Botlik Richárd

 

 

II. Lajos király gyermekkoráról

                                                             „Ante diem natus,

                                                                                  ante diem barbatus,

                                                                                  ante diem uxoratus,

                                                                                  ante diem mortuus.”

                                                                                  („Idő előtt született,

                                                                                  idő előtt szakállasodott,

                                                                                  idő előtt házasodott,

                                                                                  idő előtt lett halott.”)

                                                                                  Részlet Cserei Mihály Históriájából

 

II. Ulászló és Candale-i Anna (francia hercegnő) gyermeke 1506. július 1-jén látta meg a napvilágot Budán. A szülés bonyodalmas volt, hiszen Lajos herceg a vártnál korábban érkezett, és az anya nemsokára (július 26.) bele is halt a trónörökös világrahozásába. Ilyen körülmények között kisebbfajta csoda volt, hogy Lajos herceg életben maradt. A kor egészségügyi viszonyai közt nagy gondot okozhatott Lajos életben tartása, mivel az egészséges csecsemők között is jelentős volt a gyermekhalandóság. Ekkor terjedtek el azok a híresztelések, miszerint „II. Lajos bőr nélkül született volna, és minthogy gyenge teste semmi takarót és orvosságot nem szenvedhetett, őt az orvosok egy, a gerincénél végighasított és bélekivetett sertésbe tették, és abban mindaddig tartották, míg az hűlni kezdett; akkor pedig ismét másikat hasítottak, mindaddig, míg a kisded egészen bebőrösödött.” A 19. században még mindig tartotta magát ez az elképesztő anekdota. Jókai Mór lejegyezte, hogy Lajos „anyja halála után született, úgy vágták őt ki anyja testéből, s több hetekig felvágott állatok meleg belsejébe takargatták, míg gyenge teste hozzászokott a küllevegőhöz.” Egyes kortársak nemcsak rendhagyó világrajövetelében, hanem a vele egy időben kitört székelylázadásban is rossz előjelet láttak. A székelyeknek tónörökös születésekor is kötelező volt — egyfajta különleges, alkalmi adónemként — az úgynevezett ökörsütést szolgáltatni a királyi udvarnak. Ezt az állat-adótípust a mindenkori királyon kívül más nem vehette ugyan igénybe, de alkalomadtán akár évente is behajthatták a székelyeken, hiszen a királyi családon belül mindig adódott nagyobb szertartás (házasság, koronázás stb.). Míg korábban telkenként egy ökör szolgáltatta az „adóalapot”, később — így Lajos születése idején is — általában 5-6 állat után kellett egy példányt behajtania az adószedőnek — jelen esetben Tomori Pálnak.

A gyenge idegzetű, testi fogyatékos királykép fellángolt a 19. század végefelé, mikor a millennium alkalmából az érdeklődők itthon is megtekinthették a bécsi udvari múzeum — a Kunsthistorische Sammlungen des Allerhöchsten Kaiserhauses — 25. termének 69. számú kiállítási darabját, II. Lajos gyermekkori páncélját, melynek talapzatára itthon — szerencsétlen módon — a következő dátum került: 1526. „Ebből sokan azt hirdették — tudósított döbbenettel Tóth Béla a történtekről —, hogy II. Lajos ezt a páncélt a mohácsi csatában viselte, mikor már 20 éves volt. A páncél pedig oly kicsiny, hogy viselője, ha 20 éves vala, csak törpe lehetett. Ezt a tudálékosabbak is hiszik, mert II. Lajosról az a közhiedelem, hogy idétlen, kis termetű ifjú volt.” Megint más források Lajost „gyenge, uralkodásra legkevésbé alkalmas” egyénnek titulálták. Való igaz, hogy a fiatal uralkodót a magyar főrendek úgy irányították, ahogy akarták, s leginkább csak bábként használták. A főrendek önnös érdektől vezérelve azt a rendi anarchiát kívánták megvalósítani, amit Hunyadi Mátyás idejében elszalasztottak.

Milyen is lehetett valójában Lajos herceg? Koraszülött volta ellenére a legtöbb korabeli forrás már a gyermek Lajosról is pozitívan nyilatkozott. Alig volt még négy éves, mikor egy cseh alattvaló (Hassensteini Bohuslav) szerint a „gyermek testének alakja és tagjainak formája sokat ígérők.” A kamasz korú Lajost külföldi megfigyelők „angyali jóságú gyermekként” jellemezték, és ez a kép később sem változott meg róla. Brodarics István kancellár a 20 éves királyt a következőképpen jelenítette meg az utókor számára: „Csinos ifjú volt Lajos, a vele egyívásúaknál nemesebb testalkatú, természetének páratlan jóságával és erényre való kiváló hajlandóságával annyira jeles, hogy ha érettebb kort érhet meg, őbenne kétségtelenül messze a legjobb és legkiválóbb fejedelmet tudhattuk volna magunkénak; jámbor lélek és a legkevésbé sem vad, minden igazra, tisztesre csodamód fogékony és önmagától hajló, ezenfelül fegyverforgatásban, lovaglásban, vadászatban és más efféli ifjonti meg vitézi foglalatosságokban szorgalmas; őszinte, állhatatos és a rábízott titoknak biztos őrzője.” Vincenzo Guidoto velencei követ Brodaricshoz hasonló megfigyeléseit a dózsénak ekként jelentette: „Lajos, Magyarország felséges királya…nyúlánk, kortársainál magasabb, széles vállú, szép testű, de nem olyan szép arcú, jóságos szemű, orra, ajka és többi arcvonása meglehetősen erős. Jól fejlett, erőteljes, minden fáradságra alkalmas, igen kiváló a fegyverhordozásban, az ő sajátos lovagjátékukban, vadászaton is a legjobb, nem fél a hidegtől, sem melegtől. Szereti a nyilat, a kézíjat, a puskát és hasonló dolgokat, melyeket használ is. Amikor szabad ideje van, gyönyörködik a zenében és főként a zenejátszásban, jó felfogása van, és emberséges mindenkivel, sohasem bánkódik, mindig vidám, bőkezű, minden tanulmányra alkalmas. Gyönyörködteti a saját kezű faragás és más, hasonló munkák. Beszéli a magyar, cseh, lengyel, latin és német nyelvet, ért valamit olaszul, és néhány szót beszél is. Őfelsége szeret mindenkit, és nem tud haragudni vagy megsérteni bárkit, nem kíván semmit másoktól, nem tud senkitől semmit megtagadni, nagylelkű, jámbor, mindennap misét hallgat, ünnepnapkor prédikáción és zenés misén van jelen. Nem igyekszik a dolgok mélyére hatolni, még kevésbé, mint a többi fejedelmek, mert nem szoktatták hozzá. A [királyi] tanácsban nem törődik a tárgyalással, hanem tanácsosai és legfőképpen az esztergomi érsek szavára hallgat.”

Egy másik velencei követ, Massaro is kiemelte, hogy a király „áhítatos, kegyes, jósággal teljes, nem lobban haragra, de nem is bosszúálló, mindenkor megbocsát, és az őt érő csapásokon keveset töpreng.”

            Ezek a fentebb látott, dicséretre méltó emberi tulajdonságok azonban nem okvetlenül egy korabeli uralkodó ismérvei voltak. Lajos jóságos lelkületét kihasználták a magyar rendek. Másrészt a herceg, majd magyar király sem igyekezett a dolgok végére járni, inkább a felhőtlen mindennapoknak próbált élni. Néhány kortársa ezért őt megrótta. Szerémi György például a következőket írta az ifjú királyról: „gyermekkorától fogva mindig gyakorolta a lányokkal való feslettségét, mert azok a lator udvari emberei inkább rosszra tanították, mint jóra, amit én gyakran láttam.” Bár Szeréminek — a jelen esetben is — sarkított a fogalmazása, való igaz, hogy Lajosnak két, házasságon kívül született, törvénytelen gyermeke volt, tehát hihető, hogy szerette a lányok társaságát, több partnere is akadt. A 16. századi magyar és külföldi királyi udvarokban azonban nem volt szokatlan jelenség, hogy az uralkodó „elszórakozgatott” egyik-másik udvarhölggyel. (Persze VIII. Henrik angol király az uralkodók omegája ez esetben, hiszen hat felesége mellett számos „barátnőt” emésztett el „szerelmével”.)

Lengyelország főkancellárja, Krzysztof Szydłowiecki krakkói érsek is nehezményezte II. Lajos király politikai ügyekben mutatott felületességét, érdektelenségét. A lengyel honban járó magyar és birodalmi követek felvilágosították a kancellárt arról, hogy Lajost néhány befolyásos személy vezeti, akik nem adnak lehetőséget arra, hogy a király önállóan döntsön, ezért az ifjú uralkodó általában nem is szólal meg a királyi tanácsban: „A püspök és a császári követ urak azt is elmondták, hogy hosszasan beszélgettek arról Magyarország felséges király urával, hogy a válasz, amit nekik írásban adott, nem a király fejében fogant, hanem azokéban, akik az udvarában vannak, s akik őt minden rosszra csábítják, sőt a királyné [Habsburg Mária] erkölcseit is megrontották. A királyi pár nem hárítja el ezeket a bajokat, hanem növeli úgy, hogy ha három hasonló országuk volna, akkor sem tennének semmit a védelem érdekében, az sem lenne elég nekik a hiúságokra és a szórakozásokra, mivel ők nemcsak, hogy semmit sem törődnek a közügyekkel, de még csak nem is gondolnak azokra.”

Lajos sok jó tulajdonsága mellett csakugyan volt néhány „rossz” is, ha a vidámságot, a könnyelmű, fiatalos életvitelt, és a gyűlölködő magyar belpolitikával szemben táplált közönyt ennek nevezhetjük. Úgy tűnik, Lajos már herceg korában élvezhette a trónörökösöknek kijáró parancsolgatást, az udvar pompáját, amivel őt mások kényeztették. Nevelői és gyámjai azonban túlzásba vitték ezt a kényeztetést, ezért a herceg — és majdan király — fittyet hányt az ország közügyeire. Lajos pedig próbált megragadni minden pillanatot arra, hogy feledtesse a mindennapok komorságát, az udvar szegénységét. A mohácsi csata súlyát is csupán akkor érezhette meg, mikor segédjei fejére helyezték az ércsisakot. Szintén Szerémi emelte ki azt a történetet, mikor a király elhagyta Buda várát, hogy Tolnára, majd Mohácsra siessen a magyar katonai táborba, s udvari emberei kérdezték tőle: „Uram, nekünk pedig mi a teendőnk itt Budán?” Lajos erre így felelt: „Jól foglalkozzatok a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket.”

Erős, sportos testalkata, mint látni, kiemelkedő volt. Szellemi képességei sem voltak azonban átlagon aluliak, csupán hiányoztak mellőle azok a meghatározó személyek, akik a szórakozós, mulatós, duhaj életvitelt visszaszoríthatták volna a szellemi elmélyültség javára. A királyi udvar számára teljesen közömbös volt, hogy a 10 éves korában árván maradt Lajos hercegből milyen felnőtt válik. Hosszú betegeskedését követően apja, II. Ulászló halálos ágyán három személyt bízott meg Lajos gyámságával: Bakócz Tamás esztergomi érseket, a prímáshoz hasonlóan igen tapasztalt államférfit, Bornemissza János pozsonyi főispánt és budai várnagyot, és a herceg unokaöccsét, Brandenburgi Györgyöt. Rajtuk kívül II. Ulászló öccse, I. Zsigmond lengyel király igyekezett a távoli Krakkóból gondoskodni unokaöccséről. A legtöbb esetben azonban a gondoskodás kimerült az okoskodó, kioktató hangvételű sorokban, amit a lengyel uralkodó jó szándékkal, de kevés pedagógiai gyakorlattal írt Lajosnak szóló leveleiben. Sokszor intette meg Zsigmond amiatt, mert ilyen-olyan állításokat hallott unokaöccse felől, de a lengyel király nem vette a fáradságot arra, hogy személyesen járjon utána ezeknek az ügyeknek, sőt, egyszer sem látogatta meg Lajos sokat kritizált udvartartását. A nagybáty megszidta unokaöccsét egyebek mellett azért, mert vadászkutyáit engedte asztala mellett lakmározni, mert túl gyakran fürdőzött meleg vízben, vagy egyházi ünnepeken vadászott. Többször igyekezett helyes példát mutatni a keresztény fejedelmekhez hű katolikus erényekben, de Budától nagyon messze visszhangoztak ezek a krakkói figyelmeztetések.

A fiatal Lajos herceg első nevelője, Balbi Jeromos helytelen választás volt: a pozsonyi prépost nem tudta bizonyítani humanista hírnevét, sőt, rossz példát mutatott a magyar trónörökösnek. Ekkor ajánlotta a lengyel király II. Ulászló figyelmébe Piso Jakabot, a későbbi királyi titkárt. Rotterdami Erasmus, a korszak nagy filozófusa és Piso Jakab barátja üdvözölte e lépést: „Inkább örvendezem a legkegyelmesebb herceg tanítójának, mint országának.” A költő humanista valóban mindent megtett azért, hogy Ulászló gyermekeiből, Annából és Lajosból a lehető legtöbbet kihozza. A herceg nagy érdeklődést mutatott a tudományok, az idegen nyelvek, a retorika, a művészetek (főként a zene) iránt. Korabeli testnevelő tanára, és egyben legkedvesebb gyámja, Brandenburgi György tanította meg Lajost a fegyverforgatás mikéntjére. Lovaglási, vadász és céllövő tudományát a herceg kétségtelenül Brandenburginak köszönhette. A jó kedélyű, örökké vidám, sokat mulatozó, szórakozó György azonban a testnevelés mellett megkedveltette Lajossal a táncolás, különböző szerencsejátékok, lovagi tornák tudományát is, melyek a herceg szenvedélyévé váltak, és királlyá koronázását követően szívesen űzte e tevékenységeket.

Lajos személye körül sokszor nem kívánatos személyek csoportosultak, akik vakmerő, meggondolatlan cselekedeteikkel a kamasz király érdeklődését rossz irányba terelték. Ilyen volt Korógyi Péter is, akiről a következőket írta a jeles történetíró, Istvánffy Miklós: „Arról volt nevezetes, hogy teljességgel vastermészetű, mindent megemésztő gyomra volt. Az ifjú király kívánságára élő egereket, levágott macskafarkakat, utakon elhullott kutyáknak undorítóan bűzös, rothadó, nyüzsgő férgekkel teli tetemét borzadály és öklendezés nélkül falta fel. Korógyi Péterrel kihalt a Korógyiaknak régi és nemes nemzetsége. Róluk említik, hogy amikor I. András király idejében a magyarok a kereszténységet elvetették, a Korógyiak ősei is hozzájárultak Szent Gellért püspök megöléséhez. Ennek az volt a következménye, hogy ha utódaik e szentnek — a Buda városánál levő — templomába beléptek, képtelenek voltak megakadályozni azt, hogy — rájuk jöve a szükség — azonmód rútul össze ne rondítsák magukat. Az ifjú király sok mással együtt nevetett, csodálkozott, hogy amikoron Korógyi Péterrel ugyanezt megpróbáltatták, őt is mindig ugyanez a baleset érte.”

Lajos herceget már kisgyermekkorában magyar- és cseh királlyá koronázták. A főurak és Bakócz Tamás esztergomi érsek voltaképpen II. Ulászló vigasztalására döntöttek úgy, hogy a trónörökös fejére helyezik a Szent Koronát. Az idős, beteg uralkodó ugyanis felesége tragikus elvesztését követően súlyos depresszióba esett: az udvarban szótlanul járt föl-alá, az ország ügyei nem foglalkoztatták, külsejét elhanyagolta, nem borotválkozott, nem királyhoz méltó ruhákat viselt, és azokat se váltotta. Főként az esztergomi érsek közbenjárásának köszönhette az uralkodó, hogy sikerült ebből a szerencsétlen állapotból kilábalnia. A prímás annak a fejében, hogy a trónörököst királlyá koronázzák, azt kérte Ulászlótól, hogy próbáljon uralkodó módjára élni. Az apa valóban boldognak tűnt, mikor 1508 májusában az alig két éves gyermek kicsiny fejére tették a nagy átmérőjű Szent Koronát. Felettébb érdekes volt maga a koronázási aktus. A magyarországi szokásokhoz hűen zajlott a ceremónia, ám a Szent Koronát a már említett érsekkel együtt és egyszerre a nádor Perényi Imre helyezte a gyermek fejére. Természetesen a prímás pontifikálta a koronázási misét, s ő kente fel szentelt olajjal Lajost, de minden más aktust világiak végeztek, ami már Fraknói Vilmos történészt arra a következtetésre vezérelte, hogy ez a momentum előrevetítette Lajos uralkodásának jellemzőjét, hogy a mágnások inkább uralkodtak rajta, mint fordítva. Egy évvel később, 1509-ben a cseh rendek is királyukká koronázták a trónörököst.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: II. Lajos király gyermekkoráról
Szapolyai János erdélyi vajda, magyar király (1526-1540) - © 2008 - 2026 - szapolyai.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat