KISS ÁKOS: A VÁRADI BÉKE (1538)

ELTE-BTK Budapest, 2013., kézirat

Hosszas és megszakításokkal tűzdelt tárgyalássorozat eredményeként, 1538. február 24-én Váradon köttetett meg az a béke, melynek képviselőik1 révén résztvevői Szapolyai János, I. Ferdinánd, valamint V. Károly császár voltak. Az utóbbi személy érintettsége is jelzi az esemény nemzetközi jelentőségét. Az egymással ellentétes érdekek pillanatnyi összehangolódásának megértéséhez érdemes röviden megemlékezni az 1530-as évek közepe táji eseményekről, amelyek meghatározták a szerződő felek mozgásterét.

III. Pál (1534–1549) személyében új vallási vezetője lett a keresztény világnak, aki elődjeihez képest nagyobb erőkifejtéseket tett egy széleskörű nemzetközi összefogás kialakítására az oszmánok elleni fellépéshez. Az elképzelés ellenben megkövetelte Európa belső békéjét, ami három fronton mutatkozott szükségesnek: A Német-római Birodalom belpolitikájában (vallásháborúk); a francia-német-római vetélkedésben; és Szapolyai János, valamint Ferdinánd magyarországi viszályában. Ennek szellemében, hivatalba lépését követően nem sokkal, feloldozta Szapolyait a korábbi kiközösítése alól.

V. Károly német-római császár is hajlott a magyarországi béke megteremtésére, azért hogy birodalma ne legyen lekötött a keleti területeken. I. Ferenc francia királlyal2 évtizedes küzdelme kiújult a Szavoja feletti harcban, miközben a Földközi-tengeren váltakozó kimenetelű harcokat folytatott az oszmánokkal: 1534-ben Koron, Goletta és Tunisz elesett, de következő évben visszakerült, majd 1537-ben Otrantónál átmeneti sikereket ért el az oszmán had. Nem sokkal a váradi egyezményt megelőzve, 1538. február 8-án rövid életű nemzetközi szövetség alakult Velence és Károly, valamint a franciák között, amivel igen kedvező helyzet állt elő egy esetleges török elleni hadjáratra.

A Magyar Királyságra térve, Mohács óta megosztottságban volt az ország, folytonossá váltak a két országrész közötti harcok, de egyik fél sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy egymaga fegyverrel egyesíteni tudja az országot. Miközben hivatalosan fegyverszünet állt fenn és tárgyalások sorozata zajlott,3 mindkét fél igyekezett folyamatosan javítani alkupozícióit. János király kiszolgáltatott helyzetben volt, hiszen a török jóindulata tartotta trónon, ezért Fráter György vezetésével politikai manőverekbe kezdtek. Ennek sarokköve Kassa elfoglalása 1536-ban, ami a Felvidék fontos erődje, és katonai sikeren túl a belpolitikai erőviszonyok megváltozását is előidézte. Ferdinánd sem tétlenkedik: Sztambulba követet menesztett, hogy Gritti halálával János király kegyvesztetté válását előmozdítsa. Továbbá Petru Rares moldvai vajdával szövetkezett János ellen, s Katzianer generális vezetésével sereget indított Eszék elfoglalására, ám ez kiábrándító vereséghez vezetett 1537 októberében Goriannál.

Az Oszmán Birodalom szempontjából Magyarország az északnyugati véget jelentette, alapvetően egy távoli terület. Rendelkezett ugyan az „ország kulcsával”, vagyis egy stratégiai bázissal (Nándorfehérvár, Eszék), ami biztosította számára a biztonságos felvonulást, és szükség esetén a katonai beavatkozást, de különböző – máig nem teljesen tisztázott – okok miatt kezdetben nem rendezkedett be. Egyes elméletek szerint („szulejmáni ajánlat”)4 az oszmánok túlnyerték magukat 1526-ban. Nem voltak képesek tartósan berendezkedni, viszont a magyar király halálával akaratlanul is tálcán kínálták a trónt a Habsburgoknak. A helyzet eredményeképpen szükség volt egy a szultánhoz lojális, Habsburg-ellenes szövetségesre, ezért Mohács után megkörnyékezték Szapolyai Jánost,5 aki bár eleinte vonakodott, de 1527-ben – a belpolitika számára kedvezőtlen alakulása folytán – „törökpártivá” válik. Kölcsönös egymásrautaltság állt fenn Szulejmán és Szapolyai között.6

A szultán saját birtokaként tekintett a Magyar Királyságra, csak ideiglenesen engedte át a hatalmat Jánosnak. Az oszmán hódító ideológia szerint Magyarország a „kard jogán”, azaz katonai meghódítása révén már a birodalmat illette. Ahol a padisah egyszer már megfordult, lovának patái a földet érték, illetve a pénteki imába foglalták nevét (hutbe), azt a területet onnantól kezdve mindenkori saját birtokának tekintette.7 A kor okleveleinek szóhasználata is erről árulkodik: Ungurus kralı/ krallığı. Csak a címet ajándékozta – és az azzal járó autoritást –, de nem szuverenitást.8 Az ország de jure javadalombirtokként volt János kezében, amit adott esetben akár vissza is lehetett venni. Nem véletlenül szültek félelmet az olyan esetek, amelyek megrendíthették a szultán Jánosba vetett bizalmát.

Ez az eredetileg átmenetinek szánt állapot – amíg a szultán leszámol Ferdinánddal, de amelynek kivitelezése kudarcot vallott Bécs két sikertelen ostroma során (1529, 1532) – húzódott el az 1530-as években.9 Annál is inkább, minthogy oszmán szempontból eközben más frontok kerültek előtérbe. Egyrészt Keleten a perzsákkal szemben, másrészt Nyugaton a Földközi-tenger medencéjében kényszerült összemérni erejét ellenfeleivel Szulejmán. Magyarország az 1530-as évek első felében így pillanatnyilag háttérbe szorult, és a pozíciók megtartására rendezkedett be a szultáni vezetés, de természetesen továbbra is figyelemmel követte az eseményeket, és igyekezett az elért eredmények kibővítésére a lehetőségekhez mérten.

Különböző eszközöket vetett be a Porta a helyzet kontroll alatt tartására, amelyek közül az egyik a müdârâ, vagyis színlelés volt. Keleten a diplomáciai eszköztár bevett, gyakran alkalmazott kelléke volt, mely esetünkben azt jelentette, hogy Ferdinánddal 1533-ban olyan tárgyalásokat folytatott Sztambul, amelyeknek igazi célja az időnyerés volt. Míg erői máshol voltak lefoglalva, próbálta fenntartani a békét a magyar fronton, ezért – látszólag korábbi politikájának ellentmondva – Ferdinándnak az ország feletti jogához való elismeréséről kezdett tárgyalni,10 anélkül, hogy valódi, kézzelfogható engedményt tettek volna. Számukra csupán – alkalmazkodva a mozgástérhez – az egyébként is fennálló politikai helyzet elismerését jelentette volna a gesztus.11

Mindeközben Jánosra és híveire nyomást gyakoroltak fenyegetés és ígérgetés útján: egyszer felcsillantva a reményt, hogy kivonul a Szerémségből, és szabad királyválasztást enged tartani egyetlen kitétellel, hogy nem lehet Habsburgot trónra ültetni,12 ezzel párhuzamosan ugyanakkor Grittit Erdélybe küldte, hogy a Bégoglu a Porta érdekeit szem előtt tartva kormányozzon.13 Hasonló megfontolásból már 1541. előtt is tartózkodott oszmán katonaság hazánkban. A kontingens létszámáról magától Grittitől értesülhetünk, aki több mint 6000 főről tudósít.14 Nem volt tehát maradéktalanul elégedetett a szultáni vezetés Szapolyai eredményeivel. Szulejmán támogatása nélkül – Erdélyt leszámítva – saját pozíciói megtartása is komoly erőfeszítésekbe került, és nem lehetett tőle várni az ország egységének helyreállítását, amely török nézőpontból alkalmas lehetett volna a vazallusi, ütközőállami szerep betöltésére. Az oszmán sereg hosszan tartó felvonulása rendkívüli költségekkel járt, és mindösszesen két-három hónap állt rendelkezésre a tényleges harci cselekményekre. Ilyen feltételek mellett természetes, hogy felmerült a terület szorosabb betagozása a birodalom vérkeringésébe. A hadászati érdekek mellett ezt diktálta a társadalmi-gazdasági helyzet is, amely gyakorlatilag megkövetelte a folyamatos terjeszkedést.15 Annak ellenére, hogy Magyarország többnyire deficites tartománya lett később a birodalomnak, gazdaságilag nagyon fontos szerepet töltött be.16 Egyrészt tehermentesítette a hódítások dinamikájáért felelős, állandóan túlfeszített redisztribúciós rendszert, amelynek szempontjából Magyarország igen előkelő helyet foglalt el. A katonák között kiosztható timár-birtokok számát tekintve szinte az összes keleti tartományt megelőzte.17 Másrészt az 1520–30-as éveiben még élt a világbirodalom kiépítésének vágya. Az „aranyalma”18 meghódításához szükséges élelem és élőállat utánpótlásában is kulcsszerepe volt Magyarországnak, azon belül is Nándorfehérvárnak.19 A nyugati hadszíntér fenntarthatósága megkövetelte a nagyobb bevételeket, amihez az ország saját kezelésbe vétele szükségeltetett.20

Ilyen előzmények után született meg az ominózus béke, amelyet két csalódott király kompromisszumaként is szokás emlegetni.21 Ferdinánd katonai veresége megmutatta, hogy bátyja segítsége nélkül meddő fölénye volt. János pedig nem számíthatott a törökre az országegyesítésben, így maradt számára a Habsburg fennhatóság alatt egyesülő Magyar Királyság lehetősége. Az V. Károly vezette Német-Római Császárság katonai segítsége mellett ez az alapelve a Váradon megkötött békének, amelynek néhány további, releváns pontjai a következők:22 a szerződő felek egymást testvérükké fogadták (I.), és közös katonai fellépést vetítettek előre (II.);23 a status quo megtartása mellett, mindkét király gyakorolhatta hatalmát (VII.); Szapolyai királyként házasodhat (VI.), de még ha fiú gyermeke is születnék, kárpótlás24 mellett kénytelen Ferdinándra, vagy utódaira hagyni az országot halála után (VII.); az elpártolt híveket nem fogadhatták be (XXIV.).25

Látszólag mindegyik szerződő fél elért bizonyos eredményeket. Károly kieszközölte, hogy nyugalom legyen, Ferdinánd elismertette (jövőbeni) jogát a trónon az egész ország felett, János király pedig megházasodhatott,26 és ezáltal a Habsburg főség mellett továbbra is megmaradt a magyar király alternatívája.27 Az események ilyetén alakulása elvben az erőviszonyok Habsburgok javára történő eltolódását jelentette, ami cselekvési kényszert idézett elő Sztambulban. Amíg az egyensúlyi állapot fennállt János és Ferdinánd között, addig a máshol lekötött Oszmán Birodalomnak megfelelt a patt helyzet. Azonban Ferdinánd magyarországi térnyerése, ráadásul Petru Raressel kötött megállapodása nem maradhatott válaszlépés nélkül.28

Büntetőhadjárat indult, melynek elsődleges célpontja Moldva. Erdélyben – ezt nem tudván – rendesen megijedtek,29 megindult a szervezkedés hágók védelmére, és a béke értelmében segítséget kértek a Habsburgoktól, ám alig néhány ezer katona érkezett. Ezzel a gyakorlatban a béke értelmét vesztetté vált, hiszen megmutatkozott, hogy a császári katonai segítség – amire épült lényegében az egész szerződés – csak egy „fantom”.30 Ezek után János király nehéz helyzetbe kerülvén azonnal felvette a kapcsolatot a szultánnal.31 Nagy összegű ajándékot küldött neki, és engesztelésül elfogta a rebellis moldvai vajdát, akit aztán kiszolgáltatott a töröknek.

Mindezen fejlemények után adódik a kérdés, hogy nyilvánvalóan idejekorán értesültek a Portánál a békéről, akkor miért nem tettek lépéseket Szapolyai leváltására? Miután Ferdinánd követe révén elárulta a szerződést, Szulejmán állítólag a következőket mondta: „Bizony méltatlanul viseli e két hűtelen király fején a koronát.”32 Mégis, ha jobban szemügyre vesszük az erőviszonyok alakulását, azt a következtetést lehet levonni, hogy János király posztján hagyása a lehető legjobb megoldásként kínálkozott a Porta számára. „Várad” biztosította egyelőre az ország felosztását, ellenben ha elmozdítják Szapolyait, azzal egyszersmind kiváltják a Habsburg reakciót, amely kétes kimenetelű, elhúzódó távoli harcokhoz vezetett volna. Ráadásul János királynak gyermeke fogant, akire hagyományozva az országot, újfent kizárólag a szultán kegyelmében bízhatott.

1540-ben azonban újabb fordulópont állt be Szapolyai halálával, ami cselekvési kényszert eredményezett minden oldalon. A magyar urak egy része a béke végrehajtását akarta, hogy végre egyesüljön az ország. Perényi Péter, Frangepán Ferenc azt akarták, hogy Károly császár azonnali segítsége után kerüljön erre sor. Fráter György, Petrovics Péter, Werbőczi István és Török Bálint pedig az elhalasztását kívánták, minthogy pillanatnyilag kivitelezhetetlennek tartották a békés hatalomátadást.33 Ismét manőverezésbe fogott Fráter aminek eredményeként Ferdinánd érdekei érvényesítéséhez katonai eszközhöz nyúlt, és 1541-ben Roggendorf generális élén megtámadta seregével Budát, immáron elkerülhetetlenné téve a konfrontációt.

Az oszmán vezetés János király személyében elvesztette legfőbb magyarországi támaszát, azt követően érezhetően csökkent a török orientáció az országban. Ennek jeleként Perényi és Frangepán átállását említhetjük Ferdinánd oldalára, de az özvegy Izabella és Fráter György közötti ellentét sem sejtetett jót Szulejmán számára.34 Ily módon nem maradt más választása, mint fegyveres ellenőrzés alá vonni az országot, minthogy politikai és társadalmi-gazdasági érdekei is ezt diktálták. Ezzel lényegében tökéletes ellentettjét érte el a béke, mint ami megfogalmazott célja volt, s csak hozzájárult a török mielőbbi, tartós berendezkedéséhez.

 

1 Fráter György, Frangepán Ferenc, Brodarics István Szapolyai Jánost, Johann Wese lundi érsek V. Károlyt, Freiherr von Vels Ferdinándot képviselték, ld. BETHLEN Farkas: Erdély története I. Enciklopédia Kiadó—Erdélyi Múzeum–Egyesület, Budapest—Kolozsvár 2000, 158.

2 Aki – „legkeresztényibb” uralkodóként – a törökökkel szövetségre lépve, kereskedelmi egyezményt (kapituláció) kötött 1536-ban.

3 János király már 1536-ban elküldte követeit Károlyhoz, akinek felajánlotta lemondását a trónról, abban az esetben, ha a császár katonákat telepít Temesvárra és Budára, valamint Habsburg hercegnőt adnak neki feleségül.

4 Bővebben ld. PERJÉS Géza: Az országút szélére vetett ország. Magvető Kiadó, Budapest 1975. 5–19.

5 A Portán ekkoriban erős volt a Habsburgok európai riválisainak, Velencének és a Francia Királyságnak a befolyása, aminek manifesztuma a velencei dózse törvénytelen fiának, Lodovico Grittinek és a nagyvezír Pargali Ibrahimnak a kapcsolata. Az említett hatalmak – Ferdinánd és Károly további megerősödésétől félve – Szapolyai Jánost támogatták diplomáciailag. FODOR Pál: Magyarország és a török hódítás. Argumentum, Budapest 1991, 52.

6 Nem véletlen, hogy Łaski portai küldetése során, bár sem ajándékot, sem adót nem ajánlott, mégis egyértelműen a vele való kapcsolatot preferálta a török. Gyakorlatilag eldöntött tény volt megérkezésekor, hogy Ferdinánd ellenében Jánost támogatja Szulejmán. FODOR: Magyarország és a török hódítás 54–55.

7 FODOR Pál: „A terjeszkedés ideológiái a török birodalomban”, in A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Balassi Kiadó, Budapest 2001. 173–178.

8 FODOR: Magyarország és a török hódítás 56.

9 Uo. 57.  

10 PERJÉS: Mohács 221.

11 János király hatalma viszont alapjaiban rendült meg, hiszen legfőbb támogatója hátrált ki mellőle, hazai pártfogói azért álltak mellette, mert úgy hitték, hogy általa (török segítséggel) állítható vissza az ország egysége. Ehhez képest éppen a szultán ismerte el a megosztottságot. Ez természetszerűleg némi kiábrándultságot eredményezett és óvatosságra intette Szapolyait, aki felhagyott az egyoldalú politizálással. A béketárgyalások előmozdulását jelzi az 1536-os küldöttség V. Károlyhoz . Ily módon „Várad”, pontosabban a megelőző tárgyalások létrejöttében komoly szerepe van a portai – elsősorban az Ibrahim nagyvezírhez köthető – 1533-as „engedményeknek”. Megjegyzendő, hogy már a következő évben – külpolitikai sikerek hatására – megváltozik az oszmán álláspont és újra az az elv válik uralkodóvá a retorikában, miszerint Magyarország teljes egészében Jánosé, amit a szultán ajándékozott neki. PERJÉS: Mohács 223–224.

12 FODOR: Magyarország és a török hódítás 59.

13 Ez a Szapolyai számára kényelmetlen helyzet csak 1534-ben szűnt meg, amikor Gritti ellenségeinek kezére került, s bár megnövekedett János király mozgástere, ugyanakkor okkal félt Szulejmán haragjától, amire Ferdinánd is próbált ráerősíteni. PERJÉS: Mohács 225–226.

14 FODOR: Magyarország és a török hódítás 64.

15 Még az „aranykornak” nevezett szulejmáni éra alatt is előfordult, hogy a janicsárok fellázadtak (1525) a nagyobb katonai vállalkozás elmaradása miatt, ld. SAKAOĞLU, Necdet: „Ayaklanmalar” [Felkelések–KÁ], in Dünden Bugüne İstanbul Ansiklopedisi I, Türkiye Cumhuriyeti Kültür Bakanlığı — Tarih Vakfı Yurt Yayınları, İstanbul 1993–1995, 440–441.

16 A hiány nem a tartomány gyenge adottságaira, hanem az állandó és költséges háborúkra vezethető vissza, ennek lesz az eredménye az a gyakran hangoztatott tény, hogy a leggazdagabb tartománynak számító Egyiptom jövedelmeit lényegében „elnyelte” Magyarország.

17 FODOR: Magyarország és a török hódítás 67. Mindez azon egyszerű okra vezethető vissza, hogy a kiváló minőségű termőföldnek köszönhetően több, kisebb méretű parcella is elegendő jövedelmet biztosított a katonáskodáshoz.  

18 Az aktuálisan meghódítandó nagy központ volt Buda, Bécs, Róma. Bizánci hagyományokra vezethető vissza az eszme, melynek fontos helye van a hódítás ideológiájában.

19 A béke második pontja sem véletlenül emeli ki a vár visszavívásának fontosságát.

20 Ezek fontos motorjai voltak a közvetlenebb katonai ellenőrzésnek, ld. 1541-ben, a vár elfoglalását követően Szulejmán egyik hangoztatott érve Buda bevételét illetően, hogy igen költséges minden évben ide hadjáratot vezetni. Szintén hivatkozott az állandó belviszályra és az ország katonai gyengeségére, ami alkalmatlanná teszi a Habsburgokkal szembeni ellenállásra. FODOR: Magyarország és a török hódítás 70–72.

21 PERJÉS Géza: Mohács. Magvető Kiadó, Budapest 1979. 237.

22 Vö. BETHLEN Farkas: Erdély története I. 159–174.

23 Első lépésnek a stratégiai jelentőségű nándorfehérvári erősség visszavételét tűzték ki célul. Az „ország kulcsa” ugyanis az oszmán had felvonulásának, a szállítmányozásának és utánpótlásának is a központjaként szolgált előnyös földrajzi fekvéséből fakadóan.

24 Családi birtokok megtartása, örökös szepesi ispáni cím.

25 Érdekesség, hogy Katzianer a vesztes vállalkozást követően bűnbaknak lett kikiáltva, be is börtönözték, majd épp a béke értelmében utasította vissza J. a hadvezér azon kérését, hogy nála találjon menedéket. Emiatt aztán horvát területre menekül és ott törökökhöz akart átállni, de a Habsburg vezetés Kosztajnica várában megöleti Zrínyi Miklóssal, ld. BETHLEN: Erdély története I. 155–156.

26 Korábban Öreg Zsigmond lengyel király feltételül szabta, hogy csak abban az esetben adja lányát, amennyiben királyként ismerik el Jánost Károly és Ferdinánd.

27 Bár ez kétségtelenül ellentétes a béke fentebb idézett pontjaival, mégsem zárható ki János király ezen szándéka, amit a halála előtti intézkedése – ti. gyámok kinevezése a csecsemő mellé – is alátámaszt.

28 Moldva szerepe nem elhanyagolható, mivel ütközőállami szerepén túl, a török gabonaellátás egyik fő forrásaként is érzékenyen érintette a törököt a vajda árulása.

29 Memoria rerum (1504–1566). Bessenyei József (szerk.), Magyar Helikon, Budapest 1981. 48.  

30 PERJÉS: Mohács 241–242.

31 Levelében tudatja a szultánnal, hogy a fellázadt moldvai vajda elől (sic!) elzártatta Erdélyben az utakat és seregét készenlétbe helyezte, ld. KARÁCSONY Imre: Török–magyar Oklevéltár 1533–1789. Szent István Társulat, Budapest 1914. 31–32.

32 PERJÉS: Mohács 243.

33 PERJÉS: Az országút szélére vetett ország 27–28.

34 Uo. 31–32.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Kiss Ákos: A váradi béke
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat