Mohács elemzése, Brodaricson keresztül

Írta: Zmák Tamás Tibor (ELTE-BTK, kézirat, 2013 novembere)

Tartalom

 

Bevezetés

Érkeznek a csapatok

A török sereg

Külföldiek magyar szolgálatban

Miképpen állt fel a magyar sereg

Mohács mezeje

A csata

Hol volt Szapolyai

Befejezés

Bibliográfia

Jegyzetek

 

 

Bevezetés

Dolgozatom témájának a mohácsi csata feldolgozását tekintem, Brodarics István szerémi püspök és kancellár visszaemlékezésének alapul vételével. Mohács közhelynek minősül a magyar történetírásban, számtalan írás és cikk foglalkozott már mind a csata lefolyásával, mind azokkal a folyamatokkal és eseményekkel, melyek megvívásához vezettek, mind pedig a csata későbbi következményeivel. Nekem egy ekkora eseménysor áttekintése nem célom. Elsődleges forrásomnak Brodarics visszaemlékezését tekintem, melynek egyes pontjait kívánom elemezni a modern történészek ( B. Szabó János, Szakály Ferenc, Domokos György ) kutatásain keresztül. Az események tagolását pedig a kancellár úr írásain belül is a csatára korlátozom, az augusztus 29. estéjéig terjedő időre. Ezen megközelítés alapján nem veszem figyelembe művének bevezetőjét, melyben azon hazai és nemzetközi vádakkal viaskodik, melyek szerint a csata elvesztése magyar részről tudatos árulás volt. Azt szeretném tehát bemutatni, hogy a harc alakulását miképpen látta akkor Brodarics, és az útókor szakértői erre hogyan tekintenek vissza és látják azt.

 

Érkeznek a csapatok

„Megjött Thurzó Elek kétszáz gyalogja, néhány ágyúval…”, „..Horvátország bánja is megjelent szépen fölszerelt csapattal, volt vagy háromezer lovas és valamivel kevesebb gyalogos…”, „…Megjött Erdődy Simon zágrábi püspök, és  testvére, Erdődy Péter több mint hetven lóval…”.¹

Brodarics ezen hosszas felsorolással kezdi meg művében a magyar csapatok bemutatását. Itt részletesen megismerhetjük azon magyar főurak neveit, akik hadba szálltak, és a rendelkezésükre álló csapatok létszámát és erejét is megtudhatjuk. Maga Brodarics az egybegyűlt csapatok összlétszámát huszonöt-huszonhatezer főben adja meg, mely mai napig elfogadott adatnak nevezhető.² Közöttük találjuk a fővezér, Tomori Pál nagyjából kétezer fős egységét, akik a törökkel folytatott harcokban ekkorra már igencsak megfogyatkoztak.³

Érdekes kérdés megvizsgálni ennek a seregnek az összetételét. Sok szempontból ugyanis adósunk marad Brodarics, nem említi meg ezen vitézek gyakorlottságát, a hadszervezet rendszerét nem ismerteti velünk, nem hangsúlyozza ki az egyes fegyvernemek jelentőségét stb.. Igen, részletesen leírja, hogy a főtáborba ki mennyi lovassal és hány gyalogossal érkezett, esetenként még ágyúkat és egyéb hadfelszereléseket is említ. Páncélosok voltak, vagy könnyűlovasok? Kikből verbuválódott a gyalogság? Megfelelt-e a kor viszonyainak e haderő? Ezen kérdésekre a válaszokat már napjaink kutatói részletezik.

Hogy a török sereghez mérten korszerű volt-e a magyar sereg, arra röviden úgy válaszolhatunk: nem. A haderő a korban még mindig három elemből tevődött össze: főurak és főpapok bandériumai, nemesi felkelés és telekkatonaság.⁴ E három elemből az első kettő sajnos nem sok szót érdemel, nem volt ekkor már jelentős harcértékük.⁵ A telekkatonaság pedig a jobbágyság honvédelemben való részételét jelentette, így még az első kettőt is alul múlta, bár sokszor ekkor már erre a célra a telekkatonákat zsoldosok helyettesítették.⁶

A lovasság összetételét tekintve feltehetően elsősorban könnyűlovasokra, a korban már huszároknak nevezett egységekre kell gondolnunk. A korszak legelsősorban nehézlovasság kiállítását várta el a megyéktől, hiszen ez volt a nagy nyílt mezei ütközetekben a legütőképesebb fegyvernem. Elég csupán az 1498-as hadügyi törvényre gondolni, melynek értelmében az egyházi bandériumok összlétszámát 7000 főben határozták⁷ meg, és elsősorban páncélosokra irányult a kezdeményezés. Igen ám, azonban a nehézlovasság döbbenetesen költséges fegyvernem volt, elég csupán negyedévi zsoldjukat alapul venni.⁸ Másrészt a nehézlovasságot, mint már említettem, a nagy ütközetekben lehetett sikeresen felhasználni. Ilyen nagy háborút, csatát viszont évtizedek óta nem vívott az ország. A határok menti összecsapások mindennaposak voltak, és ezekben a harcokban a könnyűlovas harcmodor volt a legesélyesebb a törökkel szemben. Vegyük észre például, hogy a király ezer fős bandériuma sem csak nehézlovasokból állt: mivel egy részüket állandóan délen kellett állomásoztatni, így ezek is jórészt huszárokká váltak.⁹ Magában a mohácsi csatában tehát nem valószínű, hogy 3-4 ezernél több nehézlovas sorakozott fel magyar oldalon.¹⁰

Meglepő, hogy a 25-26 ezer fős hadseregnek majdnem fele gyalogosokból tevődött össze. Ez már Brodarics felsorolásából, és későbbi jegyzeteiből is kitűnik, hogy többen is komoly létszámú gyalogos egységeket hoztak magukkal. Ezeknek felszereléséről és összetételéről ismét nem sok mindent tudunk meg, de már puszta létszámuk is egyfajta nyugati modernizációs hatást sejtet, amely talán a magyar király által is alkalmazott német landsknecht egységek hatására fejlődött.¹¹ Maga a magyar hadügy ugyan nem sokat foglalkozott gyalogosok kiállításával, ám hasznukat semmiképpen sem becsülte le, mivel ezer számra fogadtak fel lengyel, német, cseh és morva gyalogosokat, miképpen az Mohácsnál is történt.¹²

A magyar hadakkal kapcsolatban én mindenképpen felvetek még egy kérdést: valóban oly kicsiny volt az összegyűlt magyar sereg a kor viszonyaihoz képest, ahogyan az a kép a mai napig tartja magát? Természetesen, ha a vele szemben felsorakozó oszmán csapatokat nézzük, melyekről a következőkben szó lesz, akkor bizony nem képviselt a keresztény sereg túlságosan számottevő erőt. Azonban, ha a kor többi keresztény uralkodója által kiállított seregével összevetjük, illetve figyelembe vesszük, hogy korábbi királyainknak az egyes hadjáratok során mekkora seregek álltak a rendelkezésére, akkor be kell látnunk, hogy egy 25 000 fős mezei had kiállítása egyáltalán nem kis teljesítmény és nem lebecsülendő haderő. Elég csupán néhány példát venni: Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) király balul sikerült Nikápoly elleni hadjáratán a keresztes sereg nem haladta meg a 20000 főt,¹³ Hunyadi Jánosnak Nándorfehérvárnál - a keresztesek mellett - csupán 12000 vitéze volt, illetve az 1487-es bécsújhelyi szemlén Hunyadi Mátyás (1458-1490) király serege sem volt nagyobb 28000-nél! Nemzetközi viszonyok között is hasonló képet kapunk: 1532-ben a kor legnagyobb keresztény államférfija, V. Károly ugyan képes volt 30000-et meghaladó sereg kiállítására, bár így évekre eladósodott.¹⁴

 

A török sereg

„… a császár a maga roppant népes és hatalmas, háromszázezer embert számláló seregével.”¹⁵

Véleményem szerint nagyon érdekes, hogy Brodarics a valóban roppant méretű török seregről mindössze ennyit ír: 300 ezres a had. Nem részletezi a haderő összetételét, nem emel ki közülük sem egységeket, sem személyeket. Nem kíván belemenni, hogy ez most a sereget, és a hozzájuk verődött hadinépet jelenti, vagy a 300 ezer fő alatt kizárólag a fegyvereseket érti. Ez lehet puszta információ hiány a részéről, vagy nem tekintette lényeges sarokpontnak, hogy ezzel foglalkozzon. Kis fantáziával azonban egyfajta írói fogást és pszichológiát is bele lehet látni ezen koncepcióba: a magyarokat név szerint említi, leírja, hogy kik honnan érkeztek, helyenként még rokoni szálakat is említ. Ezzel a MI közösséget emberközelivé teszi, megismerhetőnek láttatja. Ezzel szemben a török sereget egy áttekinthetetlenül nagy masszának láttatja. A TI csoport tehát nem megismerhető, az individuum elveszik a sokaságban. Élnek majd még írók később ezzel az apró fogással.¹⁶

De akkor mit tudhatunk a kor török seregéről? A 300 ezres létszám mindenképpen túlzás! Ma már többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy az Oszmán Birodalom seregének teljes száma nem igen haladta meg a 150 ezer főt¹⁷. Az pedig nyilvánvaló, hogy a teljes had sosem vett részt egyszerre egyetlen hadjáratban. Abból érdemes kiindulni, hogy a szultán rendelkezésére álló janicsár hadtest hozzávetőlegesen 10-12 ezer főt számlálhatott.¹⁸ Ezek voltak a birodalom elit alakulatai, mind felszerelés, mind kiképzés, mind fanatizmus tekintetében. Hozzájuk kapcsolhatóak regularizmus tekintetében a szpáhik további 30-40 ezer fős tömege. A sereg magjának részeként tekinthetünk továbbá a tüzérségre, más néven topcsikra, akik még napjaink kutatásai szerint is több száz ágyút irányítottak és működtettek.

Látnunk kell tehát, hogy a török sereg hivatásosnak mondható egységei, akik valóban félni való erőt jelentettek, nagyjából 50 ezer főre tehetőek. Megnyugtatóbban hangzik, mint a 300 ezres létszám, de ne felejtsük el: ez még mindig kétszeres túlerő a magyar hadhoz képest. A csapatok profizmusát, felszerelését, logisztikai ellátottságát, valamint a mögöttük álló hatalom szervezettségét és központosítottságát figyelembe véve azonban az arányok ennél sokkal elkeserítőbbek voltak. Meg kell természetesen említenünk továbbá, hogy ehhez a durván 50 ezer főnyi muszlim sereghez még további több tízezres - fosztogatásra és gyújtogatásra bevethető - tömeg csatlakozott. Ezek harcértéke rendkívül alacsony volt, tekintve, hogy társadalmi státuszukat nézve katonaparasztokról¹⁹ beszélünk, azonban tömegeik látványa, valamint a lerohant ország népei között végrehajtott rémtetteikkel félelmet loptak a harcban járatlanok szívébe. Közülük is a legborzasztóbb hírnévre az úgynevezett akindzsik tettek szert; szép számmal akadtak soraikban a birodalom más részeiből származó népek fosztogató egységei, balkáni martalócok, valamint helyenként havasalföldi és tatár rablócsapatok.

 

Külföldiek magyar szolgálatban

Mivel Mohácsra igencsak rányomta a bélyegét az, hogy nemzeti katasztrófaként tekintünk rá mind a mai napig, így az évszázadok során részint a köztudatból és részint a történészek tollából is kikopott, hogy a csatában bizony a magyar mellett számos más nép fia is hullatta vérét az ország védelme érdekében.

„.. köztük Gnoienski, akik legtanácsosabbnak azt vélték, ha szekerekkel… minden oldalról körül veszik a tábort…” „… Helyeselték ezt a hadállást Radics Bosics és Bakics Pál is…”²⁰

Maga Brodarics csupán ezt a három idegen nevet említi, közülük is a harmadikat magyarosítva, hiszen eredetileg Pavle Bakicnak hívták. Lenard Gnoienski 1500 lengyel zsoldossal állt II. Lajos szolgálatába,²¹ valamint ő állt elő azon javaslattal, mi szerint a királyi seregnek szekérvárba kéne visszahúzódni, mely momentumra még visszatérek. A két másik, feltehetően szerb származású hadfi pedig ugyancsak ebben látott fantáziát, hiszen - Brodarics írása szerint is - ők már két alkalommal is megütköztek a szultáni csapatokkal, nem lebecsülendő tapasztalatokat nyerve így. Érdekes módon név szerint több idegen ajkú zsoldosra, nemesre, főúrra ezek után már nem tér ki historikusunk, kivéve a csata végén említett „ciprusi Hannibál”-t,²² aki azon szerencsések közé tartozott, akik a gyalogosok mészárlásából meg tudott menekülni.

Ne felejtsük el továbbá, hogy Lajos a magyar mellett a cseh korona jogos tulajdonosa is volt, ennél fogva a cseh nemességet is a mohácsi mezőre szólította az uralkodó iránti hűség. Róluk a magyar emlékezet feltehetően az elmúlt nagyjából száz évben bekövetkezett cseh-magyar viszony romlása miatt feledkezett meg. Ilyen cseh urak voltak Jindrich Kutnaur z Kutnova karlsteini várgróf, Jan Bezdruzicky z Kolovrat na Bustehrade királyi kamarás, Jakub Kyspersky z Vresovic királyi kamarás, Jan Vresovic, Zatec városának kapitánya és a sor még folytatható lenne, hiszen nagyjából ezer cseh vett részt a saját költségén az ütközetben.²³

Nagyon érdekes kérdés, hogy Brodarics ezt a vonatkozást miért nem hangsúlyozta ki, emelte ki. Talán ez arra vezethető vissza, hogy már műve elején nagy figyelmet szentel annak a történelmi látásmódnak, hogy Magyarország, „Szkítia”²⁴ a kereszténység védőbástyája, és ebbe a képbe nem fértek volna bele a csehek, lengyelek, németek? Ugyanakkor ezen vélemény ellen szól, hogy Brodarics visszaemlékezését egyfajta válaszként írta, azon nemzetközi és hazai rágalmakra, miszerint a magyarok szándékosan vesztették el a csatát és veszejtették el a királyukat. Ennek cáfolatára is kiemelhette volna, hogy az események alakulása bizony nem csak a magyar fegyvereken múlott.

 

Miképpen állt fel a magyar sereg

Brodarics ezt a részt - az utókor nagy szerencséjére - meglehetősen hosszasan kifejti. Az első nagy kérdés a magyar vezetés számára a király elhelyezkedése volt. Több ötlet között - a kancellár visszaemlékezése szerint - már az is felvetődött, hogy mást bújtatnak őfelsége páncéljába,²⁵ de végül úgy döntöttek, hogy egy testőrző gárdát adnak az uralkodó mellé Ráskay Gáspár, Török Bálint²⁶ és Kállay János személyében.

Ezután a már említett Lenard Gnoienski vetette fel a szekérvár kialakításának ötletét. Ez több mint megfontolandó gondolatnak tűnt, azonban Brodarics szavaival élve: „Ez a terv tehát elfogadtatott, a feladatot másokkal együtt Gnoienski kapta, később azonban, mint kellett volna, és csak azon az estén, melynek másnapján az ütközet megtörtént, így hát ez is, mint annyi más elmaradt.”²⁷

Itt térnék ki arra a meglátásomra, melyet Brodarics kimondatlanul is elárult a keresztény sereg vezetéséről: látnunk kell, hogy ez a had sem tehetségtelen emberek gyülekezete volt. Azt is tudjuk, hogy nem volt mindegyikőjük teljesen járatlan a harcban, az elmúlt évtizedek viszonylagos békés időszaka ellenére sem. A sereg igazi rákfenéje inkább egy erélyes, mindenkit az irányítása alá vonni tudó, karizmatikus vezető teljes hiánya volt. Ebből az egy szövegrészletből ki lehet olvasni, hogy még Brodarics szerint is számos más ehhez hasonlóan okos ötlet a határozatlanság miatt vált megvalósíthatatlanná.

A hadrend felállítása Brodarics műve alapján megfelel mai elképzeléseinknek. E szerint a had két részre oszlott: az első vonal jobbszárnya 6 ezer lovast²⁸ jelentett Batthyány horvát bán vezetésével, a balszárny „a vajda úrnak volt fenntartva”, de távol maradásáig ezt a feladatot Perényi Péter látta el 3 ezres lovasságával.²⁹ Köztük helyezkedett el a gyalogosok 10-12 ezres tömege, mögöttük pedig a 80 - különböző űrméretű - ágyú.³⁰ Ez képezte tehát az első oszlopot. E mögött foglalt állást a második hadrend, mely Brodarics szerint főleg lovasokból állt, oldalt egy-egy lovas osztaggal. Itt kiemeli, hogy a legtöbb főnemes is ide kapott beosztást a király környezetéhez, aki középen állt a vele felsorakozott királyi bandériummal. „A páncélos lovasok gyönyörű hadteste ezer vagy valamivel több páncélossal…” megjegyzés feltehetően a királyi bandériumot akarja magasztalni, bár mint láttuk, ez az egység sem kizárólag páncélosokból állt már ezekben az időkben.

A hadsereget nem mellesleg Tomori igyekezett minél inkább széthúzni, hogy a túlerőben lévő török sereg ne tudja oly könnyen átkarolni. A kettős hadrend kialakítását pedig feltehetően az indokolta, hogy ha az első vonal sikerrel járna, a második vonal az általuk létrehozott résbe tudjon friss erőkkel száguldani.³¹

A sereg ilyen módon történő felállására 29-én reggel került sor, és a csata kezdetéig álltak és várakoztak a katonák. Nem hangsúlyozza ki Brodarics, de belegondolni is rossz, hogy az augusztusi hőséget milyen nehéz és fáradtságos lehetett elviselni állig fegyverben a tűző napon. Ezen momentumra később még visszatérek, de nem nehéz kitalálni, hogy még mi volt ennek nagy problematikája: az ellenség előőrsei így gond nélkül fel tudták mérni a magyar sereg felállását. Hiszen Brodarics visszaemlékezése is arra utal, bár a dombok miatt nem lehetett látni a közeledő tömeget, de előcsapataik és lándzsáik már fel-fel bukkantak a láthatáron.

 

Mohács mezeje

Brodarics a terület leírására nem sok sort pazarolt el. „Mohácstól, az ott folyó Dunától fél mérföldre volt”. Ezt a területet egy nagy síkságnak írja le, melyet cserjések, bokrok és erdők sehol sem szabdaltak. Mindössze a Duna mentén közvetlenül volt egy nagyobb nádas és mocsaras terület. „Velünk szemben színházi nézőtér formájára hosszan elnyúló domb húzódott…”. Ez utóbbi mondatnak a csata menetében, vagy legalábbis tervezésében óriási jelentősége volt: Tomori terve ugyanis az volt, hogy az ellenséget nem egyszerre, hanem külön, külön megtámadva veri szét. Ebben volt kulcsszere ezen dombnak, ugyanis számításai szerint a teraszon lefele ereszkedő és a nagy menetelések miatt elfáradt törökök hada kellően szét fog szakadozni ahhoz, hogy tervét megvalósíthassa.³² A terv pedig korántsem volt légből kapott. A török katonák ugyanis valóban nehezen haladtak előre a terepen, kellően kifáradtak és még az egyes egységek is összekeveredtek egymással.³³

Bárhogyan is nézzük, mindig felvetődik a kérdés, hogy a magyar vezetők miért éppen Mohácsot választották, hiszen mégiscsak egy síkságról beszélünk, ahol a török érvényesíteni tudta a túlerejét. Mai napig vita forrása a történészek között, hogy nem lett volna-e alkalmasabb, ha a magyar sereg Mohácstól délre, a mocsarak és folyók átkelőinél száll szembe a szultánnal. Itt a Száva, Dráva és Karasica vonalai szoktak szóba kerülni.³⁴ Ha más nem, akkor Eszéknél kellett volna a Drávát biztosítani, ugyanis ez az egyetlen alkalmas pont nagyobb sereg átkelésére.³⁵ Tomori több ezer fős csapatával be is vette magát ezen területre, de őket is visszarendelték.

Hogy miért éppen Mohács, arra talán az ad magyarázatot, hogy ekkor már nem volt más alternatíva. A magyar sereg már huzamosabb ideje állomásozott itt, és kellően kiismertnek tekintette a terepet. További visszavonulás pedig két okból kifolyólag sem jöhetett szóba: egyrészt a nagyszámú török lovasság már túl közel volt, másrészt a táborban lévő rengeteg délvidéki magyar nemes, féltve birtokát és családját, követelte a harcot.³⁶

A csata

A most még csak leereszkedni kívánó török seregből Brodarics jelentése szerint kivált egy nagyobb csapat. Ezek feltételezhetően Báli bég lovasai voltak. Brodarics azt írja, hogy ezt látva a „szerzetes”, azaz Tomori ezen csapat megfigyelésére küldte a király őrzésére rendelt három magyar urat csapataikkal. Önmagában figyelemreméltó, hogy a hősi halált halt fővezért szerzetes szóval intézi el, lényeg azonban, hogy feltételezhetően heves vita alakult ki, hiszen Ráskayéknak nem ez volt eredetileg feladatul rendelve.³⁷ Végül engedelmeskedtek a vezéri parancsnak, hiszen ekkor még biztosnak tűnt, hogy a nagy csata kezdetére időben visszaérkeznek.

Délután 3 óra környékére a sereg vezetői már kezdték unni a várakozást. Éppen ezért a visszaemlékezés szerint is vissza akartak térni sátraikba. Igen, de Tomori, mint már írtam, feltehetően külön akarta az egyes ellenséges csapatokat szétverni, ezért a királyhoz vágtázott, hogy adja ki a támadási parancsot: „ A csatát semmiképpen sem szabad elhalasztani, mert kisebb veszedelemmel jár most az ellenség csapatainak egy részével, mint holnap az egésszel megütközni…”. Brodarics azt írja, hogy ezután a király azonnal megfúvatta a kürtöket. Az „azonnal” szó azonban nagyon kérdéses.³⁸ Láthattuk, hogy Tomorinak azt is csak nagy viták árán sikerült elérnie, hogy Ráskayék teljesítsék a parancsát. Nehéz elhinni, hogy a - közben valószínűleg páncéljaiktól megszabadult - magyar urak rögtön belementek volna Tomori javaslatába, illetve a korabeli páncélok visszavétele sem lehetett pár perces munka. Közben pedig a magyar sereg akkor vesztett éppen rengeteg időt, mikor még a percek is számítottak.

Az első roham nem várt eredményeket hozott: „A csata sokkal hevesebben folyt, mint a mieink számából következett volna; többen estek el az ellenség, mint a mieink közül…” Itt Brodarics feltehetően a horvát bán által vezetett magyar jobbszárny sikereit ecseteli, akiknek sikerült az egyébként táborveréssel bajlódó ruméliaikat meglepni és visszanyomni. „És már röpül is a királyhoz Báthori András… A győzelem a miénk”.

A csata tehát jól indult, azonban a jobbszárny győztesei közben fosztogatni kezdtek, ami nem volt szokatlan jelenség a korban. Erről a részletről persze Brodarics illedelmesen hallgat, csak a harcolók hősiességét emeli ki. Másrészt a magyar második hadrend a páncélosok miatt csak lassan tudott előrenyomulni, így mire elérték a harcteret, ahol immár Brodarics is saját szemével láthatta a rengeteg holtat és sebesültet, a jobbszárny támadása már kifulladt. A magyarok ugyanis ekkor már beleütköztek az ágyúállásokba, és az időközben a harcba bocsátkozó janicsárok is tűz alá vették a mieinket. Közben Brodarics szem elől veszti a királyt az óriási káoszban, lőporfüstben, és csak elképzelései vannak, hogy hová tűnhetett. Írásában ezt követően ő maga kissé elkanyarodik tárgyunktól, ugyanakkor jogosan teszi fel a kérdést, hogy valóban azokat kell árulással vádolni, akik a királyhoz hasonlóan kiterítve hever most a mezőn?

A csata szépen-lassan áttolódott a völgy irányába, bár még sokan küzdöttek az ágyúállások előtt. Közben azonban felbomlott a rend és a csata teljes zűrzavarrá alakult, melyet ráadásul a füstfelhő is pokolivá tett.

Ezt követően Brodarics részéről véget is ért a harc: „Futott tehát egytől egyig mindenki…” Az oly kecsegtetően induló harc vereségbe torkollott. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a konkrét harc a lován könnyedén egérutat nyerő Brodaricsnak valóban véget ért, több ezer katonának azonban korántsem. A magyar balszárnyon és a centrumban még hosszasan folyt a küzdelem. Még a rólunk rendszerint megvetően nyilatkozó Kemalpasazade török történetíró is így írt az események alakulásáról: „A nyomorultak balszárnyán rendkívül véres harc alakult ki”. A túlerővel azonban nem lehetett mit kezdeni, ez a szárny is menekülni kezdett. A kor szokásai szerint a lovasság magára hagyta a gyalogságot, akik feltehetően négyszög alakzatokba állva még sokáig kitartottak, végül szinte az utolsó szálig elestek.³⁹

A csatát szerencsére nem követte komoly üldözés, ugyanis eleredt az eső, beállt a sötétség, illetve a szultán is egyben akarta tartani csapatait, mivel egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a csata ennyi lett volna, és további magyar erők felbukkanásától tartott.

Brodarics beszámolója szerint a „szerzetes” hősi halált halt és levágott fejét a szultáni sátor elé tűzték ki. Lajos király belefulladt a megáradt Csele patakba. a következő napokban pedig további 1500 magyart nyakaztak le a mezőn.

A kancellár hosszasan és név szerint sorolja ezek után, hogy kik és milyen tisztségben estek el az ütközetben, én azonban csak rövid összefoglalót tennék: elesett a király, két érsek, öt főpap, huszonnyolc főúr, ötszáz nemes, négyezer lovas és szinte a teljes gyalogság⁴⁰. Az igazi katasztrófa ennélfogva nem is az áldozatok száma. A korábbi magyar vereségek színhelyén szintén hasonló volt az elesettek száma, akár Nikápolyra, akár Rigómezőre gondolunk. Az igazi tragédia abban keresendő, hogy a teljes magyar államapparátus pár óra leforgása alatt a jogos uralkodóval együtt megsemmisült.

Hol volt Szapolyai?

Brodarics a következőket írja: „Míg ezek történtek, a vajda már Szeged körül állt… könnyű szekérre kapva a királyhoz sietett.”

Ez egy meglehetősen életszerűtlen helyzetnek tűnik, hogy a vajda a saját erdélyi csapatait hátrahagyva mindenáron ott akar lenni a csatában. Tovább nehezíti a történet hihetőségét, hogy Brodarics Szapolyai párti volt már mikor ezen visszaemlékezését papírra vetette. Mégis, valószínűleg hitelt kell adnunk ennek az eseménynek, ugyanis számos cseh nemes ugyanígy tett.⁴¹ Egész egyszerűen szégyen lett volna, ha személyükkel el maradnak a király mellől.

De így is megválaszolatlan a kérdés: Szapolyai miért nem vett részt a csatában, hol maradtak az erdélyiek? Ezek a kérdések mind a mai napig besározták Szapolyai hírnevét, és ezt a félreérthetőséget a Ferdinánd-féle propaganda ki is használta. Nem nehéz beleilleszteni az események láncolatába, hogy a rákosi végzést követően esélyessé váló Szapolyai kihasználta a király vereségét, királlyá választtatta magát, majd még a törökkel is lepaktált. Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy Lajos király valójában túlélte a csatát, de Szapolyai megölette őt.

Fontos tudni azt, hogy a magyar hadvezetés az erdélyi csapatok szerepével kapcsolatban is határozatlanságról tett tanúbizonyságot. Az eredeti terv szerint Szapolyainak a magyar főerőkhöz kellett volna csatlakoznia. Később azonban arra kapott a vajda utasítást, hogy Havasalföldön át az ottani erőkkel kiegészülve még szerb területen verje vissza a szultáni támadást.⁴² Később a magyar udvar visszavonta ezt a lehetetlen elképzelést, és ismét a főerőkhöz való csatlakozásra szólította fel Szapolyait. Ekkor már azonban a török sereg közelebb volt Mohácshoz, mint a vajda. Mindemellett az erdélyi mozgósítás legalább olyan nehézkes volt, mint az ország más vidékein, így csak augusztus 15-én kezdtek el az erdélyi hadak gyülekezni Tordára.⁴³ Ebben a helyzetben szinte lehetetlen lett volna időben a csata helyszínére érkezni. A magyar fősereg veresége után pedig már semmiképpen sem tudott volna az erdélyi sereg érdemben beleszólni az események alakulásába, ugyanis a korábbi elképzelésekkel ellentétben a Szapolyai rendelkezésére álló erők semmiképpen sem érhették el a 40 ezer főt, legfeljebb 10-15 ezer fegyveressel lehet számolni az esetükben.⁴⁴

 

 

 

Befejezés

Dolgozatom lezárásaként nem kívánok konzekvenciát levonni a mohácsi csata következményeit illetően, mert úgy gondolom, túlságosan messze vezetne. Úgy vélem, sikerült Brodaricson keresztül bemutatnom egy meglehetősen szubjektív, kortárs álláspontot. Láthattuk, hogy ő, mint az események személyesen átélője, miképpen foglalta össze a csata alakulását kortársai és az utókor számára. Azonban ez is mindössze egy nézőpont, mely semmiképpen sem tud kiteljesedni, ha nem szakemberek kutatásaival együtt használjuk fel. Láthattuk, hogy Brodarics az általa megélt történteket tudta bemutatni. Azzal azonban, hogy mi vezetett egy-egy konkrét ponthoz, már adósunk marad. Mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai napig ez a visszaemlékezés az egyik, ha nem a legfőbb forrásunk, történelmünk egy olyan ütközetéről, melynek hatásait (túlzás nélkül) korunkban is érezzük.

 

 

Bibliográfia

Brodarics 1527= Brodarics István: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről.

B. Szabó 2006= B. Szabó János: A mohácsi csata. Bp., Corvina kiadó, 2006

Domokos 2003= Domokos György: A mohácsi csata. In: Fegyvert s vitézt… szerk.: Hermann Róbert. Bp., Corvina kiadó, 2003

Fodor 2002= Fodor Pál: A török szerencsenapja. In: Rubicon, 2. évf. (2002), Daliás idők, 16-19.p.

Perjés 2002= Perjés Géza: A mohácsi csata. In: Rubicon, 2. évf. (2002), Daliás idők, 21-23.p.

Szakály 2000= Szakály Ferenc: A magyar állam összeomlása. In: Nagy képes millenniumi hadtörténet. szerk.: Rácz Árpád. Bp., Aquila kiadó, 2000

 

 

 

Jegyzetek

¹Brodarics 1527

²Brodarics 1527

³A Mohácsot megelőző években a Tomori Pál, kalocsai érsek által összegyűjtött alig pár ezer fős csapat volt az egyetlen kontingens, mely komolyabban harcba bocsátkozott a törökökkel. Hozzájuk köthető a döntő ütközet előtti évek egyetlen számottevő magyar győzelme, amikor is a Szerémségbe betörő Ferhad vezette 15 ezres török sereget szétverték. Hiába szenvedtek a győztesek „mindössze” 700 fős veszteséget, a magyar vezetés ezt pótolhatatlannak érezte ekkor már.

⁴Domokos 2003, 84-85.p.

⁵Domokos 2003, 85.p.

⁶Domokos 2003, 85.p.

⁷Szakály 2000, 76.p.

⁸Hunyadi Mátyás híres bécsújhelyi seregszemléjén tartott számadásából kiderül, hogy seregében a nehézlovas katona negyedévente 15 aranyat kap. Ez másfélszerese a könnyűlovas és háromszorosa a gyalogosok zsoldjának.

⁹B. Szabó 2006, 81.p.

¹⁰B. Szabó 2006, 94.p.

¹¹B. Szabó 2006, 94-96.p.

¹²B. Szabó 2006, 82-90.p.

¹³Szakály 2000, 61-62.p.

¹⁴B. Szabó 2006, 84-85.p.

¹⁵Brodarics 1527

¹⁶Zrínyi Miklós költő és hadvezér Szigeti veszedelem c. művében egyesével mutatja be a várban harcoló magyar vitézeket, névvel és jellemvonásokkal. A török sereget ezzel szemben egy egybefüggő masszaként ábrázolja.

¹⁷Domokos 2003, 92.p.

¹⁸Domokos 2003, 85-86.p.

¹⁹Így azzal is érdemes tisztában lenni, hogy a korábbi felfogással ellentétben az akindzsik is sorozott harcosok voltak és nem önként, a zsákmányszerzés miatt csatlakoztak a török fősereghez az egyes hadjáratok során.

²⁰Brodarics 1527

²¹B. Szabó 2006, 82.p.

²²Szakály 2000, 98.p.

²³B. Szabó 2006, 83.p.

²⁴Brodarics 1527

²⁵Már szinte hagyománya volt az uralkodók és hadvezérek ilyetén módon való megmentésének: Zsigmondot havasalföldi hadjárata során Dezső vitéz, Hunyadi Jánost a vaskapui csatában Kemény Simon familiáris mentette meg egy páncélcsere révén.

²⁶A csatát túlélő és napjaink közönsége számára az Egri csillagok c. műből ismert Török Bálint rabságba jutásáig nem tudta lemosni magáról a szégyent, hogy először a rá bízott Nándorfehérvárat, majd az ugyancsak az őrzésére bízott Lajos királyt is elvesztette. Azzal már senki sem foglalkozott, hogy Török 1521-ben még csak 20 éves volt, a király mellől pedig fővezéri parancs szólította el.

²⁷Brodarics 1527

²⁸Domokos 2003, 91.p.

²⁹Domokos 2003, 91.p.

³⁰Brodarics írásában ennek a 80 darab magyar ágyúnak a csata folyásában semmi jelentősége nem volt. Meg kell jegyezni, hogy ezekben az időkben még túl pontatlanok voltak az ágyúk ahhoz, hogy komolyan uralni tudják a csatamezőt. A török tüzérségnek csupán abban volt „szerencséje”, hogy a magyarok szinte közvetlenül az ágyúcsöveik előtt harcoltak.

³¹Domokos 2003, 91.p.

³²Fodor 2002, 18 .p.

³³Fodor 2002, 18-19.p.

³⁴Domokos 2003, 90.p.

³⁵Fodor 2002, 18.p.

³⁶Perjés 2002, 21.p.

³⁷Brodarics 1527

³⁸Perjés 2002, 23.p.

³⁹B. Szabó 2006, 152.p.

⁴⁰Perjés 2002, 23.p.

⁴¹B. Szabó 2006, 171.p.

⁴²Szakály 2000, 83.p.

⁴³B. Szabó 2006, 170.p.

⁴⁴B. Szabó 2006, 166-168.p.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Zmák Tamás Tibor: Mohács elemzése - Brodarics alapján
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat