Horváth Dániel:

 

Magyarország első modern háborúja -

Esztergom 1595-ös ostroma

 

(Kézirat, ELTE-BTK, 2014 májusa)

 

 

„A béke tartamát nyolc esztendőben szabtuk meg s az jelen békeszerződés és egyezség keltével kezdődik. És mindaddig, amíg csak ugyanezen béke a felek között erős, (…) mi a törökök ugyanazon legfelségesebb császárát, ami szövetségesünket: évente 30 000 arany dukát tiszteletteljes ajándékkal fogjuk felkeresni külön megbízottaink útján, ugyanúgy, ahogyan azelőtt is tettük, minden esztendő vége felé.”[1]- foglaltatik 25. pontként II. Szelim szultán és II. Miksa császár között kötött 1568. évi drinápolyi-isztambuli békében. Ez a béke egyfajta állandósult erőegyensúly idejében kötetett, mindkét fél elégedett lehetett a békekötéssel, a Habsburg-fél azért, mert mintegy tartós megállást jelentett ez a további oszmán hódításoknak, az oszmán félnek pedig talán azért, mert mint tudjuk, Szigetvár bevételével Magyarország 40 %-a oszmán uralom alatt volt.[2] Annál jobban felértékelődhet ez a szám, ha arra gondolunk, hogy központi területek voltak oszmán kézen, mely a további hódítás stratégiai szempontjából előnyös bázisokat foglalt magában. A béke megkötése után az Oszmán Birodalom ismét kelet felé folytatott háborúkat, s így ez magyarországi területeken akár békét is jelenthetett volna, azonban egy portyákkal teli háborús békeidőszak vette kezdetét.

 

Folyamatos háborúskodás, polgárháború, nagy halálozási arány, település és a tájnak nagymértékű pusztulása. Nem romlásnak, de pusztulásnak indult hajdan erős magyar. Mielőtt azonban végleg megélnénk egyfajta halál-és pusztulás élményt, ne feledjük a korszak Európa szellemi vérkeringését, melynek szerves része volt Magyarország is. Humanizmus, reneszánsz, reformáció, melyek Európa műveltségét, kultúráját áthatották. A magyar nyelv virágkorát éli, elég gondolni a mi Balassi Bálintunkra, aki tudatosan alakítja, míveli a magyar nyelvet költészetében, s elhozza nekünk a szerelmi líra szépségeit is hazánkba. Könyvkiadás, a korszakban növekvő iskolák száma, s a gyarapodó értelmiségiek száma is végképp feledteti velünk azt a pusztulásélményt. A korszak Magyarországában ez a művelődés fokról fokra, napról napra érzékelhetővé vált, melynek végét az a bizonyos háború jelentette, mely Magyarország első modern háborújának számított, s ami tizenöt éven keresztül ismét pusztulást, és halált hozott.

 

Sokan a tizenöt éves háborút egyfajta hiábavaló kiútkeresésnek értelmezik, nyilván nem egyszeri a példa, mikor egy-egy válságos periódust, vagy pattanásig feszülő helyzetet háborúval oldanak meg. Az oszmánoknál itt ez elmondható, tulajdonképpen belekényszerültek egy újabb háború folytatásába, a kialakuló problémák felett csak nehezen vagy egyáltalán nem tudtak úrrá lenni. Jóllehet a birodalom felépítését nagyon jól jellemzi az egyközpontú irányítás, a különböző területek (legyen az gazdasági, vagy társadalmi) feletti ellenőrzés, egyre nagyobb gondot jelentett a gabonatermelés válsága, természeti katasztrófák, megannyi felkelés, s nem utolsó sorban az egyre duzzadó hadsereg fizetése.[3] Az 1578-1590 között a perzsákkal vívott háborúban pedig jelentősen megcsappant az államkincstár.[4] A veszély a birodalom összes társadalmi rétegre kihatással volt, sokan megvesztegethetővé váltak. Talán a másik fél részéről sem lett volna kívánatos egy nagy hadseregekkel megvívott háború, melynek végét senki sem látta, láthatta, ha a kezdeti sikerek nem okoztak volna akkora lelkesedést idehaza, s szerte Európában. Érthető azonban ez a lelkesedés, a „mikor, ha nem most” mentalitás, úgy kellettek a győzelmek, mint egy falat kenyér. Az események így folytak, a seregek nőttek, a hadszíntér szélesebbé vált, mind két fél vezetése a háború mellett tette le a voksát. Amikor 1591-ben a törökök elfoglaltál Kiskomáromot, a következő évben pedig Bihácsot, világos volt, hogy háború következett.[5] A Oszmán Birodalom válságának pénzügyi vonatkozásait Magyarországon is érezték, így igyekeztek a zsákmányszerzést, portyázást, rablást minél szélesebb területre kiterjeszteni, míg aztán elérkezünk a fent említett két év eseményeihez. Az aranyalma továbbra is természetesen Bécs, az oszmánoknak fontos a Duna menti hadiút ellenőrzése. 1593-ban Veszprémet és Palotát, 1594-ben pedig Győrt foglalják el a törökök.[6]

 

A törökök egyébként a már Szapolyai alatt is bevált stratégiát követve, ajánlatokkal („szináni ajánlat”) igyekeztek egy adófizetői vazallusállamot létrehozni a különböző magyar főurakkal – Nádasdy Ferenc, Báthory István, Dobó Ferenc- megegyezve, azonban most ez a stratégiai húzás kudarcot vallott.[7] Elengedhetetlen volt a továbbiakban a másik oldalon egyfajta keresztény összefogás is a sikerekhez. VIII. Kelemen pápa 1593-ban létre is hozta a Keresztény Koalíciót, mely szövetséget a Szentszék, Toscana, a német fejedelemségek, Habsburg Rudolf államai, Havasalföld, Moldva, Erdély, Spanyolország, Velence alkotta. Ez az első jelentős európai összefogás, hogy megálljt parancsoljanak a további oszmán terjeszkedésnek. Rudolf ezenkívül igyekezett anyagi juttatásokkal segíteni a hadjáratokat, jelentős propagandát kifejtve. Eredményt a kezdeményezés az 1594-ben tartott regensburgi birodalmi gyűlésen ért el, ahol is jelentős török ellenes segélyt szavaztak meg.[8] Szükség is volt rá, ha már így adódott a helyzet, melyet a bécsi vezetés igyekezett elkerülni, ti. egy hosszabb háború folytatását, a bécsi hadvezetés ugyanis súlyos adósságokkal küszködött.

 

Az 1595 esztendő nem hadi cselekménnyel kezdődtek, január 5-én meghalt a szultán, III. Murád, utóda, fia, III. Mehmed lett, aki az oszmán törvénykezésnek megfelelően testvérgyilkossággal kezdte meg szultáni pályafutását, 13 testvérét ölette meg, anyjukkal.[9] Keresztény oldalon fontos politikai-diplomáciai esemény volt, hogy Prágában Rudolf császár és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szövetséget kötött egymással, mely szövetséghez Havasalföld, s Moldva csatlakozott. Nem csoda, hogy az Oszmán Birodalom így vazallusai ellen támadt, csakhogy mindezt a főerőkkel tette, így kapva a másik fél az alkalmon, jelentős támadó hadjárat megszervezésén fáradozott. Kisebb, logikus léptékekben gondolkodva, Esztergom elfoglalása volt a legfőbb cél a császáriaknak, ugyanis elhelyezkedése a várost kulcsfontosságú bázissá tette, innen megnyílhatott Buda felé a vízi- és hadiút. Az elmúlt esztendőben már történt egy kísérlet a város bevételére, de a hiba soraikban mutatkozott, Istváffy Miklós „a magyar Liviusnak” is nevezett jeles politikus, költő és humanista történetíró megfogalmazása szerint: „Úgy gondolta (ti. Rudolf), hogy egy hadakozásban nagyon jártas és gyakorlott vezérre van szüksége, mert tudta, hogy ilyennek nagy híjával küszködik.”[10] Rudolf császár Mátyás főherceg mellé Karl von Mansfeld, spanyol királyi hajóhad admirálisát szemelte ki, a fővezéri tisztséget felajánlva. Ez a hadsereg nagyon színes etnikumúnak bizonyult, német, magyar, vallon, olasz, cseh, szász kontingensek állomásoztak, a hadsereg létszámát illetően nagyon kevés információk állnak rendelkezésre, Istvánnfy Miklós szerint meghaladja a 60000 főt[11], míg Ibrahim Pecsevi, pécsi születésű török történetíró 50000 gyalogosról és 20000 lovasról ír.[12] Bagi Zoltán 40000 fős hadsereg mellett állapodik meg  kutatása során, melyet Gömöry Gusztáv kutatása is alátámaszt.[13]

 

Bármekkora is legyen a hadsereg létszáma, a beszámolók szerint e sereg váratlanul érkezett meg július 1-jén Esztergom alá. A török felderítés nagyon jó munkát végzett a keresztény seregnek, azzal, hogy nem végzett semmit. Valószínű, hogy ha az oszmánok vártak is volna támadást, azt Tata városa felől várták volna. A sereg megérkezése után egyből nekilátott az ilyenkor szokásos előkészületeknek. A Viziváros elfoglalásával – valamennyi török a várba menekült- az esztergomi várat teljesen körbekerítették az ostromlottak, a környező kulcsfontosságú magaslatokat elfoglaltál, sánccal megerősítették, és a szükséges intézkedéseket elvégezve minden adott volt egy sikeres várostromhoz. A várvédők létszámát nem lehet meghatározni, majd mint látni fogjuk, felmentésükre érkezni fog oszmán sereg Budáról.

 

Megkezdődött a falak lövetése, az előző évi támadás még meglátszott egyes falrészeken, amiket még nem sikerült kijavítania a töröknek, éjt nappallá téve ágyúztak az ostromlók, több támadást is intéztek egy-egy ledőlt falszakasznál, de beszámolók szerint egyszer hol a támadók fegyelmezetlensége, hol a védők elszántsága hiusította meg, hogy elfoglalják a falat. A Dunán többször történt felmentő sereg felhajóztatása oszmán részről, de Pálffy Miklós parancsára odaküldött magyar felderítő lovasok idejében tudtak jelenteni megannyiszor a közelgő veszélyről. „Ezek a törökök közül néhányat levágva és néhányat elfogva másnap visszatértek, s jelentették, hogy az ellenség néhány felszerelt kisebb hajóval, és sajkával a folyón felfelé élelmet és segítséget akar küldeni a Vizivárosba.”[14] – írja Istvánffy művében. Ellentmondásos információk vannak arra vonatkozóan is, hogy vajon az oszmánok fel voltak-e készülve egy hosszabb ostromra élelem tekintetében, még az ostrom elején tartunk, de már élelmet küld Budáról a török, míg más információ szerint maga az ostrom befejeztével, s a vár elfoglalásakor győztesek elég jelentős mennyiségben találtak élelmet a raktárakban. A magyar felderítés továbbra is kitűnően végezte munkáját, sikerült értesülni arról, hogy Párkány felől is érkeznek újabb, és újabb friss erők. Mansfeld ezért Pálffyt küldte Párkány elfoglalására, aki Nádasdy Ferenccel július 20-án sikeresen elfoglalta azt.[15]

 

 Július 22-én és 23-án indult el a szerdár serege Piliscsabán, Pilisszántón és Pilisszentkereszten át Esztergom irányába, hogy felmentse az ostromlottakat. Ehhez azonban valószínű túl kevesen voltak, esetleg friss erők, és utánpótlás tekintetében tudták volna segíteni az ostromlottakat. Úgy határozott a szerdár, hogy augusztus 4-én teljes haderejével megtámadja az ostromlókat. A terv értelmében Oszmán győri pasának és Lala Mehmed anatóliai beglerbégnek 6000 lovassal a Károly-hegyet megkerülve, a Szent György mezőn át kellett a Víziváros felé átverekedniük magát, míg a Szinánpasazáde Mehmed vezette zöm a Rácváros irányába támadt, hogy magára vonja az ostromlók figyelmét. A támadás szinte azonnal kudarcba fulladt. Oszmán csapatait – akiknek mozgását jelentősen lassította a magukkal vitt utánpótlás súlya – Pálffy és Schwarzenberg lovasai kergették szét. Közülük csak 1400 töröknek sikerült a várba jutnia.[16] Ez volt az egyetlen alkalom, mikor a töröknek sikerült a várba jutnia.

Augusztus 25-én, általános támadást indítva a keresztény erők megrohamozták a várat, ami támadást sok napi ágyúbombázás előzött meg.[17] A török őrség végül szeptember 3-án adta meg magát, Istvánffy Miklós leírása alapján csellel: „Komolyan azt állították, hogy a beglerbéget és a többi pasát, kiknek segítségébe helyezték a várbeliek üdvük minden reményét, harcban megölték, a tábort elfoglalták, s végül egész seregüket leverték.”[18] Pár sorral lejjebb írja maga a történetíró: „Amióta a Vizivárost elfoglalták, félt (ti. Mohamed) a vízhiány miatt előálló szomjúságtól…”[19] Nem kell feltétlenül választani az okok között, együttesen is, sok okból kifolyóan, s a körülményekhez képest is logikus döntésnek tűnt a vár feladása a védők részéről. Annál is inkább, mivel a keresztények szabad elvonulást ígértek a töröknek, ami aztán meg is tartottak.[20] Esztergom elfoglalásával a Duna-menti hadművelet véget ért. Sikerült viszontválaszt adni 1543-ra.

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Horváth Dániel: Magyarország első modern háborúja
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat