostrom- és védelmi felszerelések a 

klasszikus várháborúk korából

 

(Kézirat, ELTE-BTK, 2014. május 13.)

 

A kora újkori hadviselés fejlődése szorosan összefügg a kor társadalmi, gazdasági és legfőképp politikai változásaival, amik újfajta taktikai és stratégiai gondolkodásmódokat eredményezhetnek. A ilyen változások időszakát hadügyi forradalomnak szokás nevezni.
A nemzetközi szakértői vélemények megoszlanak, hogy kronológiai szempontból mikor is kezdődhetett ez a forradalom; de abban többségük egyetért, hogy a tűzfegyverek megjelenése és harctéren való elterjedése indította azt el.
Noha ez a forradalmian új technológia és a vele járó hadászati előnyök már önmagában nagy fejlődést jelentettek, nem szabad elsiklanunk azon kevésbé látványos fejlesztések mellett sem, amik úgyszintén hozzájárultak e forradalomhoz. Példának okáért az ellátás és a szállítás fejlődését említeném meg.
Mivel minden lépésre létezik egy megfelelő ellenlépés, úgy a tűzfegyverek által hatékonyabbá váló hadseregek ellen létrejött a védekezés egy új rendszere: az olasz rendszer.
Dolgozatomban ezt a forradalmian új rendszert szándékozom ismertetni, valamint kitérnék néhány ostrom- és védelmi eszköz bemutatására. Mindet ismertetni valószínűleg hatalmas feladat lenne, és dolgozatom szűk kereteibe nem lehetne beilleszteni; hiszen az emberi találékonyság végtelen.

Az olasz rendszer

            A rendszer kialakulását elindító folyamat a XV. században vette kezdetét, mikor minőségi változások következtek be a tüzérség fejlődésében. A fegyvernem technikailag tökéletesedtek, azaz javult a találati pontosság és a lőtávolság is megnőtt; valamint a korábbihoz képest sokkal mozgékonyabbá vált. Az ilyen tüzérséggel rendelkező seregek sok sikeres ostromot vívtak meg és sok hadjáratot nyertek meg. Mindez így folyt a század végéig, amikor VIII. Károly francia király uralkodásának vége felé, 1494 és 1495 között háborút folytatott Itália megszerzéséért. Hadjáratának sikerében fontos szerepet játszott minőségi tüzérsége, aminek segítségével serege a legerősebb itáliai várakat is bevette.
Erre válaszul, néhány évtizeden belül az itáliai várépítész mesterek egy új védelmi rendszert fejlesztettek ki. Ez volt az olasz rendszer, mely az 1530-as évektől fogva terjedt el Európában, és számos újítást vezetett be.
A szakirodalom azt a rendszert két részre szokta osztani: ó- és újolasz rendszerre. Sajnos nehéz rá választ adni, hogy mikortól használják ezeket a terminológiákat, de szükség volt rájuk, ugyanis - ha nevezhetem így - a két „alrendszer” között észrevehető különbségeket találhatunk, amiket majd később szándékozok részletezni.
A két alrendszer közötti határvonalat több szakértő az 1550-es években véli megtalálni. De la Croix úgy véli, hogy 1550 előtt még csak lefektették az olasz rendszer alapelveit és tisztázták azokat, majd röviddel rá a gyakorlatban is kipróbálták. Az 1550-es évek után pedig kifejezetten hadiépítészettel foglalkozó szakkönyveket adnak ki, amik segítségével kijavítják a rendszer hibáit, így tökéletesítve azt.

            A rendszerben alapvető újításnak tekinthető, hogy a korábbiaktól eltérően egyenes, némileg döntött falszakaszokat alkalmaztak, amiknek hála a védők jól be tudták lőni az előttük elterülő terepet, azaz megszűntek a falak holtterei. A döntöttség pedig növelte annak az esélyét, hogy az ágyúgolyó gellert kapjon.
A másik szembeötlő újítás maga a bástya. Két bástya közötti falszakaszt kurtinának nevezünk. A korábbiaktól eltérően ezek kiugranak a falakból, hogy érvényesülhessen ötszögletű alakjuk előnye. Ezt az ötszöget úgy kell elképzelni, hogy négy falsíkkal rendelkezett, és az ötödik sík a fal síkjával egy vonalba esett, így azon rész megépítésére nem volt szükség. A négy falsík egy meghatározott méretű hegyesszöget bezárva, oldalazva érintkezett egymással, amik közül kettő az előterep felé néz, a másik kettő pedig oldalra, egy derékszöget képezve érintkezett a várfallal. E kiépítés védelmet nyújtott a lövegek számára, ugyanakkor szabad kilövést is biztosított számukra. A védők ráadásul legalább két irányból kereszttűz alá tudták venni az előtér bármelyik pontját. Legalábbis ameddig az ágyúk hatótávolsága elért és nem takarta a célpontot valamifajta tereptárgy.
Az idő múlásával, úgynevezett fülekkel látták el a bástyákat, így alakultak ki a fülesbástyák. Ez az újítás elsősorban az ellenség belövéseitől védte az ágyút és kezelőit. Ezzel kapcsolatban fontos a bástyaszárny mérete, mert ha szűk, akkor a löveg pásztázási sávja korlátozott, jóformán csak a kurtinát fedezi. Ellenben, ha megnöveljük, akkor a kilövési lehetősége javul, ráadásul több löveg is fér el a bástya e részén. A kurtina mellett most már a szomszédos bástya homlokvonalát és az előtte fekvő árokrészt is tudja fedezni.

A fent leírt két újítás általánosságban jellemző az olasz rendszerre. Most a két alrendszer közötti különbségeket szeretném bemutatni.

Az Óolasz rendszer

Egyértelműen észrevehető, hogy a régi várhoz, várfalakhoz igazították a rendszer műveit. A bástyák a korábbi várfalakhoz épültek, így elrendezésük többnyire szabálytalan; még mindig van holttér, amit nem tudnak belőni a védők. A bástya méretei, csúcsszögei és formái még egy váron belül is eltérőek, kialakításuk pedig még kicsi, kevés löveget tudnak csak befogadni, és nem rendelkeznek fülekkel.
Maga a kurtina túl hosszú. Nincsen a védők tűzfegyvereinek hatásos lőtávolságához igazítva. Ráadásul pont a hossza miatt, az ellenség ide koncentrálja erőit, hogy áttörhesse a védelmet. Amíg nem rövidítették le a falszakaszt, addig részmegoldásként, úgynevezett piattafoma véd művet építettek.

Az Újolasz rendszer

A legszembetűnőbb változás az óolasz rendszerrel szemben az, hogy a várak alaprajza szabályos elrendezésű, szimmetrikus. Természetesen nem az esztétika játszik ebben szerepet, hanem a hasznosság: egy ilyen erődítményt a támadó támadhat bármilyen irányból, mindenhol azonos erejű védelem fog fogadni.
A bástyák méretét immár megnövelték, hogy több löveget tudjon befogadni, illetve megerősítették, hogy állhassa az ellenség koncentrált támadásait. Ugyanis ezzel párhuzamosan lerövidítették a kurtinát, hogy a kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságához igazíthassák azokat. Egy ilyen célpont már kevésbé csábító; hát még hogy két bástya is fedezi a kérdéses falszakaszt.
Hogy a vár védelmét még jobban megerősíthessék, külső védműveket gyakrabban alkalmaznak, mint korábban. A klasszikusnak nevezhető várárkon kívül például megemlíteném a fedett utakat, a pajzsgátat, vagy a contrascarpa-t, ami a várárok megerősített és kikövezett külső oldala. Emellett még fel is magasították, hogy takarhassa a várfal lábát, így megnehezítve az ellenfél dolgát a megcélzásában.

Míg Európában kronológiailag könnyű végigkövetni az olasz rendszer változásait, addig Magyarországon már nehéz dilemma elé áll e téren az ember. Ugyan voltak rá próbálkozások, hogy meghatározzák a várépítészetek különböző szakaszait, de ezekben az elképzelésekben mindig találhattunk logikai buktatókat. Jómagam Domokos György elképzelését találom kézenfekvőnek. Álláspontja szerint Magyarországon a sajátos körülmények miatt a rendszer két alrendszere egyszerre volt megfigyelhető.
Nem tartja szerencsésnek, hogy fel kell osztani a XVI. század ezen időszakát, de ha mégis, úgy az ő javaslatai számomra igen elfogadhatóak.
Domokos György a várépítészet első időszakát az 1548-1555 közötti intervallumra teszi. Ez a Komáromi vár megtervezése és elkészülte közötti időszak. Erre az időszakra általánosságban jellemző, hogy a várak megépítésében nem figyelhető meg központi irányítás. Az építkezéseket a birtokosok, földesurak rendelik el és finanszírozzák. Ugyanakkor itáliai mestereket hívatnak az építkezéshez, hiszen komoly szakértelmük elengedhetetlen. Az építkezést gondosan előkészítik és a kivitelezés is szakszerű. Már ebben az időben alkalmaznak az olasz rendszerre jellemző eljárásokat. Itt külön ki kell emelni a bástyákat, amiknek többsége már most kőből épült, és a vár legveszélyeztetettebb és nehezen védhető helyeit erősítették meg.
Sajnos ugyanakkor erre az időszakra a legjellemzőbb, hogy az építkezéseket mindig hátráltatja, vagy megszakítja valami. Ide sorolható például az állandó pénz- és/vagy munkaerőhiány, és a törtök támadás bármikori bekövetkeztétől való félelem. Mindez arra kényszerítette az építkezőket, hogy gyorsan elvégezzék a munkát, ha módjukban állt.
A következő időszak 1556-ban vette kezdetét, mikor megalakult az osztrák Haditanács. Ettől fogva e központi szervezet irányítja a várépítkezéseket, szintúgy hozzáértő vezetők és mesterek alkalmazásával. Bár a bürokrácia akadozik, a munkálatok rendszeresek.
Az utolsó, harmadik időszak 1576. évi nagy hadi tanácskozással kezdődik, ahol a török elleni védelemben új stratégiát fogadnak el és követik azt.

Általánosságban elmondható a magyarországi várépítkezésekről, hogy az anyagi és/vagy élőerő hiány erősen befolyásolták azokat. Váraink védelme ebből kifolyóan nem volt kellőképpen felkészítve, a befejezetlenség jellemezte őket. Ezeket a várakat a török túlerő a jól működő logisztikája segítségével el tudta foglalni.
Ezért csakis a legfontosabb, központi várakat építették át teljesen, vagy emeltek újat. Ezeket igyekeztek a legalaposabban a kor legmodernebb eszközeivel kiépíteni. Mindig a Haditanács felügyeltek az ezeknél a váraknál folyó munkálatokat és többségében az itáliai mestereket is ők küldték ki.
A kevésbé fontos várak építését mindig helyi kezdeményezéssel kezdték meg, amit a Haditanács engedélyével erősítettek meg. Ezeknél a váraknál a legfontosabb elem a vármag volt, amit mindig igyekeztek kőből építeni. Mivel itt főleg krónikus probléma volt a pénzhiány, nagyon sok esetbe a védelemben kevésbé hatékony palánkfallal oldották meg a munkálatok befejezését.

Az olasz rendszerű várakat kiépítettségüknél, méreteiknél fogva elrettentették a hódítókat, így a törökök csak nagy háborúk idején támadták ezeket az erősségeket, mikor teljes erejét vetette be és vállalta a hosszúra elnyúló ostromot. Gyakran végződtek itt a hadjáratok, mivel egy-egy ilyen ostrom súlyos veszteségeket okozott számukra mind ember és mind hadianyag terén. Ennek a rendszernek alkalmazásával Magyarország ki tudta egyenlíteni hadászati és harcászati hátrányait, gyengeségeit.

            Miután ismertettem az olasz rendszer jellemzőit és a körülményeket, melyben alkalmazták, szeretnék rátérni néhány ostrom- és védelmi eszköz bemutatására. Igen sok alkalmatosság van, amelyet mind a támadok és mind a védők is alkalmaztak, ezért csak azoknál a tárgyaknál fogom az alkalmazó felet jelezni, amit ténylegesen csak az használt.

Ágyúkat mindkét harcoló fél alkalmazott. Anyaguk kezdetben a bronz volt, majd ezt felváltotta a réz, később viszont vasból öntötték őket. Szállításukat úgy oldották meg, hogy kerekes lövegtalpon (lafette) szállították őket. A XIV. században négy kerekes szállítószerkezet volt, majd XV. századra kétkerekűvé vált. Így kezelése leegyszerűsödött.
Legáltalánosabb képviselőjük a pattantyús ágyú. Csőhossza az űrméretének negyvenszerese, lapos ívű tüzelésre alkalmas.
A tarack átmenetet képez az ágyú és a mozsár között. Csőhossza rövidebb az ágyúénál. Lövedékeit magas ívben lövi ki. Kezdetben kőgolyókat lőttek vele, de a XVI. század második felétől már gránátlövedéket is célba jutattak vele.
A következő ágyútípus a mozsár. Csöve rövid, űrmérete pedig nagy. Emiatt a lövedék röppályája meredek, ami tökéletesen alkalmas fedezék mögötti célok leküzdésére; rombolóereje pedig nagy. A fegyver hatótávolsága meglehetősen kicsi.
A támadóknál meg kell még említeni két ágyútípust: a nagy kaliberű ostromágyút és a tábori ágyút.
Előbbi fegyver kimondottan súlyos eszköz, szállítása problémás. Csöve pedig rövid és vastag. Ellenben hatalmas réseket képes ütni a falakon, amin keresztül az ostromlók aztán benyomulhatnak a várba.
A valamivel szerényebb tábori ágyú elsősorban nyílt színi csatákhoz használták, mivel könnyen volt mozgatható. Ám az ostromtábor védelmét is jól el tudta látni.

A várvédők oldalán is találhatunk sajátos konstrukciókat. Ezek a halálos eszközök leleményességüket dicsérik.
Az aprópuska egy 9-10 cm-es vashüvely, ami meg van töltve puskaporral és golyóval. Ha egy gyújtóeszközre sok ilyet ráerősítve, meggyújtva dobjuk a támadók tömegébe, veszteségeket okozhatunk nekik. Az égés miatt teljesen kiszámíthatatlan sorrendben sülnek el ezek a vashüvelyek, ezért megközelítése életveszélyes, oltása pedig nehéz.
A másik ilyen leleményesség a gyújtókoszorú. Durva vászonból koszorút formálnak, amit megtöltenek puskaporral és szurokkal itatják át. Meggyújtása után ez is nehezen oltható. Aprópuskákkal megtűzdelt változatai még veszélyesebbek.

Muszáj bemutatnom a különböző lövedékfajtákat is. Bizonyos változatok sokkal alkalmasabbak voltak egy előállt helyzet leküzdésére, mint bármelyik másik lövedék.
Mielőtt még nem volt megfelelő az ágyúcső, kőgolyókat lőttek ki. Ostrom esetén ezek nem voltak szerencsés választások, mivel könnyen széttörhetett a falfelületen, ellenben az élőerő ellen már eredményesebb volt. Később felváltotta a vasból készített golyó, mely sokkal hatásosabb volt. Pontosabban nagyobb arányban alkalmaztak vasgolyót, mint kőgolyót. Hatékonyságát tovább tudták növelni, ha belsejét üregesre képezték ki. Így sokfajta gyújtóeszközt lehetett beléhelyezni.
A bomba vagy robbanógolyó ágyúból és vetőgépből egyaránt kilőhették. Készülhetett vasból, ólomból vagy akár üvegből is. Rendelkezett kanóccal, amit általában a csőben bekövetkező robbanás gyújtott meg. Kialakítása üreges, hogy robbanószerrel tölthessék meg.
A gyújtógolyó némileg aljasabb lövedék, mint a bomba. A golyó anyaga vékonyra van öntve, hogy becsapódáskor azonnal széttörhessen és gyújtóanyaggal megtöltött belseje szétterüljön a becsapódás helyén, ami aztán könnyen begyulladhat.
A tüzes labda favárak és fa erődítmények felgyújtására szolgált. Könnyebb változatát egy speciális, labdavető fakesztyűvel, nehezebb változatát pedig mozsárral jutatták célba. Maga a labda tojás alakú, belsejébe lőport töltöttek és alkalmanként kézigránátot is belehelyeztek, hogy növelhessék robbanóerejét.
A gránát egy speciálisabb lövedék. Belsejében robbanótöltet, fejében robbanószerkezet található. Becsapódáskor robbant, de kanóc segítségével már időzíteni is lehetett. Elsősorban ágyúból lőtték ki.
Élőerő leküzdésére a kartácsot vetették be. Bádoghengerbe, vagy vászontarisznyába ólomgolyókat, vas- és kődarabokat, üvegszilánkokat helyeznek, amikor aztán közvetlen közelről lőnek rá a katonákra. Hatótávolsága ugyan kicsi, de szórása nagy, pusztítása pedig még nagyobb.
Utoljára egy olyan eszközt ismertetnék, amit a támadók is épp úgy alkalmaztak, mint a védők. Ez a kézigránát. Ez a szerkezet kis vas-, cserép-, vagy üveggömb, aminek a belsejébe lőport töltöttek és kanóccal gyújtottak meg. Célba juttatása kézzel történt, és mivel nehéz volt a súlya, csak a nagyon jó dobók hajíthatták el őket.
A törököknél is találhatunk kézigránátot. Noha itt bőr-, vagy vászonzacskóból is készíthették, hatékonysága nem maradt el fentebb leírt változataitól.

Felhasznált irodalom:

Domokos György: Ottavio Baldigara. Egy itáliai várfundáló mester Magyarországon.
Balassi Kiadó, Budapest, 2000
Domokos György: Buda ostroma, 1686. Ágyúk, mozsarak, gránátok.
Rubicon 8. évfolyam, 7. szám (1997), 23-25.
Kelenik József: A csatamezők új hősei. A lőfegyverek forradalma.
Rubicon 8. évfolyam, 7. szám (1997), 19-22.
Temesvári Ferenc: Fegyvertörténeti kislexikon. Középkor, kora újkor.
Rubicon 8. évfolyam, 7. szám (1997), Melléklet

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Molnár Tibor: Ostrom- és védelmi eszközök a klasszikus várháborúk korából
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2025 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat