Botlik Richárd

 

A TÖRÖK KÉRDÉS ERASMUS, A KORABELI EURÓPA ÉS SZAPOLYAI JÁNOS ÉRTELMEZÉSÉBEN (kézirat, 2003.)

 

Előszó

 

        

A humanizmus szellemi tőkéje volt az első pörölycsapás, amely megrepesztette Európa keresztényi összefogásának egységét. A hitviták tüzében mindinkább megosztottá váló Európában számos kisebb-nagyobb hangvételű kiadvány hangoztatta, hogy a keresztényi eszme nem képes hatékonyan fellépni a hódító iszlámmal szemben.

A 16. század elején a korábbiaktól homlokegyenest eltérő diplomáciai „fogások” átlépték az ideológiai határokat; a még virágzó kontinens életében elképzelhetetlen volt az, ami bekövetkezett: I. Ferenc (1515-1547) a „legkeresztényibb király”, Velence — a Szent Márk által alapított köztársaság —, és a csodálatosan terjeszkedő oszmánok szövetsége. Paradox helyzet, hogy a pápa egy időre hallgatólagosan legnagyobb elvi ellenségének lett diplomáciai partnere.

A nagy felfedezéseket követően a beáramló tőke hatására azt várnánk, hogy Európában gyökeres változások születtek: a vagyon azonban még kevesebbek kezében koncentrálódott, mint korábban, s a kontinens lélekszáma ugrásszerűen megnövekedett (V. Károly birodalmát 23 millió alattvalóra alapozhatta, míg az ellenlábas Francia Királyság lakossága elérte a 15 milliónyi lélekszámot), de annak ellátására csupán puhatolózó elképzelések voltak — hacsak a jövő hadviselésének előhírnökét, a hatalmas véráldozattal járó értelmetlen küzdelmet (ld. az 1525. évi páviai csata) nem tekinthetjük egy lehetséges alternatívának. A háborúkban a lovagság, a lovagi eszme vezető helyét minden tekintetben a tömeg vette át: a csatamezőkön kovácsok, takácsok, szabók, pékek gyalogoshadosztályai szégyenszemre verték meg a vasba burkolózókat; az európai uralkodók által szívesen hangoztatott nemzeti összefogás, nemzeti lét fogalma megkopott a nap mint nap egymás ellen elvtelenül harcoló (ld. pl. a svájci lándzsaerő katonáit) zsoldosok zászlóaljaiban; az egyházi befolyás már a múlté volt ott, ahol keresztény keresztény ellen ragadt fegyvert, s küzdött a zsoldjáért, a megélhetéséért.

„A legbűnösebb évszázad, a legboldogtalanabb és legromlottabb, amit csak ember elgondolhat” — írta Rotterdami Erasmus a 16. századról akkor, mikor még csupán annak negyedrésze telt el. (Szerencsére a filozófus nem élt a 20. században.)

Kérdéses, hogy e merőben új helyzetben, a kialakult állapotok orvoslására milyen megoldást nyújthattak a filozófusok, a gondolkodók? Európában sorra születtek vezetéselméletek, fejedelemtükrök, melyek az uralkodók kezébe kívántak vezérpálcát adni. Az igen nagy népszerűségnek — vagy éppen botránynak — örvendő művek mindenfelé meghódították a kontinenst: nem csoda, hogy francia nyelvterületen népszerűbb Commynes, mint Itáliában Machiavelli, mint Nyugat- és Közép-Európában Erasmus, vagy Hispániában Guevara.

A fejedelemtükrökben kínált elméleti elképzelések gyakorlati megvalósulásai érdekes képeket sugároztak a jövő felé. Erasmus rokonszenves egyénisége sok hívet szerzett elveinek nemcsak külföldön, hanem a Magyar Királyságban is. Ebben a dolgozatban mégsem annyira a mindennapokkal, a magyar politikai elithez fűződő vitathatatlanul jelentős kapcsolatával, hanem egy konkrét helyzettel, a török veszély elhárításának erasmusi lehetőségeivel, és a magyar királlyá koronázott Szapolyai Jánosnak (1526-1540) a Portával kötött szövetsége kapcsán a Szentszékkel kibontakozott vitájával szeretnék foglalkozni. Különösképpen azért, mert I. János az egyetlen magyar király, akit — a Habsburg-ház nyomására — kiátkozott az Apostoli Szentszék.

 

Institutio Principis Christiani (A keresztény fejedelem neveltetése) — egy humanista fejedelemtükör, mely Magyarországon is sokakat

meghódított

 

                                    „Üdvös gondolatokkal korán kell beoltani a fejedelmet”

                   

 

Jean le Sauvage Brabant kancellárja volt az a személy, aki támogatta 1515-ben Erasmus kinevezését a fiatal Károly mellé udvari tanácsosnak. Erasmus az Insitutio…-t elsősorban Károlynak készítette, hogy a fiatal trónörökös ne az általa sokszor szidott kegyencektől, hanem egy filozófustól tanulja meg a kormányzás rejtelmeit. Másfelől azonban az Institutio…-val példát, egyfajta uralkodói ideált próbált teremteni, mivel Erasmus Károlyban nem csupán egy fejedelmet, hanem „a” fejedelmet látta, saját szellemének eredményét és egy fejlődő személyiség kibontakozását egy felsőbb hatalom szinkronicitásának tekintette. Nemcsak Erasmus, hanem V. Károly is hitt a filozófus-fejedelem koncepció sikerében, éppen ezért az Institutio… könyvecske nem vált Károly könyvtárának porosodó tárgyává, hanem szédületes sebességgel bejárta egész Köztes-Európát. Károly öccse, Ferdinánd levelezéséből tudni, hogy az osztrák főherceg — a spanyol nevelés ellenére — is haszonnal forgatta a kormányzás művészetének rejtelmeit, sőt talán I. (Öreg) Zsigmond (1506-1548) lengyel király is beleolvasott.

V. Károly II. Lajos (1516-1526) királynak is küldött egy ajánlással egybekötött könyvet, melyből Piso Jakab nevelte Budán a fiatal magyar uralkodót. Károly ajándék példánya azonban nem maradt sokáig nyughelyén: II. Lajos király halálát követően elkerülte a fenséges császár corvinazsákmányának sorsát, s rejtélyes közvetítők útján Szapolyai Jánoshoz került. Az ismert könyvnek különlegességét az a tény szolgáltatta, hogy valaki a mohácsi csata után a következőket írta előzéklapjára: „Sum Johannis Regis Electi Hungariae”, azaz: „Jánosé, Magyarország választott királyáé vagyok.” A jánosi demagógia úgy tűnik oly erős lehetett, hogy még Lajos könyvtárának ezen Institutio… példányát sem volt rest valaki János korábbi tulajdonának nyilvánítani.

Erasmus személyének és elveinek egyaránt széles támogatói bázisa volt Magyarországon, azonban az általa elhintett eszme csírái itthon szinte terméketlen talajra hullottak — a gyakorlat szintjén. Hiába tartotta — levelezés útján — sűrűn a kapcsolatot II. Lajos feleségével, Habsburg Máriával, és több hazai nagy gondolkodóval (a már említett Piso Jakabon kívül a Thurzó-családdal, Brodarics Istvánnal, Verancsics Antallal, majd Oláh Miklóssal): idehaza az Institutio…-ban idealizált nézeteit még nehezebb lett volna megvalósítani, mint a széttagolt Német-római Birodalomban. 

     1524-ben Antonio da Burgio pápai nuncius aggódó hangon írta a következőket Rómába: „…a közhír szerint, mitől Isten mentsen, a király és a királyné lutheránusok.” A fiatal uralkodópárt minden lehetséges eszközzel igyekeztek a Habsburg érdekszférában tartani, ebbe az ideálba — érthető okokból — nem férhetett bele a lutheránus eszme. Az udvartartás is hagyott némi kívánnivalót maga után — Habsburg Ferdinánd, V. Károly, a pápai követek és Jagelló Zsigmond szerint. Utóbbi például egyik Lajoshoz írott levelében felhívta a fiatal uralkodó figyelmét arra (apa helyett mint nagybácsi jótanácsaként), hogy a hetente egyszeri — vagy szerinte rosszabb esetben többszöri — fürdőzés kimondottan káros egy keresztény fejedelem testi épségére, ezért — a betegségek elkerülése végett — minél előbb hagyjon fel e helytelen szokásával.

Mind Mária, mind Lajos láthatóan hajlott az újra, azonban a kijelölt utat számukra maximálisan csak Erasmus valósíthatta meg. Az Enchiridion militis christiani (A keresztény harcos kézikönyve), és az Aragóniai Katalinnak ajánlott Institutio christiani matrimonii (A keresztény házasságról) szellemében — bár Huizinga szerint kevésbé érdekesen — írta meg Erasmus az élete végéig Lajost gyászoló Habsburg Máriának vigasztaló művét, De Vidua christiana (A keresztény özvegyről) címmel.

Az Erasmust olvasók táborának talán leggörcsösebb, a humanista elveket leginkább elutasító tagja Habsburg Ferdinánd volt. Húgát, Máriát nem egyszer felszólította, hogy kerülje a humanisták — így Erasmus — társaságát, azt pedig egyenesen megtiltotta neki, hogy az atyái vallásától eltérjen, s Lutherrel levelezgessen. Luther valóban küldött Máriának leveleket, s az 1526-os tragikus esemény kapcsán egy vigasztaló könyvet Vier tröstliche Psalmen an die königin Maria címmel. Mária a testvéri tekintélyuralom eme megnyilvánulására a következő — igen lakonikus — megjegyzéssel válaszolt: „…nem tilthatja meg Luthernek [ti. Ferdinánd], hogy azt írja, amit jónak lát.” A mohácsi csata és következményei messze ható elvi problémák sebeit tépték fel Európában és Magyarországon egyaránt. Luther a már említett művében — ami talán röpiratnak is tekinthető — rámutatott arra, hogy a „balgaság dicsérőjének” pacifista nézetei a felelősek a csata elvesztéséért, sőt Erasmuson keresztül a „tévelygő” katolikus egyházat is hibáztatta az okokért. A hazai polgári történetírók is Erasmusban vélték megtalálni a mohácsi csata felelősét, s ez az álláspont a 20. század húszas évtizedéig tartotta magát. Vajon tényleg oly markánsak Erasmusnak a törökökkel kapcsolatos nézetei, hogy azok befolyásolhatták a Magyar Királyság létét 1526-ban?

 

 

Erasmus és a törökök

 

Az erasmusi Philosophia Christi legvitatottabb tézisei a szerző háborúval kapcsolatos nézetei voltak. Erasmus újra és újra megszólította háborúellenes röpirataiban korának fejedelmeit, és számos koncepciót dolgozott ki a török kérdés és az iszlám terjeszkedés megoldására. Gyakorlati szinten azonban ezek a gondolatok nem valósulhattak meg, mert a kortársai Erasmust jámborsága, erőtlensége, egyhangúsága, a politikai helyzettől független optimizmusa miatt mélységesen elítélték. Mikor végre Luthernek sikerült felszítania a tüzet az emberek lelkében, mikor Machiavelli a nemzeti összefogás eszméjét hangoztatva ostorozta Itália egységére, a háborúra az általa ideálisnak vélt fejedelem archetípusát, mikor nap mint nap jelentek meg a török megbüntetéséről szóló cikkek a zeitungokban, mikor Loyola félelmetes dühvel rontott a katolikus egyház ellen törőkre, akkor nem volt helye Erasmusnak. Loyola például úgy vélekedett Enchiridion militis christiani (A keresztény harcos kézikönyve) című műről, hogy olvasásakor lelkében Erasmus lelohasztotta a tüzes lobogást, hitét megdermesztette.

Luther sem tudta eldönteni, hogy Erasmus végső soron mit akart: számára érthetetlen, hogy egy katolikus egyházhoz hű ember hogyan kritizálhatja saját elvbarátait, miközben a reformációval sem ért egyet. És ráadásul ez a — szerinte — „ravasz lény” zavarba ejtően, megfejthetetlen módon mosolyog. Csakis az ördög műve lehet az — vélte Luther —, hogy egy felnőtt ember mosolyogjon; hogy miközben igen elmélyült a keresztény filozófiában, olyan hangnemben írjon A szabad akaratról (De libera arbitrio), amilyenről még maga Luther sem álmodott, olyan „pogány filozófusok” — azaz ókori klasszikusok — műveiből merítsen, olyan dicsérőleg szóljon a törökökről, a mohamedánokról, amiért egy közember perceken belül a bitófán találná magát, olyan megvető hangon adjon tudomást az olvasóinak a pápaság elvilágiasult hatalmáról, hogy a szatíráján talán még a jelenünkben is pironkodna az egyház.    

Erasmus Platón elméletből kiindulva a háborút elvetendőnek, illetve alaposan megfontolandónak tartotta, mert a háború elindítója, felelőse maga a fejedelem. Nincs igazságos háború, hiszen a harc nem sakkjátszma, a csatában vér folyik, a hódítással a fejedelem saját uralmának gyökereit kockáztatja, mert özvegyek, árvák és rokkantak számon kérik rajta veszteségeiket.

Erasmus főleg a keresztény keresztény elleni harcát ítélte el, amelyet — Platón görög-görög elleni fellépéséből átültetve — egyfajta belső lázadásnak tartott:

„Gondoltunk-e már rá, hogy mit mondanak rólunk a törökök és a szaracénok, amikor látják, hogy már annyi századon át sem tudnak megegyezni egymás között a keresztény fejedelmek?”

Erasmus nem tett különbséget keresztény és keresztény közt, élete végéig az eszme összefogását hangoztatta, s nem bocsátkozott a politikai sárdobálás szintjére. A reformáció térhódításakor nem hangoztatta a katolicizmus felsőbbrendűségét, a kereszténységet egységes tömbként érzékeltette műveiben, olyan tömbként, mely egy célt akar szolgálni, a lelki jobblétet.

„Nem az a keresztény, aki megkeresztelkedett, aki megbérmálkozott, aki jelen van a szentmisén, hanem az, aki bensőséges érzelmekkel öleli át Krisztust, és ezt jámbor tetteivel ki is fejezi.”

Az egyház mind a mai napig felszenteli harc előtt a fegyvereket, mely aktus Erasmus szerint már akkoriban a Szentírás félreértelmezéséből, eltorzításából fakadt. „A zsidóknak szabad volt háborút viselni, de azt az Isten parancsára tették”, viszont a heroikus győzelem után mindig véget kell vetni a küdelemnek. „Itt a kereszt, ott Krisztus teste, és a legszentebb kegytárgyakat összekeverik a legalvilágibb tárgyakkal: a véres csatákban körülhordozzák a szeretet legfőbb jelképét. S ami még visszataszítóbb, Krisztus mind a két tábort segíti, mintha ő is velük harcolna.” 1518-ban John Colet-nak a Dulce bellum inexpertisben (Édes annak a háború, aki nem próbálta) viszolyogva írta Erasmus a következőket: „A fejedelmek összefognak a pápával, és talán még a törökkel is, a nép boldogsága ellen.”

Erasmus fent idézett művének címválasztásából jól látható, hogy nem osztotta azt az e század elejére jellemző, háborúval kapcsolatos hurráoptimizmust, mely az emberiség nagy „kalandjait” végigkísérte.

Erasmus élete végéig kutatta az okokat, melyek oly sok keserűséget hoztak az emberiségre a 16. század folyamán. Így jutott arra a — túlsarkított, de érdekes — következtetésére a Julius exclusus e collis című szatírájában, hogy II. Gyula pápa (1503-1513) volt az oka azoknak a háborúknak — így közvetve a török veszedelem tapintható közelségének is —, melyek megnyomorították Európa életét. Gyulát e műben a névrokonához, Julius Caesarhoz hasonlította, s egyéniségét olyan paradox helyzetben ábrá-zolta, amely sok hívőt megbotránkoztatott: ugyanis mialatt — Erasmus szerint — II. Gyula a legnagyobb elszántsággal őrzi az égi paradicsom kapuját fegyvereivel, éppen ezért a cselekedetéért zárattatik ki onnan, vagyis kerül a pokolra. „Gyula főpap háborút visel, győzedelmeskedik, diadalt ül, s valóban megjátssza a Juliust [Caesart].” Ezzel a példájával is azt igyekezett bizonyítani, hogy csakis az Isten által elrendelt harc hozhat erkölcsi sikereket a háborúban, Krisztust követni pedig nemcsak hogy nem szolgai, hanem egyenesen isteni uralkodásmód. Ha ugyanis az Európát vezető politikai elit megértené, hogy a legnagyobb elszántság, ami összekötheti az államokat, az a keresztény hit, akkor sok véráldozat elkerülhető lenne.

„A keresztény fejedelmek között az a legszentebb és legszorosabb szövetség, hogy keresztények. […] Ha sok szerződést kötnek, az azt bizonyítja, hogy a bizalommal baj van. És nemegyszer láthatjuk, hogy a per éppen abból keletkezik, ami azért készült, hogy ne legyen nézeteltérés. […] Manapság azonban azt is szövetségnek nevezik, amelyet azért kötnek, hogy megint dúlhasson a háború.” A Dulce bellum-ban is hasonlóképpen írt minderről: „Nem akarok elhamarkodottan ítélni a fejedelmek ügyeiben. Azt az egyet azonban tudom, hogy sokszor a legmagasabb igazság a leg-magasabb igazságtalanság, s hogy vannak olyan fejedelmek, akik előbb eldöntik, hogy mit akarnak, s az-tán keresnek hozzá ilyen vagy olyan ürügyet, hogy igazi szándékukat elfedjék vele.”

Erasmus több röpiratában, és néhány hosszabb terjedelmű művében kifejezte azon álláspontját, hogy a törököt a keresztények vonták saját magukra, könnyű prédát mutatva a pogányoknak. Figyelmeztetése szerint a kontinens uniója, a Respublica Christiana megvalósíthatatlansága a török hódítás veszélyében rejlik, ugyanakkor a legtöbb keresztény gondolkodótól eltérően magát a törököt a meggyőzhető elvi partner oldaláról is szívesen bemutatta olvasóinak. Erasmus éreztetett egyfajta szimpátiát az iszlám mindennapok világával. Levelezéséből, és a gyermekek illeméről írt tanulmányaiból ismertek azon nézetei, melyekben nagy hangsúlyt fektetett a tisztaságra, a tisztálkodásra. Huizinga szerint Erasmus — a kor viszonyához képest — tisztaságmániás ember volt, minden betegség okát az ápolatlan külsőben vélte felfedezni. Erasmus nem egy röpiratában felhívta az uralkodók figyelmét a járványok megelőzésének kérdésére, s bizonyos, hogy nem volt közömbös a mohamedánok tisztálkodási szokásairól érkező hírekkel szemben. Ekkor már ismertek voltak előtte is a tények: a saját piszkukban taposó, sokszor éppen ez okból kifolyólag járványokkal sújtott, de kultúrfelsőbbséget hirdető, és a barbár — a hadjáratokra mozgó illemhelyeket hordó, azokat rendezett körülmények közt használó —, „pogány” muzulmán harcosok közti különbségek (ld. például az 1521. évi magyar hadfelvonulás következményeit, az itáliai háborúk egészségügyi viszonyait stb.). „A bűz terjeszti a fertőzéseket, vélekedik. Erasmus legtöbb embertársánál korábban gondolt a fertőt-lenítésre a túlzsúfolt kocsmák romlott levegőjében, valamint a gyónók leheletében és a keresztvízben rejlő fertőzés veszélyei miatt. El a közös poharakkal; borotválkozzon meg mindenki, ügyeljen ágyneműje tisztaságára, s ne csókolja meg a másikat üdvözléskor.”

Erasmus szerint a keresztények azért szidják mindennek a törököt, hogy még keresztényebbnek látszódjanak. (A 17. század elején az egyik jezsuita misszió beszámolója elgondolkodtató részleteket fedett fel a törökök szokásairól. Molnár Antal történész rámutatott arra, hogy Bartol Kašić a negatív értelemben eltorzított európai török-képpel szembesülhetett utazásai alatt, részletesen értekezett az iszlamizált délszlávok jóindulatáról, buzgó vallásosságukról, humánus intézményeikről (pl. karavánszerájok).

„Torkunk szakadtából gyalázzuk a törököt, pedig Istennek talán ellenszenvesebbek vagyunk a töröknél is. Ha a kereszténység régi hirdetői úgy viszonyultak volna mihozzánk, az akkori pogányokhoz, mint mi most a törökhöz, hol volnánk, akik az ő türelmük nyomán váltunk kereszténnyé?” — írta Erasmus. Érdekes problémát vetett fel például a török hódítás ellenére helyben maradt boszniai ferencesek működésének kérdéséről Tóth István György történész. A rend tagjai Don Simeone Matkovich, mohácsi plébános 1634. márciusában kelt levele szerint „…feldíszített lovakon, skarlátvörös ruhában járják Törökországot [azaz a hódoltságot], inkább tűnnek a szultán katonáinak, mint Szt. Ferenc követőinek.” Az itáliai viszonyoktól meredeken elhajló, állig felfegyverzett ferences barátok látványa nagy megdöbbenést keltett a Boszniát látogató rendtársakban

Erasmus szerint az egyetlen lehetséges eszköz, mellyel a török hódítás elé akadályt lehet gördíteni, az a hit, a meggyőzés ereje. A keresztényeknek erősnek, jellemesnek, erkölcsösnek kell mutatniuk magukat, olyanoknak, akiket a vagyon nem tud megfertőzni, akik elvbarátaikat nem árulják el. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy mikor Erasmus e mai szemmel mért naiv következésének hangot adott, úgy tűnt, az Oszmán Birodalom áradatát nem lehet megállítani, és Bécs városa már a veszélyeztetés primer bázisa volt.

„Én úgy vélem, hogy még a török ellen sem lehet meggondolatlanul háborút indítani. […] Ha a hit ügyéről van szó, azt a mártírok türelmével és nem a katonák seregeivel kell erősítenünk és dicsőségessé tennünk, ha pedig a hatalomért, kincsekért és a területekért folyik a harc, akkor újra meg újra fontolóra kell vennünk, hogy nem árt-e ez a dolog a kereszténység ügyének. A jelenlegi helyzet körülbelül ez: azok által, akik ilyen háborúkat viselnek, könnyen megtörténhet, hogy mi hamarább lesüllyedünk a törökök színvonalára, mint ők keresztényekké válnak.”

Az 1517-ben kiadott Querela Pacis (Béke panasza) röpiratában egyenesen próféta módjára szólította fel a híveket az összefogásra: „Hogy megtérítsük Krisztushoz a muzulmánt és a pogányt, ahhoz elébb ti magatok legyetek keresztények.”

A legmarkánsabb megoldást mégis az Institutio…-val egy időben megjelentetett Dulce bellum…-ban adta a vezetők kezébe Erasmus: „Amit karddal nyertek, kard által vész el. Krisztushoz akarjuk téríteni a törököt?…Nosza, lássák meg bennünk a keresztényt, de ne csak az elnevezést, hanem az igaz ismérveket: a szeplőtlen életet, a jó akaratot ellenségeinkkel is, a kifogyhatatlan türelmet a bajban, a gazdagság megvetését…Íme a fegyver, mely a törököt leginkább lebírja.”

1526-ban úgy tűnt, minden elveszett. Erasmust gyötörték a tétlenségének gondolatai. Erasmus leveleiből áradt az optimizmus, számtalanszor hangsúlyozta, hogy a látszat ellenére semmi sincs veszve, s hogy János király gyors koronázása miatt még bonyolultabbá vált helyzetet is a maguk javára tudják fordítani a keresztény fejedelmek a törökkel szemben. Hatására V. Károly is nagy elszántságról tett tanúbizonyságot, s 1527. március 6-án öccsének, Ferdinándnak írt levelében az általa még vajdaként elismert Jánossal való békés megegyezés fontosságát hangsúlyozta. „Sok jó dolgot békés eszközökkel lehet legjobban elérni. Jobb várakozni, mint a szerencse kerekeire bízni magunkat. […] Legjobb volna kiegyezni a vajdával, csak a korona maradjon meg Önnél [ti. Ferdinándnál]. Ezzel nagy költséget és nagy veszedelmet lehetne elkerülni, de még ennél is többet, meg lehetne hiúsítani a vajda cselszövéseit, aki a törökhöz csatlakozhat…”

Az 1527-es olmützi tanácskozáson még adott volt a szándék mindkét részről a két király közti megegyezésre. V. Károly újfent felhívta öccse figyelmét a béke hasznosságára, a helyzet komolyságára: „Béküljön ki a vajdával, bármibe is kerül. Csak a korona maradjon Önnél. Remélem, hogy béke lesz a kereszténységben és akkor segíthetek.”

Az olmützi béketárgyalást Erasmus is örömmel telt szívvel üdvözölte: „Ha a keresztény fejedelmek maguk között egyetértésre jutnának, sokkal szerencsésebben és nagyobb szabású keretek között uralkodnának, és a töröktől is könnyen megszabadíthatnák a keresztényeket.”

A kezdeményezés azonban nem járt sikerrel. Erasmus is megingott, kevésbé céltudatosak írásai a török kérdéssel kapcsolatban, mint korábban.

A humanista gondolkodó ráeszmélt, hogy nemcsak a törököt lehetetlen meggyőzni és megkeresztelni, hanem még a kézzelfogható veszedelemben is nehéz a keresztényeket egyazon elv alá terelni. 1530 márciusában a Szentírás 28. zsoltárából merítve készítette el az utolsó törökökkel kapcsolatos röpiratát, Utilissima consultatio de bello Turcis inferendo (A török elleni háborúról) címmel. Már Erasmus sem tudta, hogy milyen lépéseket kellene tenni az ügy megoldása érdekében, s az értekezés végén az olvasóhoz intézett nyílt kérdést:

„De hát mondd meg világosan: úgy ítéled meg, hogy kell háborút indítani, vagy sem?”

 

A kiátkozott magyar király

 

 

            Szapolyai János nehéz körülmények között, egy vesztes csatát követően került hatalomra. Uralkodásának kezdetétől igyekezett — túlkapásoktól sem mentesen — központosított királyi elveket alkalmazni Magyarországon. Többször is bizonyíthatatlan vádakkal illették személyét azzal kapcsolatban, hogy összejátszott a törökkel Mohács előtt és után is. Valóban szövetségbe kényszerítette a fenséges Porta, azonban I. János király a kezdetekben még — a török által érintetlenül hagyott — hadseregét nem a Cserni Jován, vagy a Habsburg Ferdinánd elleni küzdelmekre tartogatta és szervezte. Későbbi diplomáciai lépéseiből (pl. az 1531. évi Krakkói alku, vagy az 1538. évi váradi egyezmény) is arra lehet következtetni, hogy a török szövetségeseként a Porta ellensége, a mohamedánnal szemben a keresztény ügy védelmezője volt.

            Miután I. János Tokajnál vereséget szenvedett Niklas Graf zu Salm csapataitól, I. Ferdinánd király hadserege elől Erdélybe menekült. Diplomáciai elszigeteltségében csupán a sógorától, I. Zsigmond lengyel királytól remélhetett segítséget. A Jagellók Habsburgokkal kötött családi szerződése miatt azonban a lengyelektől nem kaphatott sem a maga, sem összezsugorodott országrésze, alattvalói számára megfelelő támogatást. Mivel királyi méltóságáról nem mondott le (ld. 1527. évi olmützi konferencia, ahol az ellenkirály Habsburg Ferdinánd követei erre felszólították őt), egyetlen kiút maradt: a törökkel való megegyezés, szövetség. 1527 októberében I. János király országgyűlést tartott Kolozsvárott, ahol a török szövetség mikéntjét vitatta meg alattvalóival. Tanácsosai közt voltak olyanok, akik már korábban, esetleg Mohács előtt is támogatták a törökökkel kötendő megegyezést. Brodarics István szerémi püspökként, majd kancellárként már II. Lajos uralkodásának idején szorgalmazta a fenséges Portával való megbékélést. 1522-ben ugyan még törökellenes álláspontra helyezkedett VI. (Florent) Adorján (1522-1523) audienciáján, később azonban — látva a nyugat-európai uralkodóházak érdektelenségét — már pacifista elveket hangoztatott mind Magyarországon, mind külföldi útjain. 1523-ban az új pápának, VII. (Medici) Kelemennek (1523-1534) kifejtette, hogy a magyaroknak a lengyelekéhez hasonló örökbarátsági szerződést kellene kötniük a törökkel. „A pápa erre akként nyilatkozott — írta Brodarics a beszámolójában —, hogy bármiképp fog az ügy végződni, nem felségetekre [ti. I. Zsigmondra és II. Lajosra], akik annyi éven át a kereszténység közügyét egyedül védték, hanem a többi keresztény fejedelmekre, kik békét kötni [ti. a törökkel, és egymással egyaránt] nem tudnak, háramlik a felelősség.”

A jogtudósok és egyházi jogászok az 1527. évi erdélyi országgyűlés alatt állítólag három napon keresztül vizsgálták a Szent Bibliát, és arra a következtetésre jutottak, hogy a keresztény uralkodó mohamedán császárral kötött szövetségét semmi sem tilthatja meg. Ezek után János útnak indította lengyel származású diplomatáját, Hieronim Łaskit, hogy tárgyaljon a törökkel.

            I. János kikérte VII. Kelemen véleményét a körvonalazódó török szövetség ügyében, és a pápa kifejezetten barátságos hangvételű levélben válaszolt a magyar királynak:

„Ismeretesek előttünk erényeid és vallásos buzgóságod, melyet országodnak a törökök elleni megoltalmazásában kitüntettél; ezért Rajtad, ki egész erővel a hitetlenek ellen szeretnél fordulni, örömest segítenénk, ha végső szükségünk […] nem akadályozna.”

A megerősítő pápai levél után János téli szállásáról, Lippáról 1529 elején újból értesítette VII. Kelement a törökkel folytatott tárgyalás részleteiről. Azonban János királynak a Szentszéknél elért diplomáciai sikerei önhibáján kívül — szinte egyetlen hét alatt — összeomlottak. A gyümölcsöző kapcsolat visszájára fordulásának hátterét az itáliai háborúban, és a harcokkal járó hatalmi átrendeződésben kell keresni. A pápa kénytelen volt fejet hajtani a győztes Habsburg-háznak, és már 1529 tavaszán bejelentette a Ferdinánddal és V. Károly császárral (1519-1556) kötött szövetségét. A diplomáciai nyomás alatt lévő pápánál egyre intenzívebb tárgyalásokat folytatott I. Ferdinánd király római követe. A cseh és magyar király a következő instrukciók betartására szólította fel diplomatáját:

„Mivel János szepesi gróf [I. Ferdinánd nem ismerte el I. János magyar királlyá koronázásának tényét, ezért rendszeresen vagy szepesi grófnak, vagy erdélyi vajdának titulálta leveleiben] és vele sok egyházi és világi ember Magyarországban és Szlavóniában a törökök pártjához szítanak, sőt János volt az, ki a törököket a támadásra késztette és bevezette, ellenük véleményünk szerint jogosan lehetne egyházi büntetéseket alkalmazni. Ezért meghagyjuk, igyekezzél kieszközölni, hogy őszentsége Jánost, az ő párthíveit és bűntársait s mindazokat, akik bármiképpen a töröknek kedveznek, egyházi interdictummal, s nagyobb excommunicatióval és a többi megfelelő büntetésekkel sújtsa, amit az apostoli szék máskor sokkal jelentéktelenebb esetekben is megtett…”

            A többszöri felszólítás ellenére VII. Kelemen csak az 1529-es török hadjárat után, az év végén lépett fel Jánossal szemben. A pápa Bolognában találkozott V. Károllyal, és a német-római császár nyomására elindította az egyházi vizsgálatot János ügyében. Elsőként Balbi Jeromost, a néhai II. Lajos király nevelőjét, egykori pozsonyi prépostot kérdezték ki, aki — nem meglepő módon — tanúsította, hogy Szapolyai már Mohács előtt is hívta a törököt Magyarországra. Ezután a pápa vizsgálóbizottságot állított fel, és rövid időn belül — megbizonyosodva a vádpontok igazáról — kiátkozta és kiközösítette I. János királyt (ld. melléklet). Ez az exkommunikáció nem az egyházból történő kizárást, hanem a külső közösség megszakítását jelentette. A bulla tehát megtiltotta a szentmisén való részvételt, a szentségek felvételét és szentelmények végzését, és az egyházi tisztségek gyakorlását.

            1529. december 22-én Giovanni Piccolomini — a vizsgálóbizottság egyik tagja — jelentette:

„János erdélyi vajda [a megszólítás Habsburg nyomást mutat, mert VII. Kelemen korábban elismerte Szapolyai királlyá koronázását], mint a török szultán szövetségese és két támadásának okozója, az egyházi kiközösítés és hivatalvesztés büntetését vonta magára.  

A kiközösítéssel valójában csak a Habsburgokat engesztelte ki Kelemen pápa, hiszen semmilyen komoly diplomáciai foganata nem lett a bullának. Több szempontból is érvénytelennek tekinthette János király az exkommunikációt:

1. VII. Kelemen pápa a dokumentumot nem iktatta be a pápai bullák regestaköteteibe.
2. I. János királlyal nem közölték a kiközösítésről szóló bullát.
3. I. Jánost a konzisztórium után négy nappal feloldozta Kelemen a bulla alól.

A kiközösítés ellen élesen tiltakozott a francia udvar:

„Ezek után senki sem tagadhatja, hogy a legfőbb ok, amiért a törökök a keresztények ellen fegyverkeznek, nem más, mint a János királyon elkövetett gyalázat.”

Az angol diplomácia is elutasította a bullát, és a következőket jelentette Bolognából VIII. Henriknek (1509-1547): „…őszentsége, mert a császár [ti. V. Károly] kedvében akart járni, János magyar királyt kiközösítette.”

            Az exkommunikáció híre igen lassan terjedt Európában. A bulla egy példányát Ferdinánd király 200 példányban lemásoltatta, hogy gyorsabban megismerjék részleteit mind a német birodalmi rendek, mind a magyar egyházi és világi személyek. Ennek ellenére Fraknói Vilmosnak nem sikerült egyetlen példányát sem fellelnie, Óváry Lipót pedig csak részleges másolatok alapján közölhette a kiközösítés szövegét – latin nyelven. Megjegyzendő, hogy Fraknói a dokumentum híján is megfelelően következtetett a bulla tartalmára.

            I. János király 1530 elején kelt levelében tiltakozott az exkommunikáció ellen. A VII. Kelemennek címzett éles hangú jajkiáltásában nem nélkülözte a klasszikus hittudományi elemek megszólaltatását sem.

            Az Apostoli Szentszék vizsgálatot indított, és elmarasztalta egyébként a török szövetségi okmányt létrehozó Hieronim Łaski nagybátyját, Jan Łaskit is. A gnieznói érsek, a nagy-lengyel nemesi ellenállás vezetője régóta tüske volt Róma szemében. (A törökbarátság mellett az ez időben szokásos lutheránussággal is beperelték Łaskit.)

            A kiközösítés feloldása sokáig váratott magára. Nem Canossa-járás mentette fel Jánost a bulla alól, hanem a diplomácia újbóli fordulata: VII. Kelemen halálát követően III. (Farnese) Pál (1534-1549) lett a pápa, aki erőteljesebb eszközökkel sürgette a megbékélést, mint elődje; másrészt Ferdinánd és János között kibontakozott a béke reménye. Brodarics István kedvező hangulat és időpont megválasztása után kérte a pápai nunciust, Giovanni Moronét, hogy vizsgálja felül őszentsége az igazságtalanul elítélt János király ügyét. 1538. június 16-án a modenai püsök, bécsi nuncius levelet írt ez ügyben Farnese bíboroshoz. Végül az 1538. évi váradi egyezménnyel egyetemben a Szentszék is megbékélt Jánossal, és feloldotta őt az egyházi kiközösítés terhe alól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Feldolgozások:

Barlay Ö. Sz.: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Bp., 1986.

Barta G.: A Sztambulba vezető út (1526-1528). Magvető, Bp. 1983.

Bárdossy L.: Magyar politika a mohácsi vész után. Egyetemi Nyomda, Bp. 1943.

Botlik R.: Az 1531. évi Krakkói alku. Századok, 137. évf. 2003/3.

Bruckner Gy.: Magyarország belső állapota a mohácsi ütközet előtt. In. Mohácsi emlék-könyv 1526. szerk. Lukinich I. Királyi Magy. Egy. Nyomda, Bp. 1926.

Csernus S.: A reneszánsz fejedelemtükrök forrásvidékén: Philippe de Commynes, a „francia Machiavelli”. Századok, 133. évf. 1999/1.

Fodor P.: Magyarország és a török hódítás. Argumentum, Bp. 1991.

Fraknói V.: János király és a római szent-szék. Századok, 36. évf. 1902/8.

Halkin, L.: Erasmus I. Ferenc és V. Károly között. MTA, Bp. 1976.

Huizinga, J.: Erasmus. ford. Gera Judit. Európa, Bp. 1995.

Kárpáti, E.: V. Károly keleti politikája. Kolozsvár, 1941.

Kubinyi, A.: A Jagelló-kori Magyarország történetének vázlata. Századok, 128. évf. 1994./2.

Magyar Katolikus Lexikon. VI. kötet. Főszerk.: Diós István. Szent István Társulat, Bp. 2001.

Markis S.: Rotterdami Erasmus. ford. Farkas János. Gondolat, Bp. 1976.

Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. szerk. Rúzsás L. és Szakály F. Akadémia, Bp. 1986.

Molnár A.: Rómából Belgrádba. Három jezsuita úti beszámoló a 17. századból. In. Ta-nulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor P.–Pálffy G.–Tóth István Gy. Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 2. MTA, Bp. 2002.

Óváry L.: III. Pál pápa és Farnese Sándor bíbornok Magyarországra vonatkozó dip-lomáciai levelezései (1535-1549). Monumenta Hungariae Historica. I. osztály, okmánytár. Akadémia, Bp. 1879.

Perjés G.: Szulejmán ajánlata. In. Seregszemle. Hadtörténeti és művelődéstörténeti ta-nulmányok. Balassi, Bp. 1999.

R. Várkonyi Á.: A török kiűzésének eszméje Magyarországon a magyar politikai gon-dolkozásban a XVII. század közepén. Történelmi Szemle 17., 1975.

R. Várkonyi Á.: Erasmus és tanítványai Közép-Európában. Alternatívák Mohács után.

Műhely, 1993/2.

R. Várkonyi Á.: Europica varietas – Hungarica varietas (Tanulmányok). Akadémia, Bp.

1994.

Székely S.: Brodarics István élete és működése. Történelmi Tár 1888.

Thienemann T.: Mohács és Erasmus. Minerva, Pécs 1925.

Tóth István Gy.: Szent Ferenc követői vagy a szultán katonái? Bosnyák ferencesek a hó-doltsági misszióban. Századok, 134. évf., 2000/4.

Trencsényi-Waldapfel I.: Erasmus és magyar barátai. Officina, 1941.

Zombori I.: V. Károly és a magyar trónviszályok (1529-1533). Történelmi Sz. 4., 1980.

 

 

 

 

Források:

Acta Tomiciana (=AT.)

Brodarics I.: Oratio ad Adrianum VI. pontificem maximum. Összeállította: Csapodi Cs. Budapest, 1985.

Erasmus, D. R.: De Vidua christiana. In. Trencsényi-Waldapfel: im.

Erasmus, D. R.: Dulce bellum inexpertis. In. Huizinga: im.

Erasmus, D. R.: Enchiridion militis christiani. In. Uo.

Erasmus, D. R.: Institutio Principis Christiani. ford. Csonka F., utószót írta Barlay Ö. Sz. Európa, Bp. 1987.

Erasmus, D. R.: Julius exclusus e collis. In. Huizinga: im.

Erasmus, D. R.: Querela pacis. In. Markis: im.

Erasmus, D. R.: Utilissima consultatio de bello Turcis inferendo. In. Trencsényi-W.: im.

Két tárgyalás Sztambulban. Összeállította: Barta G. Balassi, Bp. 1996.

Monumenta Hugariae Historica (=MHH)

Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Közleményei (=MTA II. OK.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

      

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A török szövetség kérdéséről
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2024 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat