Ideiglenesen a Szapolyai honlap lehetőséget ad azon tehetséges szerzőknek is, akik nem kimondottan Szapolyai János korával foglalkoznak. A jövőben induló kora-újkoros honlap megszületéséig a kedves olvasó ezen dolgozatokat a www.szapolyai.hupont.hu felületen olvashatja. (Üdvözlettel: a szerkesztő.)

 

Tóth Bálint: A tizenöt éves háború és a 

hadügyi forradalom

 

(Kézirat, ELTE-BTK, 2014 márciusa)

 

 

Dolgozatomban a kora újkori magyarországi történelem egyik legjelentősebb hadi eseményének, a tizenöt éves háborúnak legfontosabb mozzanatait, továbbá az európai seregekben végbemenő hadügyi forradalom oszmán csapatokra ható következményeit szeretném bemutatni a rendelkezésre álló magyar szakirodalom alapján.

Kezdetek - a háború közvetett előzményei, a törökök és a hadügyi forradalom

            A hivatalosan 1593-ban megkezdett tizenöt éves háború kiváltó okai a 16. század korábbi évtizedeire vezethetők vissza. A török tengeri flotta 1571. október. 9-én a spanyolok, itáliai városállamok (Genova, Velence) és a pápa által támogatott seregektől Lepantónál súlyos vereséget szenvedett. A diadalittas győzelmet azonban nem sikerült hatékonyan kihasználni, ugyanis a tengeri hadszíntéren történő győzelmet nem követte szárazföldi offenzíva a török ellen. A vereség azonban már egy, a korábbinál gyengébb, gondokkal küzdő Oszmán Birodalmat tükrözött az európai közvélemény számára. A pogányok gyengülésében azonban a nagyhatású európai hadügyi forradalom is jelentős szerepet játszott.

Ezek a nemzetközi szinten jelentkező újítások, hosszabb folyamatok eredményeképpen jöttek létre. Michael Roberts és Geoffrey Parker tézise szerint a hadügyben történő forradalmi újítások szorosan kapcsolódtak a korszakban végbemenő társadalmi-gazdasági változásokhoz.[1] A kora újkorban a tömeghadseregek jelenléte vált általánossá, ennek megfelelően kellett megszervezni a katonai irányítást, ellátást, élelmezést, ezzel párhuzamosan pedig az állami terhek (pl. rendkívüli hadiadók stb.) növekedése jellemezte a korszakot. A nagyszámú katonai csapat utánpótlásának biztosítása a seregben szolgálatot teljesítők eredményeinek gyengülésével járt. Ezt a katonák képességeit, és rátermettségét egyaránt érintő problémát a török sereg estében jól jelzi Luigi Ferdinando Marsigli bolognai gróf feljegyzése miszerint a korábban oszmán seregek elit egységét képző janicsárok száma az 1480-as évektől mintegy száz év alatt majd négyszeresére, 38 ezer fő fölé emelkedett.[2] A janicsárok törvényei című munka már említi az alkalmatlan, vagy gyengén teljesítő katonákat a török hadseregben. Az oszmán seregek kezdeti előnyét az jelentette, hogy könnyen és gyorsan alkalmazkodtak az európai haditechnikai vívmányokhoz. Az öreg kontinens elfoglalt területiről maguk is alkalmaztak ágyúk és puskák készítéséhez, vagy hajó javításához megfelelő szaktudással rendelkező embereket, meglehet a török lövegek és ágyúk minősége már ekkoriban sem volt egyenértékű egy hasonló európai hadieszközével. A lemaradást csak tetőzte, hogy az európai haditechnika fejlődésében fontos szerepük volt a kora újkori tudós generációnak, míg a törökök nem fejlesztették eszközeiket. Galileo Galilei, Niccoló Tartaglia, vagy Isaac Newton fizikai-természettudományos felfedezései és megfigyelései a lőfegyverek még hatékonyabb működését tették lehetővé.[3]  A Keletről hódító útjára indult lőpor és lőfegyverek biztosítottak alapot haditechnika és taktika lényeges változásainak elindulásához. Míg az európai katonai seregek gyalogosainak legtöbbje lőfegyverekkel volt felszerelkezve az oszmán csapatok csak nehezen álltak át a lőfegyverek használatára. A törökök II Murádtól kezdve használtak tűzfegyvereket, de jelentős mértékben csak II. Mehmed uralkodása idején alkalmazták. Az oszmánok katonai egységei régi tradíciókhoz ragaszkodtak, a szpáhik lőfegyverrel való ellátása sikertelen eredménnyel járt, az oszmán sereg fegyvereseinek legnagyobb részét a janicsárokon kívül a tüfenkcsik (tüfenk=puska), müsztahfizok (eredetileg várvédők, várőrzők), azabok (könnyűfegyverzetű gyalogosok) tették ki.[4] A pogányok katonáinak legtöbbje azonban a tizenöt éves háború során is lovas katona volt. A harcmodor megváltozása sem könnyített az oszmánok hadi taktikáján, ugyanis a vár és erősségek védelmére berendezkedő török csapatok a hadügyi forradalom alatt egyre erősödő európai tüzérséggel szemben nehezen tudták felvenni a harcot a mezei ütközetekben.            

A török helyzetét tovább nehezítette a perzsákkal hosszú idő óta tartó háború. A folyamatos küzdelmek és az I. Szulejmán halálát követő területi hódítások visszaesése katonai problémákat is okozott. A szpáhik egyre növekvő száma a hadseregben a folyamatos hódításokat ösztönözte, így tudtak a tímár-rendszer keretében egyre több szolgálati birtokhoz jutni. Mikor 1590-ben a törökök békét kötöttek a perzsákkal nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti veszély megszűnésével a megerősödő török hadak rövid időn belül újra Európa területeire törnek. Mindezt tetézte, hogy a gyengekezű III. Murád szultán helyettese, Szinán nagyvezír a háború megkezdését pártolta annak ellenére, hogy II. Rudolf császár és a török szultán 1590-ben megújították a drinápolyi békét.[5] 1591-ben Szinán buzdítására Hasszan boszniai pasa a Délvidék környékén Ivanicsot és Petrinját támadta, de jelentősebb eredmény nélkül kellett elhagynia a stratégiai és katonai szempontból is fontos területet. Ezt követően Hasszán pasa Sziszek várának bevételével próbálkozott, ám a korábbiakhoz hasonló kudarcot kellett elszenvednie. A törökök kudarcai egy rövid, a békére irányuló időszakot eredményeztek. Ekkor az uralkodó I. Rudolf magyar király Krekwitz Frigyes tanácsost és 30.000 arany évi adó összegét küldte Konstantinápolyba. A békés megoldásnak pontosan ez a diplomáciai út vetett végett. Ugyanis utazása során Krekwitz nem látogatta meg Szinán nagyvezírt, aki ezen megsértődött és a magyar uralkodón kívánt elégtételt venni.[6] A „bosszú” eredménye Bihács és Petrinja török kézre kerülése volt. Ezt követően a török egyre nagyobb veszélyt jelentett a délvidéki magyar várakra, 1593-ban Sziszek sikertelen ostromát követően hivatalosan is elkezdődött a hosszú (15 éves háború).

A tizenöt éves háború híres csatái és ütközetei

            Szinán nagyvezír idős kora ellenére az 1592-es esztendőt követően is a háború folytatását akarta, sőt erőteljesebb és jól szervezettebb támadásokat kívánt végrehajtani. Hasszán boszniai pasa, a petrinjai, likkai, klisszai és hercegovinai bégek segítségével 20.000 ezer főt is meghaladó sereget állított ki. Az Ernő főherceghez szóló jelentés szerint a Hasszán által vezetett hadak pontos száma 22-23 ezer fő körül mozoghatott.[7] A tapasztalt boszniai pasa a Száva mentén szervezte meg az élelmiszer-és fegyver utánpótlást. A boszniai pasán kívül legnagyobb számban a klisszai bég, Opardi és Mehmed hercegovinai bég vettek részt a harcokban, csapatonként mintegy 3000 fővel. A várostrom 10 napon keresztül zajlott, a hatalmas létszámbeli fölényben lévő török seregek ellen a kitartó sziszeki védők hamar segítséget kértek. Ez a gyors taktikai reagálás is segítette, hogy Sziszek keresztény kézen maradjon. A magyarokat krajnai, sziléziai és karinthiai lovasok is segítették.[8]  A vereség hírére Szinán pasa azonnal reagált, majd fiával Mohammed görög-moreai beglerbéggel a jelentések szerint egy közel 150 ezer fős sereggel érkezett Belgrád közelébe. Petrinja megtartására Szinán seregeket küldött a keresztények ellen, majd a nagyvezír fiát az 1593 júniusában sikertelenül ostromlott Sziszek várának bevételére küldte, ahol a török hadak 5 teljes napig tartó küzdelem árán tudták elfoglalni a várat. Ezt követően Szinán egyesítette az általa vezetett hadakat fia seregivel, majd a keresztény seregek Győrnél történő gyülekezésének hírére Magyarország északi területei felé vette az irányt. Mintegy 30 ágyúval ostromolták meg és foglalták el az 1566-ban elvesztett Veszprém várát. Az oszmánok ágyúinak romboló ereje Várpalotát sem kímélte, noha a várat védő Ormándy Péter a nagyvezír felszólítására nem adta meg magát, a török csapatok tűzereje olyan nagy károkat okozott a palotai várban, hogy elkerülhetetlenné vált annak eleste. Az 1593-as évben tehát két jelentős keresztény kézen lévő vár is török kézre került.[9]                       

Az 1594-es év egyik legjelentősebb hadi eseménye Tata gyors elfoglalását követően Győr török bevétele volt. Győr szerepe kitüntetett figyelmet kapott, mivel a vár elfoglalása veszélyesen közel hozta a törököket Bécs központjához. 1594. július 31-én kezdődő török offenzívának a kitartó védők mintegy 8 héten keresztül álltak ellen. Győr erődvárosi létéhez és a védők kitartásához méltóan állt helyt, de a felmentő seregek vereséget szenvedtek a törököktől, így Ferdinand Zu Hardegg győri kapitánynak nem volt sok esélye a vár megtartására. Szinán a győri várban lévő seregek ellen pszichológiai hadviselést is folytatott, ugyanis a hajnali órákban mintegy 4000 tatárt úsztatott át a Kis-Dunán Győr felé, akik a környéket és Szigetközt fosztogatva okoztak nagy károkat. Győr eleste óriási veszteséggel járt a végvidék területei számára, a vár elvesztésével egyik legfontosabb támaszukról kellett lemondaniuk. A végvidéki terület várőrségeinek egy része igen csúfos módon Győr török bevételének hírére elhagyta erősségeit, így maradt üresen Pápa, Vázsony, Devecser, és Tihany vára. A várat elhagyókat 1595-ben büntetéssel sújtották. A törökök az 1594-es év győzelmeit követően megszervezték a győri vilajetet, illetve Pápán egy rövid életű beglerbégséget hoztak létre, amely 1597-ig állt fenn.[10]

Az 1595-ös év kezdetének katonai szempontból is fontos eseménye volt, hogy Erdély 1595. január 26-án belépett a háborúba a Habsburgok oldalán. A Prágában aláírt szerződést az erdélyi fejedelem Báthory Zsigmond követeként Bocskai István kötötte meg. Az év legfontosabb eseménye Esztergom várának visszafoglalása volt. A várat 2 hónapnál is hosszabb ostromot követően sikerült elfoglalniuk a császári csapatoknak. A vár visszafoglalását hosszas szervezés előzte meg. Mátyás főherceg mellé a katonai vezetés egy hatékony és harcokban edzet katonai vezetőt kívánt állítani, Karl von Mansfeld gróf személyében. A hadi és élelmiszerellátás megszervezését egy külön vezető, a főszekerészmester végezte. A hadseregen belül a fősoltész és főprofosz által biztosították a rend és fegyelem fenntartását.[11] A keresztények seregek között a magyar és német katonákon kívül nagy számban találunk még olasz és vallon védőket is.

Ők gyalogos és lovas csapataikkal egyaránt segítették a visszafoglaló ostromot. A gyalogság létszámán belül a legnagyobb arányban a pápai segélyhadakat találhatjuk, míg a lovasok között nagy számban alkalmaztak császári zsoldosokat.[12] Az Esztergomot visszafoglaló közel 58 ezer főt számláló sereg legnagyobb részét a pápa, mantovai, milánói segélyhadak tették ki, utánuk a császári zsoldosok képezték a legjelentősebb haderőt, majd a bányavidéki és „dunnáninneni” kerületi főkapitányság állítottak ki jelentős számú katonát. Legkisebb arányban az osztrák örökös tartományok csapatai képviselték magukat, ők közel azonos arányban állítottak ki lovas és gyalogos egységeket.[13] A 62 napig tartó ostrom 1595 szeptemberében ért véget. Várparancsnoknak Pálffy Miklóst nevezték ki, majd hozzáláttak az ostromlott vár rendbe tételéhez. 1595-ben a török seregek az újonnan háborúba lépett erdélyi seregekkel is küzdöttek Erdély, Havasalföld és Al-Duna mentén. Erdélyben a lugosi bán Borbély György ért el jelentős sikereket és visszafoglalta Facsád és Lippa várait. Havasalföldön kezdetben a törökök gyors reakciójának köszönhetően Szinán vezér biztosította az oszmánok helyzetét. A terület kulcsfontosságú volt törökök számára az Isztambulba vezető utak, továbbá a birodalomból érkező török élelmiszer és fegyverutánpótlás miatt is. A török hadak a hideg és kedvezőtlen időjárási körülmények miatt nem folytatták Erdély felé offenzívájukat.[14]

Ezt az időt használta ki Báthori Zsigmond, majd az erdélyi és havasalföldi csapatok 1596. október 25-26. Gyurgyevónál mértek vereséget Szinán vezír csapataira. A Dunán átkelő török sereget meglepetésként érte a jól megszervezett támadás, melynek során a hídon át nem kelő török utóvédet győzték le, ezzel az oszmán sereg teljes tartalékkészletét megszerezve. A tüzérség kiválóan szorította vissza a török ágyúk haderejét, és süllyesztette el az élelemmel érkező szállítóhajók jelentős hányadát.[15] Az öröm nem tartott sokáig ugyanis az 1552 óta török kézen lévő Temesvár ostroma, jórészt a nem megfelelő előkészületek miatt, sikertelen maradt. Ezt követően 1596-ban a törökök sikerrel foglalták el a korábban Dobó István által sikeresen és hősiesen védelmezett Eger várát, ugyanezen év október 26-28-án pedig a mezőkeresztesi csatában, amelyben III. Mehmed szultán személyesen vett részt, a törökök vereséget mértek a keresztények seregeire. A kudarcot az okozta, hogy a kezdetben török ellen sikert arató katonák fosztogatni kezdtek az oszmán táborban, majd a szultán visszafordítva csapatait a szűk sátrak által övezett térben körül zárta az ellenség katonáit.[16] 1597-ben Tatán tartottak Győr visszavételének „főpróbáját” majd rövid időre sikerült is visszaszerezni a várat. 1598-ban a Pálffy Miklós és a császári csapatok fővezére Adolf Schwarzenberg petárdás ostrommal tudták visszafoglalni Győr várát. A nyár folyamán további sikeres felmentő háborúkat vívtak eredményesen, így újra keresztény kézre kerülhetett többek között Pápa, Tata, Veszprém és Palota is. Negatívan hatott azonban Erdély helyzetére, hogy Báthory Zsigmond újabb lemondását követően Báthory András lett a fejedelem, aki azonban a tapasztalt hadvezér Bocskai István politikai ellenfelének számított. Báthory András Edward Barton Anglia portai követének segítségével béketárgyalásokat kezdett a törökökkel, ezzel maga ellen haragítva a császári katonaságot és a román vajdákat.[17] Rövid fejedelemségének Mihály vajda vetett véget, aki 1599-ben a sellenberki csatában győzte le Báthory Andrást, akit menekülés közben végül a székelyek öltek meg. A székelyek, akik a gyurgyevói győzelemben nagy szerepet játszottak nem részesültek a fejedelem korábban ígért jutalmaiban, majd a Báthory Zsigmond fejedelem parancsára Bocskai által levert 1596-os felkelés miatt, melyet véres farsangnak is neveznek nem haboztak megölni a Báthoryak nemzetségébe tartozó fejedelmet.  

Az 1600-as esztendő nem hozott jelentős sikereket a császáriak és magyarok számára sem. A török elleni harcok legkiválóbb vezetője Pálffy Miklós az év tavaszán áprilisban elhunyt. Kanizsa ostromában Ibrahim nagyvezír ért jelentős sikert. A korszerű vár elfoglalása jelentős törést jelentett. Kanizsa vára már korszerű olaszbástyás rendszerben épült, földrajzilag jól védhető környezetben helyezkedett el, noha némileg gyengítette erejét, hogy nem kő, hanem palánkvár volt. A törökök létszámbeli fölénye és a szeptember 25-én bekövetkező, a vár lőporraktárát elpusztító robbanás miatt Kanizsa megmentésére nem sok esély mutatkozott.[18] 1601-ben rövid időre ugyan Székesfehérvár keresztény kézre került, de a következő évben már újra az oszmánok uralma alatt volt. Ez idő alatt Erdélyben a Vitéz Mihály vajdával elégedetlen erdélyi nemesség Báthory Zsigmondot kívánta hatalomra juttatni. Uralkodás ezúttal sem nyúlt hosszúra ugyanis a goroszlói csatában, 1601 augusztusában Basta császári generális és Mihály vajda seregei megverték Báthoryt. Ezt követően Basta még ugyanebben a hónapban megölette korábbi szövetségesét. A goroszlói csatában hadvezérként szolgáló Székely Mózes került Erdély élére. Ő jó viszonyt ápolt a portával, uralma azonban egy taktikai hibának köszönhetően tiszavirág életű volt. 1603-ban Radul havasalföldi vajda Brassó közelében mért vereséget az erdélyi fejedelem seregére, mely csatában maga a fejedelem is meghalt.[19]

A tizenöt éves háború utolsó 2 évének eseményei összefonódtak az 1604-től megkezdődő Bocskai-felkelés eseményeivel. A Székely Mózest követő Basta generális terrorisztikus uralma, illetve az ez évben jelentkező pestisjárvány és éhínség miatt Erdély jórészt romokban hevert. A Habsburg kormányzat erőszakos ellenreformációt támogató törekvései, a hosszú háború anyagi nehézségeit birtok elkobzási perekből finanszírozó osztrák politika és Belgiojoso felső-magyarországi kapitány önkényes uralma egyaránt a felkelés kirobbanásához járultak hozzá.[20] Belgiojoso 1604 januárjában a kassai evangélikus templomot a katolikusok kezére adta, majd a szabad vallásgyakorlást próbálta akadályozni. Az 1604-ben kitört felkelést vezető Bocskai István hajdú csapatai segítségével jelentős sikereket ért el, mind a belpolitikai (erdélyi fejedelem - 1605 február, egész Magyarország fejedelme – 1605. április 20. Szerencs, hajdúletelepítések), katonai (álmosdi-diószegi győzelem) és külpolitikai (1605. november 11. szultáni athamé, Bocskai korona, Habsburg udvarral kötött bécsi béke 1606. június 23.) tekintetben egyaránt. Noha a hajdúkat gyakorta kapcsolják össze Bocskai személyével, mint társadalmi réteg már a 15. század végén megjelentek a Magyar királyság területein. Kezdetben rác népelemek voltak, tehát a Balkán felöl bevándorolt, de nem szerb népesség köreiből származtak a magyar hajdúk első leszármazottai. Eredeti foglalkozásuk szerint a hajdúk a dél-német és észak- itáliai vásárokra hajtottak marhákat, melyeket ezt követően a kereskedők eladásra kínáltak. Társadalmi rétegük azonban a háborúk következtében súlyos válságba került. Alföldi területeik elpusztultak, falvaik nem biztosítottak megfelelő ellátást számukra. A háború katona igényének és a tömeghadsereg szerepének köszönhetően lehetőség kínálkozott a harcokhoz való csatlakozáshoz. A gyalogos hajdúk főleg rövid csövű puskákkal, buzogánnyal, szablyával voltak felszerelve. A lovas hajdúk derekig páncéllal voltak beborítva.[21] A hajdúk egy része ún. királyi hajdú lett, tehát zsoldot kaptak, a végvárakban szolgáltak, másik nagyobb részük azonban szabad hajdú maradt, aki földjeit maga mögött hagyva immár a fosztogatásokból tartotta el magát. A hajdúk utóbbi fajtáját kegyetlen módszerekkel üldözték az országon belül. Bocskai egyik legnagyobb hadvezetői és szervezői sikerének tekinthető, hogy a hajdúkból erős, jól szervezett katonai csapatot tudott szervezni, intézkedéseivel biztosította védelmüket és hűségüket, letelepítésükkel pedig megoldotta a korábbi portyáikkal járó problémákat. és csökkentette a nemesek heves ellenállását a hajdúk katonai alkalmazását illetően[22]

 

A tizenöt éves háborút végül a Porta és Habsburg kormányzat között megszülető zsitvatoroki béke zárta le 1606. november 11-én. A bécsi vezetés néhány hónappal korábban egyezett meg Bocskaival, a felkelés az 1606. június 23-án megszületett bécsi békével fejeződött be. Ezt követően Erdély életében is új korszak kezdődik, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt pedig hatalmas fejlődésen fog keresztül menni.

 

Felhasznált irodalom:

 

1.)Ágoston Gábor: Az európai hadügyi forradalom és az oszmánok. In: Történelmi Szemle. 1995/4.

Letölhető: http://www.tti.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1995_4/agoston.pdf

2.)Bánlaky (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténelme. I-XII. kötet. Bp., 1928-1942.

Letölthető: http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0014/1108.html

A hosszú (15 éves) török háború időszaka. 1593tól-1604-ig c. fejezet vonatkozó részei – Az 1593. és 1594. évi hadjáratok.

http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0014/1088.html

Hadi események Rudolf királyságának első felében c. fejezet vonatkozó részei – Az 1591. és 1592. évi hadiesemények

3.)Bagi Zoltán: Az 1595-ben Esztergom ostromára rendelt császári hadsereg szervezete. In: Hadtörténeti Közlemények. 114. évfolyam. 2001.

Letölthető: http://epa.oszk.hu/00000/00018/00017/05bagi.htm

4.)G. Etényi Nóra-Horn Ildikó - Szabó Péter: Koronás fejedelem. Bocskai István és kora. General Press, Bp., é.n.

5.)Orosz István: Bocskai és a hajdúk. In: Kisebbségkutatás. 2004. 3. szám

Letölthető: http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2004_03/cikk.php?id=3

6.)Pálffy Géza: Pápa a hosszú török háborúban. In: A pápai vár felszabadításának 400 éves emlékezete. Szerk.: Hermann István. (A pápai végvár a török elleni védelmi rendszerben és, A vár 1594. évi elhagyása és az árulók sorsa c. fejezetek vonatkozó részei)

Letölhető: http://mek.oszk.hu/02200/02209/02209.htm

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Tóth Bálint: A 15 éves háború és a hadügyi forradalom
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat